A HetiVálasz-podcast legutóbbi adásában Dobszay Benedek ferences szerzetes, a magyar rendtartomány korábbi elöljárója, az Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetője, és Puskás Balázs jogász, a Gyermekjogokért Egyesület alelnöke a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében nemrégiben kiderült gyermekbántalmazási ügyek kapcsán az egyházi gyermekvédelem helyzetéről beszélgettek.
Puskás Balázs: Nagyon fájdalmas, nagyon nagy kereszt, de mégiscsak egy fantasztikus pillanat, amikor elkezdtünk merni szembenézni azokkal a valóságokkal, amik a hitelességünket nagy mértékben rontják. Az evangelizációs munkánkat ellehetetlenítenénk, ha ez ellen nem lépnénk fel.
Dobszay Benedek: Biztosan lehet itt még sokaknak sokféle kritikája, de az látszik, hogy más történik, mint egy ilyen ügyben mondjuk 2009-ben. (…) Kalocsa [-Kecskeméti Főegyházmegye], én azt gondolom, nagyot fejlődött, sok szempontból példamutató, ami ott történik. Nem biztos, hogy ez máshol ugyanígy történne, ami függhet az elöljáró habitusától, félelmeitől, rossz tanácsadóktól, vagy éppen lehet, hogy még ennél is transzparensebben történne. Az nagy kérdés, hogy egy országon belül egy nemzeti egyház püspöki kara mikor tud olyan módon fellépni, hogy egyfajta egységesség ebben megjelenjen. Erre is vannak jelek, mondjuk ahogy a püspöki kar honlapján ott van minden egyházmegyének a bejelentő oldala, és ezt összegyűjtötték.
P.B.: Van egy szemléletváltás, úton vagyunk, nagyon sok mindenben fejlődtünk. Én úgy érzem, nagyon jó lenne, hogyha azt a vizsgálatot, amit az Egyesült Államokban, Lengyelországban, Portugáliában, Franciaországban, Németországban, Ausztráliában stb. a nemzeti püspöki konferenciák elvégeztek – volt, ahol együtt a szerzetesi konferenciával – azt itt Magyarországon is lefolytatnánk. Mert
akkor nem az lenne, hogy hónapról hónapra egy-egy csontváz kiesik a szekrényből,
ami, legyünk őszinték, a helyi közöségekben őrületesen nagy károkat, nagy szenvedéseket okoznak. A legutolsó eset, Róbert atya esete, ott egy kétezer fős nagy közösség van, akik most rettenetes állapotban vannak. Kételyeik, nehézségeik vannak. (…) Ezt valahogy megelőzendő, jó lenne, ha kinyitnánk azokat az ablakokat, és akkor lenne egy icipicivel nagyobb világosság.
D.B.: Évek óta mondom, hogy ha egy nemzeti egyházban nem nagyon van helyből [szándék], akkor esetleg meg lehetne biztatni fölülről. Valamilyen módon meg lehetne teremteni ennek az egyházjogi helyzetét, de azt is ki lehetne mondani, hogy mondjuk minden egyházmegye vagy közösség számára elrendelik kötelezőként [a vizsgálatot]. Tudok Magyarországon olyan egyházi közösségről, amely elkezdett egy ilyen átfogó, múltba tekintő feltárást, hogy legalábbis az archívumát átnézi ebből a szempontból, és erre szakértőket hívott be. A nagy nemzetközi vizsgálatok módszertanait nagyon meg kellene ismerni, hogy amikor eljön Magyarországon az a pont, akár belülről, akár külső nyomásra, akkor már legyen módszertan, amihez nyúlni lehet – ezt a szakmai előkészítést el kellene kezdeni.
P.B.: A pedofil elkövetők között nagyon sokféle van. Van egy olyan csoport, a pszichopátiás/szociopátiás elkövetők, akiknek a hatalom az elkövetési magatartássorában egy fontos motiváló tényező, a hatalomhoz, a csillogáshoz való közelség, az, hogy ő megjelenjen. Ez egy típusú elkövető, de a többség nem ilyen – azok inkább rejtőzködőek. Még a fixált pedofil is, hát még akinél arról van szó, hogy van egy pszichoszexuális éretlensége, és egyfajta menekült, aki menedéket talált az egyházban, mert sokan vannak ilyenek is.
D.B.: Fontos kérdés, hogy hogyan vesszük észre. És nem csak az egyházon belüli ügyeket – ez a gyerekvédelmi jelzőrendszernek egy nagyon fontos alapmomentuma, amiről szeretnék beszélni. Hány olyan család van, ahol egy apa bántalmaz egy gyereket, és a feleség ott él mellette, és nem tudja? Ez egy jelenség. A feleség másodlagos áldozat, vagy elkövető ebben a történetben? (…) Annak a nem feltétlen jól artikulálható zsigeri rossz érzésnek, ami van egy helyzetben benned, legalább annyira merjél hinni, hogy megkérdezd, hogy láthatok-e én itt valamit. Akár egy tanár egy gyerekkel kapcsolatban, hogyha napról napra úgy jön be az iskolába, hogy valami van, hogy nem jó vele beszélgetni, vagy egy pap egy paptárssal kapcsolatban. Bármilyen kicsúszásban, ha egy paptársnál van egy ilyen rossz érzésed, akkor merj odamenni megkérdezni, hogy hogy vagy, mi történik veled… Lehet, hogy elküld a fenébe, de adjál esélyt ennek a rossz érzésnek, hogy talán nem véletlenül van ott benned zsigerileg.
P.B.: A francia vizsgálatnak a világi rendszerre is volt hatása. A francia elnök utána elrendelt egy országos vizsgálatot a gyermekbántalmazás kérdéskörében. És a francia egyházi vizsgálatnak volt egy olyan szegmense, amely kvázi kontrollcsoportként megnézte az egyházon kívüli elkövetési magatartásokat, illetve statisztikákat, és olyan számokat találtak, amire azt mondta a francia politikai vezetőség, hogy akkor itt nekünk is lépni kell, és 2021-ben lefolytattak ők is egy vizsgálatot. Tehát volt egy ilyen úttörő szerepe is az egyháznak. (…) A gyermekbántalmazást, mint jelenséget, pandémiának szoktam mondani ma a világban.
Ez nem egyházi probléma, hanem az egyházba is betört.
Azért kell ezzel nagyon-nagyon komolyan foglalkoznunk, mert nekünk küldetésünk, hogy Krisztust visszük a világba: azt szeretnénk, hogy Krisztus megváltó műve tudjon érvényesülni. Úgy nem fog tudni érvényesülni, ha közben hiteltelenek vagyunk, mert fontos képviselőink gyermekeket bántanak, akikről azt mondja Krisztus, hogy engedjétek őket hozzám – na, ezzel pont elzárod tőle a gyerekeket.
D.B.: Baj akkor van, ha nem foglalkozunk vele, ha tagadunk, ha szőnyeg alá söpörjük. A mostani esetek kezelve vannak – ezekből a tapasztalatokból születhetnek döntések. (…) És nagyon fontosak a másodlagos és a harmadlagos áldozatok, akik szemlélői voltak egy-egy esetnek. Velük szintén foglalkozni kell, ezt be kell emelni a feldolgozásba, és nemcsak az egyházban: ugyanígy, ha egy tantestületben történik…
P.B.: Minden probléma akkor kezd el megoldódni, amikor nyíltan kitesszük az asztalra. És hogy a fenébe ne szégyenkeznénk, persze, hogy szégyenkezünk, persze, hogy mindenkire ráfröccsen, ez teljesen természetes, ezektől rosszul van az ember, ez pszichésen megterhel engem is, téged is, mindannyiunkát. Ahhoz, hogy ebből előre tudjunk lépni, ahhoz az kell, hogy ott maradjon az asztalon, és foglalkozzunk vele, és oldjuk meg. Tehát tettünk egy lépést a megoldás felé, és még 2-3 nagyon fontos lépés van, hogy eggyel beljebb legyünk, és olyan biztonságos környezet alakuljon ki, ahol ez nem tud még egyszer előfordulni.
D.B.: Azt szoktuk mondani, hogy mi nem gyermekvédelmet akarunk csinálni, hanem emberiméltóság-védelmet, ami sokkal tágabb, amibe beletartoznak például a kollegiális viszonyok is, és biztonságos intézményi működést akarunk. Ez azt jelenti, hogy ha valaki ránk van bízva az egyházban, akkor az biztonságos közegbe érkezik, annak minden elemében. Ez lenne a cél, ehhez kell egy rendszert felépíteni.
