Hogyan lettem evangéliumi keresztény?

Elöljáróban fontos tisztázni: amikor azt mondom, hogy evangéliumi keresztény vagyok, nem egy felekezetet vagy mozgalmat szeretnék megnevezni. Azt szeretném kifejezni, hogy számomra a kereszténység középpontjában Jézus örömhíre áll. Hiszem, hogy a Biblia Krisztusra mutat, ezért minden keresztény hit végső mércéje nem egy hagyomány vagy intézmény, hanem az evangélium.

Hosszú utat jártam be. Minél többet tanulmányoztam a kereszténység különböző hagyományait, annál inkább azt vettem észre, hogy egyre kevésbé a felekezeti eltérések érdekelnek. Egyetlen kérdés kezdett foglalkoztatni: mit tanított valójában Jézus? Találkoztam a katolikus lelkiséggel, a protestáns gondolkodással, szerzetesi hagyományokkal, bibliai tudományokkal és modern teológiai irányzatokkal is. Mindez gazdagított. Megtanított arra, hogy Isten sokkal nagyobb annál, mint amit bármelyik felekezet képes befogni. Éppen ezért nem érzem szükségét annak, hogy valamelyik keresztény hagyomány kizárólagosságát hirdessem. Inkább azt keresem, ami az igazi krisztushit magja. Ez pedig az evangélium. Minden más csak akkor marad élő, ha ebből táplálkozik.

Jelenleg a budapesti Golgota Gyülekezetbe járok, ahol hívőként bemerítkeztem.

Mostani életszakaszomban úgy érzem, hogy ebben a közösségben Jézus követése és a Biblia tanítása áll a középpontban, ezért tudok azonosulni vele. A liturgia világa ma már kevésbé áll közel hozzám. Ettől még nem gondolom, hogy elsősorban egy felekezet határozna meg. Ha megkérdezik, milyen keresztény vagyok, azt válaszolom: evangéliumi. Számomra ez azt fejezi ki, hogy újra és újra az Örömhírhez szeretnék visszatérni, és minden mást ennek fényében megvizsgálni.

Az evangéliumi gondolkodás számomra azt jelenti, hogy a Biblia vezet el bennünket Krisztushoz, ezért a Szentírás és a benne élő Krisztus a hit legfontosabb mércéje. A keresztény hagyomány felbecsülhetetlen lelki és teológiai kincseket őrzött meg, amelyekből sokat tanulhatunk. Ezeket azonban mindig, újra és újra meg kell vizsgálnunk az evangélium fényében. Semmilyen emberi hagyomány sem állhat Isten Igéje fölött.

Ez azonban nem biblicizmust jelent.

A Szentírás nem idézetgyűjtemény, hanem könyvek sokszínű gyűjteménye, amelynek középpontjában Krisztus áll. Csak akkor értjük helyesen, ha figyelembe vesszük a műfaját, történelmi hátterét és a kinyilatkoztatás összefüggéseit. Minden olvasatnak ahhoz kell közelebb vinnie bennünket, akiről az egész Szentírás tanúskodik: Jézus Krisztushoz.

Az evangéliumi hit számomra azt is jelenti, hogy a személyes Krisztus-kapcsolatot semmilyen vallási hovatartozás nem pótolhatja. Lehet valaki megkeresztelve, templomba járó vagy egyházi szolgáló, és mégsem biztos, hogy személyesen ismeri Krisztust. És lehet valaki egyszerű ember, aki csendben követi őt, minden különösebb vallásos külsőség nélkül.

Ezért óvatos vagyok, amikor a kereszténységet politikai, kulturális vagy nemzeti identitássá akarják alakítani. Európát nem attól tesszük kereszténnyé, hogy kereszteket állítunk, az alkotmányba foglaljuk Istent, vagy keresztény jelszavakat ismételgetünk. A keresztény kultúrát lehet törvényekkel védeni, jogszabályok azonban senkit nem tesznek Krisztus tanítványává. A kereszténység ott kezdődik, ahol az emberek engedik, hogy Jézus átformálja a szívüket.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a keresztényeknek ne volna felelősségük a közéletben.

Ellenkezőleg: hitükből fakadóan kötelességük munkálni a közjót, kiállni az igazságért, és szolgálni embertársaikat. A társadalom valódi megújulása azonban nem törvényekből indul ki, hanem megtért emberekből.

Az evangéliumi hit nem a teljesítmény vallása. Nem hiszem, hogy Isten szeretetét ki kellene érdemelnünk. Az üdvösség kegyelemből van. A jó cselekedetek nem Isten elfogadásának feltételei, hanem annak gyümölcsei. Azért teszünk jót, mert Isten már szeret bennünket.

Hirdetés

A vallás gyakran arról szól, hogyan juthat fel az ember Istenhez. Az evangélium viszont arról beszél, hogy Isten jött le az emberhez. Talán ez különbözteti meg leginkább az evangéliumi szemléletet mindenféle vallásosságtól.

Nem gondolom azonban, hogy csak az evangéliumi keresztények lehetnének Krisztus követői. Mélyen hívő embereket ismerek katolikusok, reformátusok, evangélikusok, baptisták, pünkösdiek és más felekezetek között is. A felekezeti címke önmagában semmit sem bizonyít.

Számomra az a kérdés: közelebb visz-e egy tanítás Jézushoz?

Jobban megértem-e általa az evangéliumot? Növekszik-e bennem a szeretet, az alázat, az igazság és az irgalom? Ha igen, akkor jó úton járok. Ha viszont egy tanítás elsősorban a saját közösségét akarja felemelni, másokat pedig lenéz, vagy emberi hagyományokat emel Krisztus fölé, ott elveszítem a bizalmamat.

Ezért nevezem magam evangéliumi kereszténynek. Anélkül, hogy ezt az irányt tökéletesebbnek tartanám minden másnál. Egyszerűen újra és újra vissza szeretnék térni ahhoz az egyszerű kérdéshez, amelyet minden kereszténynek fel kell tennie magának: mit tanított valójában Jézus?

Hiszem, hogy a kereszténység jövője nem újabb felekezeti vitákban, politikai szövetségekben vagy kulturális harcokban rejlik. A jövő akkor kezdődik el, amikor újra felfedezzük az evangélium egyszerűségét, radikalitását és örömét. Végül ugyanis nem az lesz a döntő kérdés, hogy milyen jelzőt írtunk a „keresztény” szó elé, hanem hogy Krisztus felismerhetővé vált-e az életünkben.