Lehet vele szeretni, gyógyítani, de bántani is, a megtagadott érintés pedig akár súlyos lelki sérüléseket is okozhat.
A Szemlélek tematikus évet hirdetett 2022-re, amelynek célja a békés társadalmi párbeszéd előmozdítása, a keresztény értékrendhez igazodva.
Ennek a kezdeményezésnek a keretében olyan személyeket mentorálunk, akik saját szakterületükön már tapasztalatra tettek szert, de a nyilvánosság terepein még nem bontakoztatták ki képességeiket.
Asztalos Katalin pszichológus írása is a Szemlélek mentorprogramjának részeként készült.
Nem is gondolnánk, hogy az emberi testet oly mesterien megformázó szobrász édesanyja érintésfóbiában szenvedett. Auguste Rodin szinte testi kontaktus nélkül nőtt fel, ezen a módon kevés alkalommal tapasztalhatta meg édesanyja szeretetét. Rodin a művészet által gyógyította magát – munkáival egy életen át gyakorolta és pótolta a test érintését. Nem akármilyen szobrokat alkotott: megformált alakjai nem csupán szinte lélegeznek, hanem általuk megértjük a test valódi értékét, csodáját is. A testet nem csak biológiai mivoltában láttatja, hanem megmutatja az abban rejlő lehetőségeket, az érintésre vágyó embert is, aki egyszerre képes adni és befogadni, megérinteni és megérintődni.
Bőrünk a magzati kor legelején fejlődik ki az úgynevezett ektodermából, így az egyik legősibb szervünknek tekinthetjük, amely folyamatosan összeköttetésben van az aggyal és a gerincvelővel, a belső idegrendszerrel. Bőrünk reagál az őt ért hatásokra, és ezt közvetíti az idegrendszer felé, de ugyanez fordítva is igaz: a belső állapotunk is megjelenik a bőrünkön – például ha zavarban vagyunk, elpirulunk. Ma már azt is tudjuk, hogy akár egy 7,5 hetes magzat is képes reagálni az érintésre, 17 hetes korára az egész testére kiterjed az érintés észlelése: a kellemeshez igyekszik közelebb kerülni, a kellemetlent elkerülni.
Lényegében az érintés az az első kommunikációs eszköz, ahogyan mások kapcsolatba léphetnek velünk. Így adhatják tudtunkra, hogy fontosak vagyunk, hogy várnak, szeretnek minket.
Az érintés korai tapasztalatai elraktározódnak az érzelmi agyunkban, és befolyással vannak későbbi életünkre. Gyakran az érintés az utolsó kommunikációs eszközünk is. Aki kísért már haldoklót, tudhatja, milyen fontos fogni szerettünk kezét halálos ágyán, kifejezni ezzel szeretetünket, támogatásunkat. Érintéssel kezdődik az életünk, és jó, ha így is ér véget – hogy érezhessük, hogy jó, hogy voltunk, és hogy kapcsolódásra, ezáltal szeretetre teremtődtünk.
Amikor – mint Rodin – kezünkbe veszünk egy agyagdarabot, nem csak magát az anyagot érzékeljük ezáltal, hanem az anyag minőségét is, egyben megtapasztalhatjuk a benne lévő lehetőséget, amivé formálhatjuk. Az agyag nem pusztán eszköz szobrásza kezében, hanem olyan tárgy, aminek története van. Ami valahol a földben formálódott, és erre hatással volt az idő, az időjárás, az állatok – a természet maga. Mire eljut odáig, hogy a kezünkbe vesszük, már több kéz és gép is dolgozhatott rajta. Az az agyag magán viseli a természet, az ember és a gépek lenyomatát.
Amikor az érintésre gondolunk, akkor nem csak két test találkozik egymással, hanem olyan testek, amelyek lenyomatokat hordoznak magukban.
Ahogy érintek, abban benne van minden tapasztalatom az érintésről – a rossz és a jó is.
És ahogyan az érintésem hatással van rád, abban benne van a te összes tapasztalatod – a jó és a rossz is. Olyan ez, mint amikor mesét olvasol, és tudod: ahogyan megformálod a szavakat, ahogyan hangsúlyozol, abban benne van minden korábbi tapasztalatod a meseolvasással kapcsolatban.
Az első tapasztalataidat az érintésről az édesanyád keze által szerzed, ahogyan megérinti a pocakját, benne veled. Vajon mi van egy ilyen érintésben? Félelem, remény, várakozás, öröm, kétségek, kíváncsiság? Vajon vártak téged, vagy meglepetés voltál? És apukád, ő mit szólt? Örült, hogy jössz, és még közelebb került anyukádhoz, vagy kétségbeesett és elhatárolódott? Ott vagy te, tudatlanul, védőburokban, és fogalmad sincs róla, hogy a személyedtől függetlenül, fogantatásodtól kezdve mennyi minden van hatással rád, mennyi minden érint téged. Még nem tudod, milyenek a szüleid, de szépen lassan a fejlődéseddel ráhangolódsz az érzéseikre, a zsigereidben érzed, hogy ahova majd megérkezel, ott várnak-e, hogy jó lesz-e ott lenni. Amikor megszületsz, és először vesznek szüleid a kezükbe, történik valami: elkezdesz te is hatással lenni a szüleidre.
Ahogy ott vagy anyukáddal, miközben szoptat, nem csak te és ő van jelen, hanem benne van ebben a képben az összes anya és gyermeke, ott van nagymamád, aki anyukádat szoptatta, az ő anyja, és az ő anyja. Tudattalanul adjuk ezt tovább anyáról gyermekre.
Csak egy érintés, csak egy anyag, csak egy ember – és mennyi mindent rejt egy simogatás! Őslenyomatok ezek, amiket nem tudunk mérni, számolni, de ott vannak velünk a pszichénkben, az önmagunkról alkotott képünkben.
Azt is megfigyelhetjük, hogy milyen érzést vált ki belőlünk, ha a testünkhöz érnek. Kellemes, vagy inkább összerezzenünk tőle? Kitől szeretjük, és kitől nem, ha hozzánk ér?
A test szeretettel való érintése a szeretetkapcsolatokban endorfint, boldogsághormont termel, ami csökkenti a bennünk lévő stresszt és fájdalmat, hiszen a túlélésünk múlik ezen. Ismerhetjük azokat a szomorú történeteket romániai árvaházakról, ahol a csecsemőket nem érintették meg, nem simogatták, egy idő után elnémultak, és nagy részük meghalt elgyengülésben.
Ha viszont a testünket szeretettel érintik, és csecsemőkorunktól fogva részünk van ebben, akkor sejtszinten őrizzük ennek pozitív tapasztalatát, és képesek leszünk a testünkkel szeretetet adni és befogadni. Szintén a korai szeretetkapcsolatokban tanuljuk meg azt is, hogy a testünk egy határt is képez – mi szabályozzuk, hogy ki mennyire jöhet közel, vagy érinthet meg minket. Amennyiben ezeket a határokat nem tartották tiszteletben, később a határtartással problémáink lehetnek.
Amennyiben hiányt szenvedtünk, vagy rossz tapasztalatokat hordozunk magunkban, még akkor is megtanulhatunk ráhangolódni a testünkre.
Például megtanulhatunk figyelni a belső folyamatainkra, szívverésünkre, légzésünkre, érzékelni, ahogy minden egyes sejtünk értünk dolgozik. És megtanulhatjuk érzékelni testünk által a körülöttünk lévő világot is, érzékelhetjük a talajt a lábunk alatt, a szél érintését, a hideget, a meleget, a fájdalmat, és megfigyelhetjük, hogy milyen érzés, amikor szeretettel érnek hozzánk, hogyan reagál a bőrünk.
A családon kívül a tágabb környezetünk is hatással lehet arra, hogyan gondolkodunk a testünkről, az érintésről.
Habár keresztény kultúrákban gyakran szembeállítják a testet és a lelket, vagy lebecsülik a testi ösztönöket, örömöket, ami leginkább az újplatónikus irányzat képviselőinek gondolkozását tükrözi, a zsidó-keresztény hagyomány a testet és a lelket valójában nem választja el élesen egymástól, hanem szorosabb egységben kezeli. Jézus maga is beletestesült a világba, felvette az emberi természetet. A teste ugyanúgy érintve volt mások által, és ő is ugyanúgy érintett másokat.
A Szentírásban nem véletlenül fontos az érintés szerepe, ahogyan a test gyógyítása is:
Jézus nagyon gyakran érintéssel gyógyít. Nemcsak beszél, hanem hozzá is ér a vakhoz, a bénához, a lepráshoz.
Mert az érintésében benne van, hogy én téged mint embert érintésre, vagyis szeretetre méltónak tartalak.
Talán nem kaptuk meg, vagy nem kapjuk meg ezeket az érintéseket, de mi megtehetjük, hogy megérintjük azokat, akiket szeretünk. Talán nem lesz mindenki Rodin, hogy szobrokat formáljon magának a gyakorlásra, de keressük azokat a kapcsolatainkat, ahol megélhetjük és befogadhatjuk a másik szeretetét, érintésen keresztül!
