Egyház és állam összefonódásáról, a gyermekvédelemről és a cölibátusról is megosztotta gondolatait Beer Miklós nyugalmazott váci püspök a Magyar Hang Kompország című portréműsorában.
„Ferenc pápa egy egészen új szemlélettel próbál minket felrázni. Ez a szinodalitásnak a gondolata. Egy kicsit párhuzamba állítanám XXIII. János pápával, aki a zsinatot összehívta annak idején, az ablaknyitás, az aggiornamento gondolatával. Egy kicsit ugyanilyennek gondolom Ferenc pápát, aki a vallásközi párbeszédet, nagy témáját, a teremtett világ védelmét, és a hátrányos helyzetben lévő emberék felé való szolidaritást hangsúlyozza. Nagyon bízom benne, hogy ezt előbb-utóbb megértjük, és ad egy lendületet.”
„Mióta nyugdíjban vagyok, úgy érzem magam, mint az a focista, aki a kispadról nézi a mérkőzést, és néha összeráncolom a homlokom, hogy nem oda kellett volna azt a labdát passzolni… Kicsit kritikusan nézem…
Nem vettük még át Ferenc pápa lendületét. Kicsit szomorúan mondom, hogy még mindig nem értjük.
És az egyik kulcskérdés, amit úgy szoktam fogalmazni, hogy a két szempont együttes megélése. Kicsit óvatosan mondom, hogy a „Beer-féle alagút” a megoldás. Ez alatt azt értem, hogy egy alagútnak van két oldala. Az egyik alatt azt értem, hogy a katolikus egyházunk eszményét tudjuk egyre világosabban megfogalmazni, a jézusi tanítást. A másik oldalon pedig vegyük észre a realitásokat, a mai életnek a kihívásait, fájdalmait, kudarcait, gyötrődéseit, és a kettőt egyszerre. Azt hiszem, nagyon sokan ezt nem értik, amikor Ferenc pápáról beszélünk. Azt mondják sokan, hogy egy liberális ember – én inkább azt mondanám, hogy ő jobban érti a jézusi magatartást és a jézusi gondolkodást. (…) Kulcskérdés, hogy egyszerre tudjuk az eszményt és a megértő irgalmat gyakorolni. Ferenc pápa gyönyörű mondása, hogy Isten legszebb neve az Irgalom. Ez nem azt jelenti, hogy egyetértünk egy hibás magatartással vagy éppen devianciával – de
Jézus lehajol, éppen azért, hogy felemeljen minden elesett embert. Ezt kéne jobban megtanulni,
és ez nem jelentené azt, hogy mi az eszményt nem tartjuk annyira fontosnak.”
„Egy kisgyerek nem tehet arról, hogy milyen körülmények közé született, hogy a szülei lemondtak róla, vagy kénytelenek voltak a szülőktől elvenni a kisgyereket – ez egy nagyon fájó sebe a társadalmunknak. Rögtön hozzáteszem, hogy még nagyobb érzékenységgel kellene efelé fordulnunk, hogy minél kevesebb gyerek szoruljon állami gondozásra. Az örökbefogadás egy nagyon nagy lehetőség, erre is fel kellene készülnie a társadalmunknak, hogy ezt nagyobb tisztelettel vegyük körül.”
„Sajnos a katolikus egyházunk még mindig nem ad elég nagy hangsúlyt a hátrányos helyzetű gyerekek nevelésének, segítésének. A felelősségünk az nagyon nagy, hogy pont ezeket
a legártatlanabb, legkiszolgáltatottabb gyerekeket egy védőháló vegye körül.
(…) Nagyon remélem, hogy ebbe az irányba megyünk. Annyi tehetős ember van ma Magyarországon, csak egy picivel többet kellene nekik áldozni erre a felzárkóztató feladatra, a hátrányos helyzetű gyerekek védelmére.”
„Sokszor használtam már azt a hasonlatot, amikor az iskolában a mikroszkóp használatát tanította a tanító, mondta, hogy az a két csavar, az egyik a durvabeállító-csavar, a másik a finombeállító-csavar. Az állam nem tud minden társadalmi problémát megoldani rendeletekkel, szabályozással – ez a durva beállítás, úgy „nagyjából”. A finombeállítás az a személyes törődés.
Jó lenne, ha minél többen éreznék a felelősséget,
keresnék a módját, hogyan tudnának segíteni például bajba jutott családoknak, vagy állami gondozásba került gyerekeknek.”
„Bármilyen fájó is ez a botrány [a kegyelmi-ügy], ami a magyar közéletünket felkavarta, tulajdonképpen ráirányította a figyelmet arra a nagyon is emberi gyarlóságunkra, amire kicsit cinikusan-viccesen azt mondtam, hogy az 50-es, 60-as évek, a kádári korszak jutott az eszembe, hogy „olyan jó elvtárs, segítsünk neki, tekintsünk el itt a dolgoktól”, hogy ez megismétlődik. Ebből tanulni kell. Ne befolyásolja a döntéseinket a komaság, a barátság, valamiféle érdek. Az igazságszolgáltatás legyen fedhetetlen, tiszta, befolyásolástól mentes. Ez tulajdonképpen a mindennapi magatartásunkra is igaz. (…) Jó lenne, ha tisztább lenne a közéletünk, a becsületesség, az eszmény jobban áthatná a gondolkodásunkat.”
Minden jóérzésű embert megdöbbentett, felháborított, hogy ez megtörténhetett. (…) Nem tudom, kinél olvastam, hogy „kell a bűn ahhoz, hogy legyen megtisztulás”. Kicsit fájó ezt kimondani… Ferenc pápa szokott olyanokat mondani, hogy ez isteni logika. Mert miért van a világban háború, gyűlölet, erőszak? Pál apostoltól szoktuk idézni, hogy „elhatalmasodik a bűn, de túlárad a kegyelem” Az isteni irgalom, a megújulás, a megtisztulás. Ilyen az életünk. (…) Ezt emberi ésszel nem tudjuk felfogni, ez isteni logika.”
„Ez a kegyelmi botrány nekünk, katolikusoknak is kellett, hogy egy kicsit önmagunkba nézzünk.
Észre sem vettük, hogy mennyire belesodródtunk ebbe a „kézből etetés” gyakorlatába.” (…) A templomaink tatarozása – és jó lenne ezt tisztázni, hogy ez – nemcsak az egyház támogatását jelenti, hanem ez egy kulturális örökség. (…) Az állam dolga lenne, hogy a műemlékeinket őrizzük. Jó lenne tisztázni, hogy ez nem az egyházak hitéleti tevékenységét célozza. Azt hiszem, itt van az az összemosódás, ami sok emberben ellenérzést támaszt. Az egyház és az állam szétválasztása legyen egy nagyon hangsúlyos, komoly, szent ügy. Ha túlságosan belesodródunk egy politikai irányvonalba, az nem használ az egyháznak. (…) A templomba járó, elkötelezett hívő emberek érezzék a felelősségüket az egyházunk működésében való részvételre, támogatásra. (…) Az egyház és az állam ne keveredjen össze. Nagyon nagy hiba, ha a papjaink pártpolitikai kérdésben nyilatkoznak, netán szavazásra buzdítanak ide vagy oda.”
„Európában, a jóléti társadalmainkban ez a tendencia már nagyon régóta tapasztalható, hogy kevesebben járnak templomba, kevesebben támogatják az egyházat, kevesebb a papunk. Ugyanakkor a harmadik világban, akár Dél-Amerika, akár Afrika, Indonézia, ott pedig éppen fellendülőben van az egyházunk, létszámban is, intenzitásban is. Tehát az egész világ vonatkozásában nem mondhatjuk azt, hogy vége az egyházunknak. De éppen ez kellene, hogy bennünket kicsit sarkalljon, és megint
Ferenc pápát idézem, aki szüntelenül azt mondja, hogy merjünk álmodni egy megújult egyházról, merjünk álmodni a jövő egyházáról,
ahol a struktúrákat át kell gondolnunk. Azt hiszem, a mai magyar társadalmunkban is nagyon sok lehetőségünk lenne, hogy egy kicsit új hangon beszéljünk.”
„Már nem tabutéma a cölibátus, már merünk erről őszintén beszélni. (…) A kötelező nőtlenség az kifejezetten a szerzetes élet jellemzője. Aki tényleg kap az Úristentől egy olyan indítást, hogy vállalja a nőtlen életformát, hogy még többet tehessen a híveiért, az nagyszerű, az az eszmény maradjon meg, de ne legyen kötelező, és ne legyen szinte a legfontosabb feltétele a papi szolgálatnak. Amikor álmodom az egyház jövőjéről, valami ilyesmiről álmodom, hogy komoly férfiakat, akik a saját hivatásukban, személyiségükben kiteljesedtek, hitükben felnőtté váltak, őket meghívni papi szolgálatra. Az csak a sokadik szempont legyen, hogy van-e családja. Azt hiszem, ebbe az irányba megyünk. Persze, nagyon nagy az ellenállás egyházon belül is. (…)
A kötelező papi nőtlenség nem jézusi rendelet.
Jószándékkal kiterjesztették a szerzetesi életformát a papi életünkre. Ennek vannak előnyei, de látjuk a fiatal papjaink helyzetét, a kiégést, az elmagányosodást – kell erről beszélni.”
