Egyházi vezetők fogalmazták meg a Szemlélek kérésére, milyen élményeket szereztek a pápalátogatás során.
Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke:
A „meglepetések pápája” hű volt önmagához, és a maga spontaneitásával például megtalálta a Bazilika előtti tömegben Kardos Mihály öreg papot, aki lábai amputálását követően önkéntesen, másoknak erőt sugározva hajléktalanok között él. A Vatikán felkérhette volna a világ legjobb dramaturgját vagy rendezőjét, azok nem lettek volna képesek megrendezni azt a jelenetet, ahogy a két kerekesszékes idős ember egymás mellett van, és a fehér ruhás (történetesen a római pápa) megcsókolja a fekete ruhás (történetesen a hajléktalan pap) kezét. Ugyanilyen erős üzenete volt a Rózsák terén megvalósult találkozásoknak a szegényekkel és a menekültekkel. Az ajtónyitást középpontba helyező Kossuth téri prédikáció – amely színtiszta evangéliumhirdetés volt – mintegy rendszerbe foglalta és bátorító módon a hallgatók szívére helyezte ezeket a gesztusokat.
Természetesen örültem volna, ha Ferenc pápa budapesti látogatása megint olyan ökumenikus gesztussal járt volna együtt, mint ahogy az a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson történt. Sajnos most nem került sor a protestánsokkal való személyes találkozóra (vélelmezem, hogy ha megvalósult volna a pannonhalmi látogatás, akkor annak lett volna erőteljesen ökumenikus töltete). Volt azért Ferenc pápának ezen az apostoli útján is számos olyan megszólalása, ami határozottan tükrözte az ökumenikus lelkületet. Legelső, a Karmelita kolostorban elmondott beszédében a neki érezhetően kedves Lánchíd-metaforát használta:
az egyes láncszemek az összetartozásban találják meg szilárdságukat.
Ezen a ponton hangsúlyozta Magyarország ökumenikus jellegét: „különböző felekezetek élnek egymás mellett, ellentétek nélkül”, mondta. Ugyanennek a beszédének a végén figyeltem fel erre az ökumenikus utalására: „Nem lehet felsorolni Pannonia Sacra valamennyi nagy hitvallóját… Ők, megannyi különböző hitvallású igaz emberrel együtt, Hazátok atyái és anyái.” Ezzel a Szentatya nem kevesebbet állított, mint hogy a protestáns hitvallók is a nemzet, sőt a közös egyházunk részét képezik.
Erre mintegy rímelt a Kossuth téren elmondott homíliának ez a gondolata: „Azért hívott itt egybe minket, különbözzünk bár egymástól és tartozzunk bár különböző közösségekhez, hogy szeretetének nagysága mégis egyetlen ölelésben egyesítsen minket. Olyan szép, ahogy most együtt vagyunk: püspökök és papok, szerzetesek és világi hívők; olyan jó, hogy ezt az örömöt más keresztény felekezetek küldötteivel (…) Ez a katolicitás: mindannyiunkat, akiket a Jó Pásztor név szerint szólított meg, arra hívott, hogy szeretetét befogadjuk és továbbadjuk, hogy az ő nyáját befogadóvá tegyük és sohasem kirekesztővé. És ezért
mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül.”
Nem félreértés: Ferenc pápa így érti a katolicitást. Ezért is szoktam mondani, hogy magam is katolikus vagyok: wittenbergi katolikus.
Varga László, kaposvári katolikus püspök:
Kerekesszékből másképpen néz ki az egyház és a világ. Aki a helyváltoztatásban és egyéb mozgásban mások segítségére szorul, arra másképpen néznek rá (fentről lefelé), és ő is másképpen néz másokra (lentről felfelé). Onnét másképpen látszik a természetfeletti is: elfogadva az állapotát, bár átjön minden mozdulat fájdalma, mégis tele van hálával.
Ferenc pápa minden találkozásunkban a bazilikától a Kossuth téri szentmiséig: ajándék!
Kedvenc morzsák tőle: „Ne az internetre kapcsolódj rá, hanem a tabernákulumra.”, „Az egyháznak folyamatosan a szeretet nyelvét kell beszélnie.”
Ami legjobban érintett, az a szegényekkel, hajléktalanokkal, sérültekkel való találkozás a Szent Erzsébet-templomban. A találkozó és program végén odamentem a szendrőládonyi cigányokhoz, hogy közösen folytassuk a dicsőítést. A pápát a szentélyen át kikísérték, amikor váratlanul újra megjelent, és egyenesen a cigány kórushoz hozatta magát. Megáldotta őket és kérte az áldást tőlük. Együtt énekeltük kitárt karokkal: „Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg tégedet!” Alázat, meghatódottság és öröm áradt ránk a kör közepén kerekesszékben ülő Szentatyáról. Ez a kegyelem különleges pillanata marad számomra. Mint ahogy a fiatalokkal való találkozás is, ahol egy korban előrehaladott, mozgásában korlátozott, de szívében fiatal pápa buzdította szavaival, gesztusaival a fiatalokat.
Többet adott át azzal, ahogyan jelen volt, mint a szavaival, bár azok is rendkívül fontosak.
Üzenete evangélium pásztoroknak, politikusoknak egyaránt, ha nyitott szívvel fogadják.
Beer Miklós, nyugalmazott katolikus püspök:
Nagy várakozással készültünk Ferenc pápa látogatására. Én is úgy voltam, mint Petőfi a „Füstbe ment terv” című kedves versében, azzal a különbséggel, hogy Ferenc pápa oldaláról fontolgattam: „Mit mond majd először is kedvest, szépet” nekünk, magyaroknak. Valami „újszerű, váratlan, ütős” mondatot. Egyszer csak ott voltam a Szent István-bazilikában. Megérkezett. Ott volt közöttünk.
Nem mondott semmi „drámait”. Természetes egyszerűségében velünk volt. Mintha mindig is velünk lenne.
Akkor még nem fogalmazódott meg bennem, hogy mit is gondolok erről a találkozásról.
Másnap a Rózsák terén, kinn, a templomkertben, a hajléktalan barátaim, a karitászos ismerőseim, a börtönmissziós munkatársaim, a „cursillós” cigánytestvéreim, ukrán menekült családok között döbbenem rá, hogy Ferenc pápa egyszerűen velünk van. Személyiségének varázsa, természetessége, őszintesége jelenvalóvá teszi a „krisztusi közelséget”, hiszen „folyékonyan beszéli a szeretet nyelvét”.
Rácsodálkoztam, hogy éppen „Jó Pásztor”- vasárnapján van Magyarországon. Véletlen, szándékos tervezés? Nincs jelentősége.
Az ő személye, jelenléte a jézusi ajándékot, az isteni vezetés kegyelmét hozza közel hozzánk, teszi kézzelfoghatóvá.
Nyilván majd később, beszédeit újraolvasva találunk megfontolandó mondatokat is, de az már másodlagos jelentőségű. A vele való találkozás adott indítást, hogy „lángoló szívvel” kövessük, mint jó pásztorunkat Jézus útján.
Hortobágyi T. Cirill, pannonhalmi bencés főapát:
Három igazán felemelő, tanításban és befogadásban, továbbá bensőséges pillanatokban gazdag nap után vagyunk.
Ferenc pápa beszédeit még sokszor el fogom olvasni.
Közben előttem lesz figyelmes odafordulása az emberek felé, amikor a Papp László Arénában kiszállt a mobilból, és odament a tolószékes fiatalokhoz, egyenként kezet fogott velük, rájuk mosolygott, és váltott velük pár kedves szót. Előttem lesz, ahogy a tanúságtevőkre figyelt, mielőtt elmondta tanítását, Brenner József atyára, de a gimnazista lányokra, fiúkra, vagy éppen Krisztina nővérre.
Személy szerint nagyon kitüntetőnek és bátorítónak érzem mind magam, mind szerzetes közösségünk számára, hogy amikor a „Kármelitában” arra buzdított, hogy személy- és emberközpontú Európát építsünk, így zárta gondolatait: „Lélekben és a szívemben a pannonhalmi apátság, az ország egyik nagy lelki emlékműve felé fordulok,
az imádság helye és a testvériség hídja felé.”
Adja Isten, hogy méltók legyünk erre a nagy kitüntetésre!
