Miközben a köz pörög a szín-padon, és büszkélkedik vagy szégyenkezik a deréköv alá süllyedt identitásokon, a kulisszák mögött egyre több gyermek sorsa pecsételődik meg.
Hetedik évemet töltöm egy gyermekek átmeneti otthonában, és közvetve a huszonegyediket a gyermekvédelemben. Örülök, hogy lehet már beszélni a gyermekek lelki világáról – a beszédet néha túlzásba is visszük, ugyanakkor mélyen hallgatunk nagyon kellemetlen dolgokról. Nem kell feltétlenül profetikus látásmód ahhoz, hogy megjósoljuk, mi vár ránk a közeljövőben – az, amit már napi szinten élünk.
Egymást érik az esetek, melyekben a gyermek szerhasználó, engedetlen, identitászavaros, apa- és/vagy anyahiányos a szülők különböző függései, elhanyagolásai, és mindezek mellé értetlensége miatt. Jómódú szülők őszintén nem értik, mi a baj a gyerekkel, hiszen mindene megvan. Gyerekek nem értik, miért ne tehetnének meg dolgokat, hiszen annyian megteszik. Ebben a sötétségben pedig egymást érik a traumák, amiket sok gyermek már a fogantatásától folyamatosan elszenved.
Egyszerűen nincsen sem a szülőknek, sem a gyerekeknek tanítva, hogy hogyan szeressék egymást. Vesszőparipám, hogy legyen az oktatásban szeretet- és figyelemóra, mert ezzel adhatnánk a legtöbbet egymásnak, a gyerekeinknek és a világnak.
Alapvetően a gyerekeink neveléséhez figyelemre lenne szükség – ebben talán minden szakember egyet tud érteni. Ezt a figyelmet adja egy terápia, egy segítő beszélgetés, és ezt adja az állam is, amikor a gyermekekről való gondoskodásról dönt. Az étel, az ital, a szállás is figyelem, mondhatni a társadalom szeretetének egy kifejeződési formája. De míg egy növénynek ez akár kielégítő is lehet, az embernek ez sosem lesz elég – növekedésünkhöz, érésünkhöz valami más is kell.
A gyermekvédelmi törvény számonkéri a szülőt, és bünteti a gyermek elhanyagolását. Az állam képtelen megteremteni annak biztosabb feltételeit, hogy a szülők jobban figyelhessenek a gyermekeikre. Több irányba látok erőfeszítéseket az állam részéről, személy szerint pl. örülök az Erzsébet-programnak is, de a hatalmon lévőknek hiányosak az ismereteik, és alapvetően tekintélyelvű nevelésben részesültek – emiatt tőlük valódi megoldásokat nem igazán várhatunk.
Amitől egy gyermek nagyobb valószínűséggel identitászavaros lesz – és itt nem pusztán a nemi identitásra gondolok –, az elsősorban az, hogy nincs otthon kihez igazodnia. Nincs otthon hiteles kapcsolata az őt nevelőkkel. Vagy még otthona sincs – nyugodt, szeretetteljes légkör, amiben biztonságban érezheti magát. A szülők jó esetben azért dolgoznak, hogy a családjuknak jobb legyen. Az idő, amit a gyermekeikkel töltenek, szinte biztosan kevés ahhoz, hogy biztonságos igazodási ponttá váljanak. Tapasztalataim szerint persze a gyerek így is, úgy is felnő, csak ha nincs a közelben hiteles felnőtt, akkor kirakózni fog a saját identitásával.
A gyermek alapvetően a szüleihez igazodna, hiszen elsősorban hozzájuk kötődik. Az őt nevelő felnőttben van meg – vagyis kellene, hogy meglegyen – minden, ami az ő éréséhez kell.
Ha a szülő nem hozzáférhető, nem elérhető, és még nem is érett, akkor a gyermek ahhoz kezd kötődni, ahhoz igazodik, akivel a legtöbb időt tölti: az éretlen, hasonlóan identitászavaros kortársaihoz. De tőlük is menekülni fog, ha túl sokat bántják – és ez sokszor akaratlanul is megtörténik. Itt lép be az esetek legnagyobb részében a képernyők világa. És csak azért ragadnak ott, mert nincs valóságos kapcsolatuk – sem egymással, sem magukkal, sem a szüleikkel. Ráadásként a képernyővilág is egy gigantikus nagy hazugság, ahol mindenki vetít, ezért senki sem lát.
Miért akarna a gyerek olyan szülővel lenni, aki félmondatokkal lesöpri a véleményét, érzéseit, kérdéseit? Miért akarna olyan iskolába menni, ahol állandóan tömik a fejét egy rakás dologgal, aminek nincs, nem volt és nem is lesz semmi gyakorlati haszna? Hogy a többieknek több pénze van, szebbek, menőbbek, és még szájjal „verik” is minden nap? Hogy csak az számít, mit teljesítettél? Az vagy, amennyit meg tudsz csinálni – mindegy, hogy matekfeladat, tollbamondás, fekvőtámasz, szexuális kapcsolat, vagy éppen egy cipő, ami százezer forint?
Olyasmit fog választani, amitől több figyelmet kap, és ami komfortosabb számára. Ami elérhető, amit meg tud valósítani. Jellemzően a gyerekek – miattunk, az ún. felnőttek miatt – olyan dolgokba „teszik bele” magukat, amiket csinálnak. A sportoló fiatal az focista vagy kosaras, de van, amelyik csak simán „gazdaggyerek”, és van srác, aki sok lányt „megkap”, és van lány, akit sokan „megkapnak.”
Az a tevékenység lesz az identitásának lényege, amiért a környezetétől a legtöbb figyelmet kapja.
A legdurvább, legkárosabb identitássérülés jelenleg, hogy az vagyok és annyit érek, amennyi pénzem van. Ez a lehető, és mérhetően a legnagyobb hazugság, amióta ember az ember, de egy istentelen világban mondhatni természetes. Ettől az identitászavartól szenved az egész világ. Az is, aki azt mondja: ő nem – hiszen köztünk él, világi módszerekkel ebből nincsen semmilyen kiút.
Mindenki sejti, hogy azért többről szól az élet, vagy többről kellene szólnia. Hogy
az ember mérhetetlenül több, mint a botlásai, esendőségei.
Nagyon aljas dolog egy emberi lényt beletaszítani egy butított identitásba, legyen az tulajdonság, felekezeti hovatartozás, zenei stílus, foglalkozás vagy nemi irányultság. Egy ember végtelenül több, mint amit derék alatt vagy felett csinál. Amivel egymást méricskéljük és megítéljük, az pedig mérhetetlenül kevesebb, mint amit az Isten tervezett az embernek.
Ami miatt botrányt botrányra halmozunk, felháborítunk és kiborítunk másokat gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással – még mindig a figyelemhiányunk. Figyelemre szükség van, hiszen lételemünk, de gyerekeink ezt többnyire csak rabolt úton tudnak szerezni. Az ún. felnőttek világában is ez a legértékesebb valuta – a hatalomvágy is figyelemhiányra épül: annál nagyobb hatalmam lehet, minél több pénzem van, de figyelmet biztosan kapok „érte”. S bár ez a figyelem nem valódi, hiszen a pénzbálványnak szól, mégis érezhetem úgy, mintha valóban fontos és értékes lennék. Vagy legalább a vagyonom, amit felhalmoztam – leggyakrabban mások kárára…
A figyelemhiány magyarosan a feltűnési viszketegség, amit állandóan vakartatni kell online és offline, különben elviselhetetlen feszültséget okoz. Csak az akar azonban feltűnni, aki alámerülve érzi magát. És miért?
Mert otthon senki nem vette észre. Mert nem őt nézték, hanem akit látni akartak. Mert egymásra nem nagyon vagyunk kíváncsiak, csak arra, mije van a másiknak, ami nekünk nincs, vagy nekünk mink van, ami a másiknak nincs. A másik mit csinál, mit nem csinál, és mit kéne csinálnia. Nem vesszük észre, hogy az orrunknál fogva vezet a megosztás gomb, vagy a „starwars”-os sötét erő, vagy keresztény szóhasználattal maga az ördög, kinek magyar fordításban a neve: vádló, kárhoztató, megosztó. És akit nagy lendülettel szolgálunk minden egyes egymást lealacsonyító, megalázó, becsmérlő, vádló, ítélkező szavunkkal…
Gyermekeink abból esznek, amit főzünk nekik, és úgy emésztenek, ahogy hagyjuk nekik. Amikor megkérdezték a gyerekeket egy egyházi iskolában múlt karácsonykor, hogy mit szeretnének kapni, azt mondták a legtöbben: hogy ne csúfolják őket. Tinédzsereink többet vannak online, azaz sehol, mint a szüleikkel, vagy valóságosan egymással. Persze szidjuk a technikát, a digitális világot, pedig mielőtt ez berobbant volna, már figyelemhiányos volt az egész világ. És most a maradékot is elvesszük egymástól, miközben dollármilliárdokat keresnek rajtunk azok, akik így próbálják pótolni a saját figyelemhiányukat.
Ez eléggé ördögi körnek tűnik, és egyre szűkül.
Létezik azonban kiút az elhazudott és halált termő életvitelünkből:
Jézus Krisztus. Aki az út, az igazság és az élet.
