Ballasztok és méltánytalanságok, érdekek és értékek – az egyházak támogatásának kérdését történelmi kontextusba helyezve járja körül az Országút cikke.
„A történelmi egyházak, amelyek vállalják múltjukat, az idők folyamán nagy szervezetekké váltak, és most úgy tűnik, hogy ez a szervezet lebomlik, leegyszerűsödik, átalakul. Ugyanakkor az az infrastruktúra, amelyet örököltek, sokba kerül és ballaszttá válik: például egy kolostorépület fenntartása csökkenő létszámú szerzetesekkel, akiknek munkája nem elég jövedelmező.”
„Jézus Krisztus tanítványai vagyonközösségben éltek, hitték, vallották és megtapasztalták a Gondviselést: hogy a Jóisten személyre lebontva, mindenkivel törődik. S ha nem is mindig maga a Jóisten törődött a benne hívőkkel, a hívők közössége kiegészítette ezt, és nem volt nélkülöző, ami csak azóta van, hogy kialakult a magántulajdon és annak „szentsége”.
Mindaddig, amíg üldözték a Krisztus-hívőket, az egyházak szorosan összetartottak. Mihelyt azonban szabadon működhettek, és akik megkeresztelkedtek, világi téren is pozícióhoz jutottak, felhígult a minőség, sokan érdekből csatlakoztak, már a Római Birodalomban, a IV. század végétől. Ekkor alakult ki a „kontrasztcsoport”, a pusztába vonuló szerzetesek több tízezres hada, akik nem palotákban éltek (kolostor), hanem igen szerény körülmények között.
Később, amikor az uralkodók megtértek, és saját költségükön építették ki az egyházszervezetet, már nem mindig elköteleződésből választották a papi, szerzetesi, szerzetes nővéri hivatást azok, akik oda beléptek, hanem kényelemből, családjuk iránti engedelmességből, mert így az egyházak eltartották a fölös számú vagy másra nem fogható rokonságot.
Kialakult a szembenállás:
voltak, akik az egyházért éltek, és voltak, akik az egyházból éltek. Amikor az első csoport volt többségben, az egyház hiteles volt, amikor a második, akkor elveszítette hitelét.”
„Nincs az egyházak finanszírozásának jó rendszere; ha szűkölködik, az a baj, ha bővelkedik, az a baj.
Az egyházak addig életképesek: értsd, addig találják meg az új és új hivatások, amíg hűek az eredeti, krisztusi életeszményhez. Ezért az egyes szerzetesrendek esetében is van növekedés és van csökkenés, majd új szerzetesrendek jelentkeznek, és a hivatások azokat találják meg. Az újdonság ereje erény is, mert nem kell a történelmi ballasztot hordozni, újra lehet kezdeni, mondván, reform, és akkor most már jobb lesz. Azonban a reformrendek is abban az ütemben laposodnak el, amilyen ütemben növekednek és intézményesülnek, és a hivatások már kevésbé őket találják meg, hanem a még újabb alapításokat.
Másrészt pedig
a hívek előtt papjaik élete nyitott könyv: ha azt látják, hogy a rájuk bízott értékek a hívek érdekét szolgálják, akkor szívesen adnak.
Ha azt látják, hogy másra tékozolják, akkor már nem adakoznak szívesen.
Az ideális megoldás az, ha az egyháziak az általuk hirdetett eszmények szerint élnek és tevékenykednek. Ebben az esetben a hívek nem hagyják őket cserben.”
„Az egyház mi vagyunk
Egyre gyakrabban mondjuk ezt a II. Vatikáni Zsinat óta, és ha az egyházzal baj van, akkor velünk van a baj. Ezért a reformáló, javító szándékot mindig saját magával kell kezdenie az egyháznak.
Ecclesia semper reformanda – az egyházat mindig reformálni kell. Az egyház finanszírozásának a módozatait is. Fontos, hogy az egyháziak megtartsák sószerepüket, s ne merüljenek el a világi dolgokban. A világiak is azt kívánják tőlük, hogy hitelesen éljék meg Krisztus örömhírét.”
