Egy Partizán-interjú margójára: érdemes-e az „egyházellenes” jelzővel dobálózni?

Miközben Német László Partizán-beli interjúja azoknál is tetszést aratott, akik ritkán találkoznak számukra is rokonszenves egyházi vezetővel, a bíboros iránti lelkesedést katolikus körökben nem mindenki osztotta. Megfontolások baloldali közszolgálatiságról és az „egyházellenes” kifejezés mint megbélyegzés alkalmazásáról.

„Ha ateista és egyházellenes kommentelők megdicsérik, az jót nem jelenthet.” Ezzel a hozzászólással adta értésre egy katolikus hívő a Szemlélek Facebook-oldalán, hogy mit gondol a Német László bíboros Partizán-interjújára érkezett tömeges tetszésnyilvánításról. Arról a tényről, hogy Belgrád érseke – a lapunkkal kialakított szakmai együttműködés keretében – elfogadta Gulyás Márton meghívását, és a stúdióban a kommentelők zöme számára rokonszenvesen képviselte egyházát.

Kérdés, az illető miből gondolja, hogy a Partizán nézői csak ateisták és egyházellenesek lehetnek, és ha azok volnának is, miért baj, hogy egy őket is megnyerő egyházi vezetőt látnak. Mivel a rövid üzenetek többsége alapján nem tudhatjuk, ki hányadán áll a hittel és az egyházzal, ez az odavetett mondat nem több, mint jóindulatot nyomokban sem tartalmazó feltételezés.

Emberünket azonban ki kell ábrándítanunk. Javasoljuk, kérdezzen körbe ismerőseinél, és rá fog jönni: a hitvalló keresztények közül is rengetegen követik figyelemmel az orgánumot. Nem mintha minden ízlében azonosulnának a Partizán és alapítója kétségtelenül markánsan baloldali elkötelezettségével, valamennyi témaválasztásával vagy feldolgozási módjával. Hanem mert az újságírás legjobb hagyományaiból merítő csatorna mára olyan fokú elismertséget és nézettséget vívott ki, hogy

megkerülhetetlen, hovatovább közszolgálati orgánummá nőtte ki magát.

Nem függetlenül attól, hogy az e jelzőt bitorló közmédia a legkendőzetlenebb kormánypropaganda kiszolgálójává züllött, ilyenformán közéleti/hírműsorainak jó része az igényes, köztük konzervatív médiafogyasztók számára is nézhetetlenné vált.

A fenti komment persze önmagában szóra sem volna érdemes. Az „egyházellenes” jelző azonban megér egy gondolatot, mivel régóta jelen van az apologetikus keresztény közbeszédben. Sokan úgy használják, mint valami pecsétet, amelyet az ellenfél homlokára sütnek, úgy gondolva, azzal a vitapartnert egy csapásra diszkreditálják. Mert aki egyházellenes, annak eleve nem lehet igaza. Hiszen nemhogy nem tagja az egy és megfellebbezhetetlen igazságot képviselő, a maga tökéletességének tudatában létező közösségnek, de nem átallja még támadni is.

Csakhogy legkésőbb a II. Vatikáni Zsinat óta nem így tekintünk magunkra. Hanem jóra törekvő, de tökéletlenek társaságaként, akik igyekeznek tanulni a múlt bűneiből – lásd a pápai bocsánatkéréseket a történelemben elkövetett vétkekért – és jelenlegi hibáikból. Ezen alapállásból pedig akár

meg is lehet kérdezni az „egyházelleneseket”, miből táplálkozik rossz érzésük,

s esetleg mi nem adtunk-e  okot rá. Ez a jelző különösen nem hangzik jól a mai Magyarországon, ahol a szexuális visszaélések és a jobbára kritikátlan politikai elköteleződés miatt az egyház hitelessége több tekintetben a romokban, és nem kell különösebb rosszindulat ahhoz, hogy valaki bírálattal illesse. Ezen legfeljebb hosszú távon segít, hogy egyre több egyházi vezető jelzi, de legalábbis érzékelteti különvéleményét az iménti kérdésekben.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan erők, amelyek méltatlanul, önmagáért kezdik ki az egyházat. A velük való kapcsolatban nyilván nem opció a feltartott kéz. De ha már nagyon muszáj, érdemes a szóban forgó jelzőt tényleg csak az indokolt esetekre tartogatni, és a közéleti vitákban nem reflexből puffogtatni. Ha tehát az „egyházellenes” szót nem kell is mindjárt kitörölni a szótárunkból, jó, ha mellétesszük az oda kívánkozó megjelölést: (elav).