Nemzetközi és hazai téren is alaposan átrendeződött a politika világa. Milyen hatása lehet ennek az életünkre, és beleszól-e mindebbe az orosz vagy a leendő amerikai elnök? Beszélgetőtársunk külpolitikai elemző, egy jezsuita vezetőképző program igazgatója, a hetifeledy hírlevél szerkesztője.
– Mennyire rajzolta át az Európai Parlamenten belüli erőviszonyokat a mostani választás, és mit üzen ez kontinensünk jelenlegi közéletéről?
– Az egykori nagy baloldali gyűjtőpártok táborai erősen elvékonyodtak, megritkultak. A gazdasági globalizációban magukat anyagi vagy ideológiai okok miatt kényelmetlenül érző csoportok a jobb- vagy a szélsőjobboldalon találtak – gyakran csak a felszínen – megnyugtató válaszokat. Tehát a mostani EP-választáson a jobbratolódás egyrészt balról jobbra, másrészt a mérsékelt jobbról szélsőjobbra is működött, különösen látványosan Németországban és Franciaországban, illetve Ausztriában. Máshol viszont ennek jóval kisebb nyoma volt: elmaradt a szeparatista belga Vlaams Belang (Flamand Érdek) áttörése, a skandináv államokban sem erősödtek tovább a “szélek”.
A politikai centrum szerveződései akkor lehetnek sikeresek, ha érdemi válaszokat tudnak adni a hétköznapi kihívásokra:
lakhatás, megélhetés, infláció, biztonságról alkotott percepció. Rendre ezek kerülnek a választói aggodalmakat mérő európai toplisták élére – kivéve ott, ahol a politika nagyon tudatosan mesterséges narratívákat épít.
– A magyar kormánypártok nehezen találtak partnert: egy ideig két szék közt keresték a helyüket, majd egy mások által egyértelmű ellenérzésekkel fogadott új frakcióban találtak szövetségesekre. Eközben az új formációként érkező Tisza képviselői a legerősebb, jobbközép néppárti frakcióban politizálhatnak. Milyen közvetett hatása lehet ennek a helyzetnek a magyarországi belpolitikára?
– A magyar belpolitikai helyzet leképeződött az EP-választáson. Az egyre inkább jobbszélre tolódó kormánypárt által hátrahagyott űrt az EPP-ben a Tisza taktikusan kihasználta, ám ez legalább annyira ambicionált volt Manfred Weber részéről is, akivel a magyar miniszterelnök személyes csatát vív. A Néppárt a legutóbbi EP-választás győztese, a nagykoalíció vezető ereje, ők adják az Európai Bizottság elnökét is. Politikai értelemben az Európai Tanácsban is a néppártiak adják a legnagyobb csoportot, oda tartozni mindig erősebb köteléket jelentett: több információt, több erőforrást. Ahogy azonban az lenni szokott, a magyar választók 2026-ban a hazai helyzet alapján döntenek majd, ezért kérdés, hogy a Tisza erős berobbanására az ellenzéki tér gyorsított szűkítése lesz-e a kormányzati válasz, illetve hogy a gazdasági helyzetet – az uniós források hiányát, az adók alakulását, a növekedés visszatérésének érdemi elmaradását – a választók hogyan élik meg.
Sem a Patrióták a Fidesznek, sem a Néppárt a Tiszának nem tudja megnyerni önmagában 2026-ot.
– Sokan úgy gondolják, kontinensünk elvesztette keresztényi identitását, miközben számos frakcióban találhatunk elkötelezett keresztény politikusokat. Te milyennek látod az európai politikát a keresztény értékrend képviselete szempontjából, beszélhetünk-e egyáltalán közéleti értelemben egykori keresztény Európáról, ami mára veszélybe került volna?
– A második világháború utáni Európa számos politikusa hétköznapi, praktizáló keresztény volt. Az alapító atyák többségére jellemző keresztény értékrend megjelenését Victoria Martín de la Torre „Európa, ugrás az ismeretlenbe” című könyve dolgozza fel. A szerző a szocialista házelnöknek dolgozó szóvivő volt – mégis ő írt kiváló tanulmányt e témában.
A keresztény értékek, a hit nem bal-jobb megosztásban van jelen az EP-ben:
Philippe Lamberts belga zöldpárti képviselő például minden évben több hetet tölt Taizében, de ott ülnek a jezsuita vagy éppen bencés öregdiákok is a Parlament minden sorában. Összességében tehát a posztszovjet államokra helyenként még jellemző, a baloldalra vetített ateizmus nem önmagában érvényes világmagyarázat Brüsszelben. Ugyanakkor tény, hogy az amúgy elbukott uniós alkotmányos alapszerződésben tett keresztény referencia óriási polémiába fulladt, és az sem tesz jót, amikor nemzeti szinteken egyházi szereplők keverednek a mindennapi politikába. Különösen szerencsétlen fordulat, hogy az orosz propaganda az “európai keresztény” értékek védelmezőjének állítja be a háborús bűnös orosz elnököt. Így
a “kereszténység” egyszerre szitokszó és hivatkozási alap számos narratívában,
ami akár termékeny vitákhoz is vezethetne, de többségében inkább ijesztőleg hat. Ferenc pápa mindenesetre dinamizálta e viták egy jó részét, ami viszont már régen szükséges volt: a túlságosan klerikális és hierarchizált katolikus egyházban könnyű elszokni a részvételi folyamatoktól, vitáktól.
– Szerinted milyen hatása lehet az EU-n belüli magyar érdekérvényesítésre, hogy a Fidesz-KDNP nyíltan háborúpártinak bélyegezte szinte az összes többi tagországot, amit az érintettek nem is néznek jó szemmel?
– A miniszterelnök tusványosi beszéde újabb métereket ásott lefelé a Nyugat és a magyar kormány közti árokban. Egyértelműen a Nyugat alkonyára bazírozó miniszterelnököt látunk, aki Ázsiára, azon belül is Kínára teszi lapjait. A Kínai Kommunista Párttal viszont aligha kellene eszmei közösséget vállalnia bárkinek is. A kínai hitelezés és gazdaságpolitika látványosan önző, önérdekvezérelt, nem éri el az amerikai szövetségi kultúra szintjét, ráadásul a kínai gazdaság napjainkra látványosan meggyengült. Az egyik nap kereszténykedő politikai vezetők másnap gond nélkül gazsulálnak az egyházakat elnyomó kínai rezsimnek, harmadnap pedig a muzulmán többségű türk tanácsban fotózkodnak. Hogy még tisztábban fogalmazzak:
a kapitulációpárti oroszbarát álláspont áll szemben Európában az igazságos és fenntartható béke álláspontjával, senki nem akar háborút Putyinon kívül, aki maga indította el az agressziót.
A karmelita kolostorból átalakított palotából olyan személyi szövetségeket szőnek – Trumppal, Netanjahuval, Dodikkal, Vučić-csal, Hszivel vagy épp Putyinnal –, amelyek szükségszerűen személyes mandátumokhoz kötöttek. Ezzel szemben a fejlett demokráciák szövetségi rendszere intézményeket köt össze, kormányciklusokon messze átívelő módon, közös célokra és értékekre hivatkozva. Nem hibátlan az utóbbi sem, de látványos a különbség a NATO, az Európai Tanács és az aktuális autoriter vezetők alkalmi találkozói közt. Orbán régóta mondja, hogy a személyi bizalomban hisz, az intézményépítés – fékek és ellensúlyok – nem prioritás számára. Ez képeződik most le keményen a külpolitikában is.
– Az oroszok által Ukrajna ellen indított háborús agresszió rányomta bélyegét a választásokra. Ennek a súlyos válságnak a megoldásán kívül várhatóan milyen nagyobb kihívásokkal kell az EU-nak szembenéznie a következő 5 évben?
– A klímaváltozás okozta társadalmi és gazdasági kihívásra adott politikai válaszok költségeinek kiegyensúlyozásával, pontosabban a társadalmi igazságosság javításával a romló világgazdasági környezetünkben. A közös mezőgazdasági politika napirenden lévő reformja is komoly ütközőpont lesz, ahogy a következő 7 éves költségvetés is várhatóan nagy vitát szül majd, nem szólva a bővítéspolitikáról és az ahhoz kötött belső intézményi reformok szükségességéről. Eközben pedig olyan horizontális fenyegetésekre is választ kell adni újra és újra, hogy a kínai gazdasági túlkapacitás exportkötöttségével mit tud kezdeni a kontinens, és hogy hogyan áll a demokratikus intézményekkel szembeni fedett műveletekhez, fel tudja-e venni a kesztyűt, meg tudja-e védeni az európai polgárok kiberterét a tagállamok közössége? És mit kezdünk majd egy poszt-putyini Oroszországgal?
– Magyarországon igen alacsony erkölcsi nívón zajlott az EP-kampány – volt, aki élet-halál harcnak próbálta beállítani a voksolást. Biztosan más országokban sem fogták vissza magukat a politikai pártok, különösen a szélsőségesek. Hogy látod, hol áll a magyar politikai kultúra nemzetközi összehasonlításban, van-e okunk az aggodalomra?
– Az osztrák FPÖ kampánya nagyon hasonló stílusú óriásplakátokon folyt, ők hajszállal nyertek a mérsékeltebb ÖVP előtt. Ezzel szemben Szlovákiában hiába ment a kormánypárt hasonló üzengetése – és sajnos a helyi magyar párt is a magyarországi kormánypárt üzeneteit próbálta eladni –, mégis a liberális párt ért be elsőnek. A háborúról 2022 óta Magyarországon olyan narratíva alakult ki, amely módszertanilag ugyanúgy virtuális ellenségképet és virtuális kontextust növesztett, mint bármely korábbi nagyívű kampány: Soros, CEU, ENSZ vagy Jean-Claude Juncker, majd Ursula von der Leyen. A politikai kommunikáció olyan szinten képes értékválasztássá transzformálni bármely döntést, hogy értelmes vitának nem hagy helyet. Szerintem az önvizsgálatnak mindig van helye, Magyarországon is lenne, különösen hogy a csehek, a lengyelek, a baltiak és a románok egészen más következtetést vontak le a nemzetközi helyzetből, mint amit Budapesten sikerült.
Nem lehet mindig szabadságharcot vívni,
egyedül, a többséggel szemben. Felmerül, hogy mi választjuk rosszul a csatát.
– Az a tény, hogy az egykor konzervatív, jobbközép, kereszténydemokrata értékrendű, ezért is az Európai Néppártban politizáló Fidesz-KDNP képviselőit most a szélsőségesebb frakciók is elutasították, s egy kifejezetten elégedetlen, szkeptikus, radikális formáció alapítói lettek, milyen jövőképet vetít előre a magyar társadalom számára, legalább a következő 2 év vonatkozásában?
– Folytatódik a jobbratolódás, és érdekes lesz, hogy a Patrióták csoportjának hány miniszterelnöke lesz egy éven belül. Az esetleg szeptemberben Ausztriában sikerrel szereplő FPÖ és a Fidesz mellett még érkezik jövőre a cseh választás Babis esélyeivel, és a francia elnökválasztás 2027-ben Le Pennel. A hazai változásra – ha lesz változás egyáltalán – két alternatíva rajzolódott ki: a Tisza párt – vagy egy hasonló új erő – felemelkedése, vagy a közéletet (és esetleg Magyarországot) hátrahagyó szavazók számának növekedése. Óriási kérdés a 21. századi választási kampányok során, hogy a korábban akár soha nem szavazó rétegeket valaki el tudja-e vinni az urnákhoz. A kisközösségek szervezése mindenesetre óriási esély, mivel a hiányuk kiáltó. Ezt az űrt tölthetné be például egy ügyes és kreatív egyházi kezdeményezés, vagy éppen gyaloglókörök, netán békén hagyott polgármesterek. Az országon belüli elvándorlás, a kivándorlás és az öregedés önmagukban szinte lehetetlen feladatot jelentenek az ország számos településén.
– Komoly ziccert tartogatott volna hazánk számára az uniós soros elnökség, ám úgy tűnik, hogy amit némelyek “békemissziónak” neveznek, egyelőre leginkább a feszültségek élezésére alkalmas. Látszik valamilyen pozitív kimenetele a következő néhány, számunkra nemzetközileg fontos hónapnak?
– A miniszterelnök “békemissziós” utazása megint egy uniós intézményt ásott alá: az elnökség vezetője ugyan szokott repkedni a világban, de ilyenkor egyeztet a többiekkel. Tehát a békemisszió nagyságrendjéhez szükséges egyeztetés egyáltalán nem történt meg, és az sem segít, hogy Putyin külön kiemelte a magyar elnökséget a sajtótájékoztatón, és ezt senki sem tette helyre. Így egy intézményi szokásjogot ért támadás sok nyugati partner szemében, és ezen felül jön az, hogy nem értenek egyet a kapitulációpárti magyar megközelítéssel, mivel sokak szerint csak erővel lehet tárgyalni Putyinnal, minden gyengeség csak tovább bíztathatja. Az is gyakori érv, hogy hatékonyabb és olcsóbb most megállítani az agresszort, mint 3-5 év múlva a NATO határain. Ráadásul ne felejtsük el, hogy a moszkvai sikerpropaganda ellenére azért nem vidám az élet a hadigazdaságban. Az orosz jegybanki kamat újra az egekben, az orosz szuverén alap két év alatt lefeleződött, csak katonai zsoldokra a költségvetés 7-8%-át költhetik el, százezres nagyságrendben lépett le az országból a fiatal IT- és startup-közösség, Kína pedig a bajsza alatt kuncogva használja ki ezt az oroszokkal való üzletelésben, amivel az orosz elit tisztában van. Nem rózsás a helyzet. Ettől még a nyugati támogatás beszakadhat egy esetleges Trump-győzelem mentén, bár ezt se vegyük biztosnak, hiszen a húsz éve még néha a demokratákat támogató, de azóta a republikánus pártot kisajátító volt ingatlanmágnásnál épp csak a kiszámíthatatlanság biztos. Fontos kérdés lesz, hogy a kínaiak a következő ukrán békekonferenciára elmennek-e. A kérdésre konkrétan válaszolva, a magyar elnökség legnagyobb sikere a budapesti deklaráció lehet az uniós versenyképesség kapcsán, amelyet november elejére terveznek, de nem biztos, hogy nagy lesz a lelkesedés a magyar siker felnagyításában a partnerek többségénél.
– Az a bejelentés, hogy Joe Biden nem indul a közelgő amerikai elnökválasztáson, miként éreztetheti hatását az uniós közéletben?
– Egyelőre egészséges józanodás zajlik.
A demokrata győzelmet általában megkönnyebbülésként veszik Brüsszelben, holott a Biden-elnökség nem enyhített az európai szorításon: az inflációcsökkentő intézkedések (amely lényegében egy óriási csomag a megújulóenergia-ipar és az elektromos autózás számára) és a félvezetőgyártók támogatása, az amerikai energiaexport mind új helyzetet teremtettek az EU gazdaságában. Kamala Harris-szel esély van arra, hogy az európai vezetők tudomásul vegyék az amerikai gazdaságpolitika új irányait, amelyek a Fehér Ház lakójától függetlenül messze nem EU-fókuszú pályán haladnak. Trump 2.0-ra mindenki készült eddig is, Biden 2.0-ra kevésbé, de Harris jelöltsége egy időszerű ébresztő, hogy mindenképpen dolgozni kell az európai szuverenitáson.
