Bár a filozófiát könnyű elvont és életidegen tudománynak tekinteni, amelyet elefántcsonttornyukba elvonult álmodozók művelnek, nagyon is húsbavágó következményekkel jár a világkép és az emberkép megváltozása.
Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy ez egy szemlézett tartalom. Nem azért mutatjuk be az előadás részleteit, mert mindenben egyetértünk a teológussal, hanem mert alkalmasnak látjuk a megfogalmazott gondolatokat a témát érintő párbeszéd elősegítésére, akár kritikai észrevételek megfogalmazására is.
Örülünk a véleményeknek, hozzászólásoknak!
Cikkünkben Dr. Wolfgang Nestvogel evangélikus teológus előadásából szemezgetünk, melyben felvázolja a német alkotmány emberre vonatkozó részeinek átalakulását.
Legfőbb érték az ember
Az 1949-ben, a náci diktatúra után elfogadott alkotmány abban a meggyőződésben született, hogy a demokrácia biztosítéka, ha az egyén szabadságát és méltóságát védik. 1956-ban az Alkotmánybíróság úgy foglalt állást, hogy
„a szabad demokráciában az ember méltósága a legfőbb érték”.
Maga az alaptörvény, amelyet preambulumának első mondata szerint az „Isten és ember előtti felelősség tudatában” fogalmaztak meg – tehát annak tudatában, hogy a végső törvényalkotó nem az ember –, az ember szabadságát és méltóságát alapvetőnek, az „értékrend forráskódjának” nevezi. Az alkotmányhoz készült kommentár pedig kifejezetten úgy fogalmaz, hogy az ember méltósága érinthetetlen, azt védeni és tisztelni köteles minden állami hatalom.
E kijelentés alapja, a „fundamentum fundamentuma”, hogy az emberre úgy tekintettek, mint aki „szellemének erejénél fogva kiemelkedik a személytelen természetből” és már a „nascituros”-ról, a majd megszületendő emberről is kijelenti: „emberi méltóságánál fogva megilleti az élethez való alapjog a 2. cikkely szerint”. Ez az emberkép világosan elhatárolódik a naturalisztikus-materialisztikus koncepciótól, és alapvetőnek tekinti, hogy az emberi élet önmagában értékes.
Zsidó-keresztény örökség
Ezek a kategóriák olyan mélyen jelen vannak a társadalom kollektív tudatában, hogy maga Jürgen Habermas, akit a neomarxista gondolkodás „főpapjának” tartanak, így fogalmazott 1999-ben, a XXI. század küszöbén: a modern gondolkodás „egaliter univerzalizmusa (azaz hogy minden ember egyformán értékes – az előadó megjegyzése), amelyből a szabadság és a szolidáris együttélés eszméi fakadnak, közvetlen öröksége a zsidó igazságosságnak és a keresztény szeretet-etikának. Ennek máig nincs alternatívája.”
A keresztény örökségre való hivatkozásból következően a jogalkotás mindig tudatában volt annak, hogy az emberi kapcsolatokat szabályozó törvényeknek összhangban kell(ene) lenniük a tízparancsolat második táblájának parancsolataival – ezért még a válást megengedő rendelkezések is abban a tudatban fogalmazódtak meg, hogy a házasságtörés nem jó.
Új norma
Mára azonban ez a norma ledőlt, és maga alá temette a szabadságot – állítja a teológus. Az Angela Merkel 50. születésnapjára – az akkor még csak CDU-elnök kérésére – meghívott szónok, Wolf Singer agykutató azt vallja, hogy az embertől távol áll a döntési szabadság, cselekvésünket szerinte teljességgel a biológiánk és a környezetünk határozza meg. Ez a felfogás homlokegyenest ellentétes a keresztény emberképpel. Annak idején a Spiegel tudósítója is megjegyezte, milyen különös, hogy Angela Merkel, egy lelkész leánya, egy keresztény párt elnöke lelkesen tapsolt ezen az előadáson.
Nestvogel ennek a hatalmas változásnak a kezdetét a modern gondolkodásban, a felvilágosodásban találja meg, amikor is az emberi értelmet mindenre képesnek tartották. Kant szerint az ember csakis a saját autonóm értelmével juthat valós, igaz felismerésekre, semmi esetre sem a Bibliából. A hatalmas elvárások azonban nem teljesültek be, az egzisztenciális és évezredes emberi kérdésekre – „honnan jövök, mit remélhetek, hová tartok, mi az értelme a létezésemnek?” – az értelem sem tudott világos és kielégítő választ adni. Számtalan, egymásnak ellentmondó elmélet született, de csak a zavarodottság nőtt, nem a világosság. A posztmodern, amelynek gyökerei a XIX. századra nyúlnak vissza, a XX. század hetvenes éveire odáig jutott, hogy az addig istenített értelem semmire sem képes: míg a modern gondolkodás a tudomány segítségével remélte megtalálni az igazságot, a posztmodern vitatja az igazság, mint olyan létezését is. Ez a filozófia mindent megenged, de vitat minden felsőbb, transzcendens értéket, elveti még a gondolatát is annak, hogy létezhet egységes magyarázat a világ és az élet létezésére, tagadva az igazság, a kötelező normák lehetőségét.
Sokan ettől remélték a teljes szabadságot, hiszen végre minden megengedett, mindenki gondolhat, amit akar, mindenkinek igaza lehet. Csakhogy ez logikusan vezet etikai önkényre, és minden morális autoritás lerombolására:
a teljes relativizmus nem határtalan szabadságot hozott mindenkinek, hanem több hatalmat néhányaknak.
A véleményszabadság nem nagyobb lett, hanem apránként leépül. A viták, a megengedett vélemények tere egyre szűkül.
Jog vagy ököljog?
Ha elbúcsúzunk a filozófiai igazságtól és az etikai meggyőződésektől, akkor a létrejövő etikai vákuumot ki fogja tölteni az erősebb joga: ha nincsenek többé a vallás vagy a morál által megadott magasabb elvek, akkor egyedül a nyers erő érvényesül. Ott a gyengébb nem remélhet segítséget, mert nincs olyan hatalom, amely egyaránt fölötte állna erősnek és gyengének. Itt talál egymásra a neomarxizmus és a posztmodern, a fundamentalizmus és a végletes relativizmus. Míg annak idején a fiatal hatvannyolcasok a „hatalomtól mentes vitát hirdették”, úgy mára ugyanők, immár meghatározó pozíciókban megöregedve, a „vita nélküli hatalmat követelik”.
Nestvogel szerint a jelenlegi szellemi áramlatok egybefonódtak egy civil vallássá, amely dönt jóról és rosszról, tiltottról és tűrtről. A mindent megengedő posztmodern csupán kerülőútnak bizonyul a totalitárius fundamentalizmushoz, amelyben a bibliai értékek, törvények és elvek nem ódivatúnak és elavultnak számítanak, mint néhány évtizede, hanem a szabadság ellenségének és gonosznak, ezért a vitából kiszorítják, kitiltják azokat.
A személyt nem szabad(na) tárgyként kezelni
Ha viszont nincs hatalom az ember fölött, akkor egyik ember uralkodhat a másikon. Annak idején az alkotmányozó honatyák úgy fogalmaztak, hogy az ember elidegeníthetetlen méltósága elleni veszélyes támadás, ha a konkrét személyt tárggyá alacsonyítják, amelyről valaki más rendelkezhet. A hatvanas évek elején a szövetségi alkotmánybíróság az úgynevezett „repülőgép-ítéletben” még úgy foglalt állást, hogy egy terroristák által eltérített gép utasait nem szabad feláldozni, ha a gép egy zsúfolt stadion felé tart, mert
minden egyes ember élete érték, nem összevethető, mérlegelhető mennyiség.
Mára – az önrendelkezés és a személyi szabadság nevében – mérlegelhető és szembeállítható például a magzat, illetve az anya joga.
A gyökeres és súlyos következményekkel járó változások jogi alapját az alaptörvény új értelmezése adja, amely nem tekinti az emberi méltóságot fensőbb adománynak, hanem az betagozódik a többi alapjog közé. Így már csak „szubjektív jogi méltóságigény” létezik, amely „konkurenciában áll más, egyenjogú igényekkel” – tehát megfelelő kiegyensúlyozást igényel, és végül már „az értelmező személy méltányosság-elképzelésétől” függ. Ez utóbbi kifejezés – amely a Szövetségi Alkotmánybíróság (BVG) egyik korábbi tagjától, Bökenförde professzortól származik – voltaképp szép jogi megfogalmazása az önkénynek.
Előadása végén a teológus felteszi a kérdést: vajon mi a helyes keresztény magatartás egy ilyen helyzetben, amikor a világi törvények nyilvánvalóan ellentmondanak az isteni rendnek? Elegendő-e, ha a keresztények továbbra is tartják magukat a tízparancsolathoz, és csöndben maradnak, amíg nem kényszerítik őket másra? Mekkora a felelőssége a keresztény közösségeknek a társadalommal szemben? Ezeket a kérdéseket mindenkinek meg kell válaszolnia, és Németországban igen különböző válaszok fogalmazódnak meg a keresztény gyülekezetekben – Nestvogel számára azonban egyértelműen Keresztelő János, és az őskeresztények jelentik a mérvadó példát.
