Mióta világ a világ, az egyik ember feljebb akar lenni a másiknál. Hogy miért, arról sokféle elmélet van, mindenesetre tény: szeretnénk, ha észrevennének, és ezért szinte bármit képesek vagyunk megtenni – legtöbbször lenyomjuk a körülöttünk lévőket, hogy jobban látszódjunk.
Néha azt érzem, már ott tartunk, hogy ha az ember nem tudja vagy nem akarja magát valamiért elítélni, akkor csak keresnie kell magának egy keresztényt, aki készséggel segíteni fog neki ebben. A másik ember biztatása és építése helyett sokszor még mindig arról beszélünk, ki és miért rossz, és hogyan lehetne jobb – a saját elképzeléseink szerint. Jelenleg, ha leírom, hogy Jézus Krisztus, jön egy keresztény, aki szerint nem jól írtam le, egy másik, hogy miért írtam le, egy harmadik meg azzal talál meg, hogy hogy mertem leírni. Arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus, még sokan nem hallottak, de arról, hogy az ember bűnös és elkárhozik, már jóval többen.
Ha valaki sikeres az evangélium hirdetésében – növekszik a gyülekezete, az embereket érdekli, amit mond –, akkor eretnek, hamis tanító, hamis próféta. Ha a siker a fejébe száll, akkor megbotlik, megkövezik, és mit sem ér, amit addig tett. Ha nem sikeres, akkor nem hisz eléggé. Ha a saját értelmezése szerint hirdeti Jézus Krisztus evangéliumát, akkor a saját királyságát építi. Ha gazdag, akkor kapzsi, és csak azért prédikál, hogy az emberek pénzét elvegye. Ha gyógyító szolgálata van, és abban sikeres, az is az ördögtől van – mintha az ördög azt szeretné, hogy Jézus Krisztus nevében bárki meggyógyuljon… Néhány keresztény szolgálat abba fekteti a legtöbb energiát, hogy más keresztény szolgálatokat kritizáljon, vádoljon és kárhoztasson.
Ragaszkodunk a saját – akár Bibliából – faragott Jézusunkhoz, és nem szeretnénk hallani sem arról, hogy a másik embert esetleg ugyanúgy szeretheti Isten, ahogyan minket, szerintünk.
A gyermekkori traumák nagyban befolyásolják, hogy milyen gyülekezetbe fogunk járni, milyen prédikátor vagy pap alá vetjük magunkat. A sebeink képesek uralni minket, és az ember legnagyobb sérüléseit általában egy másik ember okozza. Ezt foghatjuk az ördögre és gonosz csatlósaira – és a keresztény teológia szerint ez így is van –, de érdemes a tényeket is megvizsgálni. Sebek vannak, fájdalmak vannak, és az is tény, hogy egymás vádlása és kárhoztatása senkin nem segít. Ami tegnap volt, ahhoz nem megy vissza már senki, a kimondott szavak ki lettek mondva, hátrafelé fordulva pedig nem lehet élni – szeretetteljes életet biztosan nem.
A másik ember bűneit, kudarcait folyton felöklendezni neki, gyötörni őt vele – az maga a pokol itt, a Földön. Az is beszédes, hogy keresztények vérre menően állítják, hogy az embert szembesíteni kell az ítélettel, mert elkárhozik. Mindeközben aki vádlás és kárhoztatás alatt él – tehát a szívében szüntelen keresi, hogy egy másik embert hogyan és miért ítélhetne el, és ő mitől különb a másiknál –, az magának a vádlónak a foglya, maga is kárhoztatás alatt él. Igen beszédes, hogy a Biblia kit is nevez vádlónak.
A sátán eredeti jelentése vádló, »ellenszegülő«. A görögben szatan, a latinban satanas, arabul sajtán néven jelent meg. Etimológiailag valamennyi jelentése ellenség, vádló, rágalmazó, félrevezető.
Az emberek többsége folyton panaszkodik, hogy „mennyi hülye van”, hogy jó volna, ha nem lennének „hülyék” és „milyen ostoba emberek vannak”.
A másik ember szüntelen minősítgetése a legerősebb mérge az emberiségnek.
Olyan emberrel ugyanis még nem találkoztam, aki emberek egy kis vagy nagyobb csoportját hülyének tartja, és ennek önfeledten, könnyedén és szeretetteljesen örvendeni tud. Az emberek szenvednek attól, hogy vádolják egymást – és ezzel önmagukat. Ha ugyanis minden ember Isten képmása, ahogyan azt a kereszténység tanítja, akkor az életet mindenkiben ugyanaz az erő adja. Akkor ki felett ítélkezünk?
Skizofrén evangéliumhirdetés, amikor az ember az egyik kezével simogat, a másikkal üt, és közben azt várja, hogy ennek a másik örüljön. Ha nem örül, akkor gyenge a hite, a sátán elragadta, nem értette meg az evangéliumot, nem fogadta el Jézus Krisztust, hülye, ostoba, elkárhozott, és a többi, és a többi…
De bárki megteheti, hogy nem fogadja el azt a képmutatást, amit tapasztal a magukat kereszténynek mutatóktól. Nem kell neki a „rágalmazó, ítélkező, gyötrő, okoskodó kereszténység”, amit maga körül lát, mert ez valószínűleg nem azonos Jézus Krisztussal. Persze, attól függ, kiével, ugye, mert mindenki hordoz egy Kisjézust a szívében, amit foggal-körömmel védeni próbál, nehogy bántsák. A jó hír, hogy nem fogják, hiszen meghalt és feltámadt – ugyan mit tudnának még vele tenni?
Aki mindenáron ítélkezni akar, annak is van egy jó hírem: Isten szeretetét megtapasztalni, befogadni az erőt, ami körülvesz minket – már maga egy ítélet. Ahogyan ugyanis a Szeretet egyre jobban bevilágít az ember szívébe, úgy mutatja meg azokat a sötét foltokat, űröket és zűröket, melyeket nem láttunk vagy nem akartunk meglátni.
Az Ígéret szerint minden napvilágra kerül, és ez fájdalmas tud lenni. Mégis más azért sírni, hogy végre újra találkozunk valakivel, és más azért, mert elválasztják tőlünk. Istent lehetetlen tőlünk elválasztani, bárhogy próbálkoznak is sokan elkeseredettségükben.
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róma 8;38-39)
