Fejleszthető-e az egyház? Interjú Gulyás Péter szervezetfejlesztővel

Aki jártas katolikus berkekben, jó eséllyel találkozott már vele, vagy valamelyik kezdeményezésével. Gulyás Péter igazi háttérember: Egyházi Fejlesztők nevű csapatával idén épp tíz éve segít keresztény szervezeteknek jól működni, megújulni, lendületet venni. Interjú a családi háttérről, mindazon kihívásokról, amelyek az egyházat mint intézményt érhetik, és arról, hogy a kisbuszuk rendszáma miért lett REF-501.

– A bemutatkozásodban többek között azt írod: „világi apostol”. Mit jelent ez?

– Ezt a fogalmat nem én találtam ki. A II. Vatikáni Zsinat külön dokumentumban beszél a világiak apostolkodásáról, és ezt később II. János Pál pápa is továbbviszi, elmélyíti a tanításában. Én először középiskolás koromban tapasztaltam meg egy Rock Passióban apostolt alakítva, hogy mit jelent ilyen módon Jézus Krisztus közelségét, barátságát élvezni, és azóta is ez hajt. Lelkipásztor munkatársakkal húsz éve alapítottuk meg a Világi Apostolok Közösségét, amelynek szintén az a gondolat volt az alapja, hogy Isten mindannyiunkat meghívott az apostolkodásra. Vagy, ahogy Ferenc pápa fogalmazta meg a másik irányból: mindannyian missziós tanítványok vagyunk. Tehát nincs tanítvány aki ne volna apostol, és apostol, aki ne volna tanítvány is.

– Öt gyereked van, közben püspökökkel, szerzetesekkel, közösségekkel dolgozol. Hogy bírod?

– Mármint melyiket? Egyik könnyebb, mint a másik! Komolyra fordítva: úgy, hogy nincs bennem kettősség. Mi otthon is egy kis családegyház vagyunk, az én kis családom Isten nagy családjának része. Ez segít abban, hogy ne különálló szerepekben éljem az életem, hanem egy egységként. Ehhez az is hozzátartozik, hogy gyerekeink már abba születtek bele, hogy apa sokszor nincs otthon.

Volt olyan év, amikor 41 éjszakát töltöttem távol szerzetesi szálláson.

Ekkor a feleségem van a gyerekekkel, tehát neki is elévülhetetlen szerepe van mindebben, nélküle nem tudnám ezt a hivatást élni.

– Ferenc pápáról a halála után egy személyes írást is közzétettél. Érezhetően nagyon közel állt hozzád.

– Ferenc pápa halála vagy inkább húsvéti megérkezése mélyen megérintett. Bár személyesen sosem találkoztunk, lelkileg ezekben a napokban nagyon közel éreztem. Ráadásul alig egy éve veszítettem el az édesapámat, és azóta forog, dolgozik bennem az apai örökségem kérdése. Ferenc (szent)atyai öröksége erre a lelki folyamatra rímelt rá. Az említett írás segített a gyászfeldolgozásban, illetve abban, hogy összekapcsoljam a gyászt a társfelelősségemmel és a reménnyel.

– Akik ismernek, tudják, hogy életvidám, reménnyel teli, a tréfát ismerő és kedvelő ember vagy. Tíz éve foglalkozol azzal, hogy segíted a nehézségek közé sodródott egyházi közösségeket. De voltak reménytelennek tűnő helyzetek?

– Nagyon sok ilyen volt és van. Hetente egyszer biztosan találkozunk, a reménytelenség és én. Szinte minden fejlesztésben elérkezünk arra a pontra, amikor azt érezzük: most már nem mi visszük a folyamatot, hanem a Szentlélek; ilyenkor vannak átfordulások, katarzisok. Nem illő egyet kiemelni a sok példa közül, de elmesélek egy friss esetet egy nővérközösségből. Az egyik képzési nap reggelén az elöljáró megosztotta velünk éjjeli álmát, amelyben háromszor ment le autóval egy 90 fokos lejtőn, miközben egy titokzatos sofőr mellett ült. Ez a kép tökéletesen szemléltette az ottani folyamatot, mert valóban

olyan szakaszban voltunk, amikor sem a közösség, sem mi nem tudtuk, merre tovább – zsákutcába kerültünk.

A változás mégis megtörtént, megjelent a Meglepetések Istene, és a Szentlélek vezetésével együtt megjártuk a lejtőt. Többször is. Ezek a kegyelmi pillanatok tartanak meg ebben a hivatásban.

– Miben más egy egyházi közösség, illetve egy hétköznapi cég fejlesztése? Nehezebb az „égi főnöknek” megfelelni?

– Az egyházzal dolgozni egyszerre hasonló és egyszerre más, mint nonprofit vagy forprofit szervezetekkel. Az egyház is emberekből áll, minden igaz rá, ami más szervezetekre. Lényegi különbség azonban, hogy ez a szervezet Krisztus teste, amit mi, egyháztagok, Krisztus-tagok testvérekként, testrészekként alkotunk. Tehát van egy misztikus dimenziója, amit lehetetlen menedzsmenteszközökkel megragadni. Igazi tamási pillanat ez:

egy sebekkel teli emberi szervezetet érinthetünk, tapinthatunk, és ez a megsebzett test a Feltámadott Krisztus teste.

Amikor az egyházban dolgozom, olyan terepen tevékenykedhetem, ahol Isten Lelke jelen van. Ezért is tapasztaljuk olyan sokszor, hogy minden fejlesztési munka alatt jóval több minden történik, mint amit előre megterveztünk. A legfurcsább és legelcsendesítőbb pont az, hogy miközben törékeny emberi működésekről van szó, mindig ott van egy láthatatlan dimenzió is, az „égi főnök” – ahogy te is fogalmaztál –, ő a megbízóink Megbízója. Elsősorban neki akarunk megfelelni, és ez tényleg nehezebb, mint bármi.

– Milyen kérdésekkel, problémákkal keresnek meg titeket? Melyek az egyházi közösségek neuralgikus pontjai?

– A leggyakrabban két területen keresnek meg. Az egyik, amikor egy közösség, intézmény vagy vezető ötről hatra, hatról hétre akar lépni, tehát amikor már valahol tartanak, de megtorpantak, és szükség van külső szemre, kísérésre, löketre, energiára, hogy tovább tudjanak növekedni. A másik a krízishelyzetek, a gyógyításra szoruló, igazán nehéz pillanatok, legyen az kommunikációs, működési vagy közösségi válság. Visszatérő témák a közösségi jövőtervezés, egyházi intézmények munkatársainak lelkiségi formálása, plébániai struktúrák átalakítása, közösségépítés, az emberi méltóság és a biztonságos szervezeti működés kérdései.

A legfájdalmasabb pont az, amikor a résztvevőknek – köztük vezetőknek – tükörbe kell nézniük képletesen vagy ténylegesen.

Utóbbira van is egy konkrét példám. Egy görögkatolikus parókusok számára tartott vezetőképzésre bevittünk egy életnagyságú tükröt, az előtt kellett megfogalmazniuk a lelkipásztoroknak, hogy milyen vezetőnek látják magukat. De legyen szó valóságos vagy csak egy szervezeti diagnózisban látott tükörről, az ember ilyenkor szembesül önmagával és szervezetének működésével. 

– Hogy fogadják az egyházi személyek ezeket a szembesítéseket? 

– Mindenki másképp viseli, amikor szembejön a valóság. Számtalan elhárítási és megküzdési mód van. Sokat segít, ha a tagok rendszeresen reflektálnak önmagukra, mint például az ignáci lelkiségű közösségekben, ahol az úgynevezett examen, vagyis a lelkiismeret mérlegre helyezése napi rutin. Alapvetően azonban mindenhol elismerik, hogy a helyzetfeltárásban vagy épp a személyes visszajelzésekben sok lehetőség van, viszont ezt nem lehet siettetni. Van az a bölcsesség, hogy

„úgy vetkőztess, mint a nap, és ne úgy, mint a szél”,

szóval hagynunk kell, hogy mindenki magától vegye le a palástját, amikor már úgy érzi, hogy biztonságosan megteheti, számára megfelelő ehhez a csoportklíma. Ha elég időt és teret adunk, akkor a szembesülés gyógyít.

– Mások is foglalkoznak egyházi szervezetfejlesztéssel? Hogyan állsz a konkurenciával? 

– Szerencsére nem vagyunk egyedül, és nem udvariasságból fogalmazok így. Mondhatnám, hogy nincsenek valódi konkurenseink – inkább társak vannak, akik néha más spirituális alapállásból, más megközelítéssel, más eszköztárral, de szintén az egyházat segítik. Hiszek abban, hogy nem egy-egy ember zsenialitására vagy heroikus küzdelmére van szükség, hanem egy nagyobb segítőhálóra, és mi csak egy szem, egy rész vagyunk ebben a hálóban. 

– Egyházi fejlesztőként hol látod a legnagyobb fejlődést, és hol a legnagyobb elakadást?

– Szerintem az egyházban részben ugyanaz történik, mint a világban, és ez nem is baj. Mi nem a tészta vagyunk, hanem a kovász. És ha kovászként nézünk magunkra, akkor azt is látjuk, hogy az egyház nyitottabb lett olyan tudások iránt, amelyeket korábban gyanakvással fogadott. Gondoljunk csak a pszichológiára, a mentálhigiénére, a vezetéstudományra, a menedzsmentre – ezek mára többnyire

nem ellenséges módszerek, hanem hasznos eszközök lettek.

A középkorban a filozófiát tekintették a teológia szolgálóleányának, ma pedig ezek az egyházformálás segédtudományai. Ez a fejlődés jele. Ami viszont fájdalmas, az a reménydeficit. Van egyfajta fáradtság, enerváltság az egyházi közösségekben, aminek szerintem a legfőbb oka az, hogy a missziós lendület helyett mára a működtető, megőrző hozzáállás a meghatározó. Ha nem mozdulunk meg, ha nem mozdulunk ki, fejlődhetünk-e egyáltalán, vagy lehetünk-e egészségesek? Ha ez így marad, akkor mi is csak az egyházi agonizáláshoz segédkezünk. Ez nem lelkesítő perspektíva.

– Ha előre tekintesz, hol látod tíz év múlva az egyházat, és benne magatokat?

– A mi nagy álmunk nem lehet kisebb, mint az egyház reformja. Minden más megalkuvás lenne.

Ez a kisbuszunk rendszámán is látszik, amelyet a reformáció 501. évében vettünk, így lett: REF501.

Arra utal, hogy egyházunk mindig reformra szorul: „Ecclesia semper reformanda”. Fontos álmom, hogy az egyházi fejlesztés túléljen engem, meghaladjon minket, és közösségi projektként éljen tovább. A következő tíz évben bátrabb, beszélgetősebb, barátibb egyházat szeretnénk szolgálni, olyat, amelyet Jézus bátor, beszélgetős barátja, Ferenc pápa is álmodott. Olyat, amelyben „jó nekünk itt lenni”, ahogy Péter megérezte a Színeváltozás hegyén azt a kisugárzást, azt a közeget, amely ezeket a mondatokat mondatta vele. És persze nemcsak nekünk jó, hanem azoknak is, akik keresők, akik friss megtérők. A következő évtizedbe esik bele 2030 és 2033 is. Egy kétezres születésnapra készülünk. Szeretném, ha Jézusnak akkor még tetszene a kétezer éves menyasszonya – különben minek jönne vissza másodszor?