Ferenc pápa és a magyarországi katolikus egyház

Miközben az erősen átpolitizált hazai közélet szereplői folyamatosan próbálják a maguk pártjára állítani a katolikus egyházfőt, e hiperaktivitást a főpásztorok részéről sajátos némaság kíséri.

Nem tagadhatjuk el, hogy a magyarországi klérus és laikátus valódi feszültségben él Róma püspökével. De mi ennek az oka? A bevett narratíva szerint a migrációs válság vetett véget a mézesheteknek – ám ha kissé figyelmesek vagyunk, s az emlékezetünk messzebbre lát a tegnapnál, be kell ismernünk, hogy már jóval ezt megelőzően kiütköztek a problematikus pontok. Ha szabad a parlamenti patkó analógiájával élnünk, két irányból is kitapinthatók a Ferenc-recepció neuralgikus pontjai:

– Jobbról: a formabontó pápát a kezdetektől fogva hagyománylebontóként értelmezték. Ennek legékesebb kifejeződése az a mára közkeletűvé vált felkiáltás, miszerint Bergoglio eretnek (és továbbra is Ratzinger az igazi). Egyesek odáig elmentek, hogy magát az Antikrisztust látták meg Péter örökében. A romániai (egyszersmind csíksomlyói) látogatás kapcsán egy internetes kommenteket gyakran olvasó barátom így fogalmazott: „A legenyhébb és legbarátibb jókívánság az, hogy falja fel őt egy medve!”

– Balról: a politikai ellenzék és a fennálló kurzussal azonosulni nem tudó értelmiség folyamatosan önigazolást és megerősítést keresett Ferenc megnyilatkozásaiban. Ez olykor már egészen megmosolyogtató formátumokban mutatkozott meg: ateisták a pápát állították szembe a magyarországi katolicizmussal. Eközben azonban erőteljesen szelektív hallás alakult ki, mivel

Bergoglio következetesen bontja a formákat és skatulyákat, és tanításának egésze nem lenne felhasználható „jobbos” vagy „balos” önalátámasztásokra. Ez viszont azt is jelenti, hogy itthon, Magyarországon a pápai tanítást nagyon szelektáltan ismerjük csak; mondhatni, az újságok leadjei szintjén, egy-egy szlogen sekélyességéig.

Egyértelműen kitapintható Ferenc ideológiai instrumentalizációja.

A hivatalos magyarországi egyház némasága

Ebben a közegben (számomra) a leginkább meglepő a hivatalos egyház teljes némasága. A püspöki kar messzemenően és látványosan erélytelen volt mindvégig, amikor a pápa méltóságának, nemcsak személyének, de hivatalának a következetes képviselete mind sürgetőbb feladattá vált. Ez a jelenség már magában is magyarázatra szorulna. Túl a szimpátiák és antipátiák átláthatatlan sűrűjén, nagy valószínűség szerint a magyarországi katolikus közösség végletes megosztottsága válik itt kézzelfoghatóvá, amely azt eredményezi, hogy elemi és tárgyi kérdésekben sem vagyunk képesek egységesen fellépni.

Állatorvosi lova volt ennek a szituációnak a COVID-járvány kezelése. Késlekedő, erőtlen és számos kiskaput, alternatívát szabadon hagyó fellépésnek lehettünk a tanúi. Voltak olyan időszakok, amikor egyházmegyéről egyházmegyére teljességgel eltérő komolyságú és következetességű szabályok léptek életbe. Voltak hónapok, amikor már azon viccelődtünk, kellene fejleszteni egy applikációt, amely GPS-koordináta alapján elárulja, itt éppen lehet-e nyilvánosan misézni vagy sem, mik az áldozás feltételei és így tovább. Ez a magatartás teljességgel ellentétben állt a pápa világos és nyílt kiállásával, a vatikáni szabályokon túl a Péter-utód személyes felelősségvállalásával és példamutatásával. A járvány legelső (és az új helyzet ismeretlensége miatt leginkább bizonytalan és idegtépő) szakasza alatt Ferenc döbbenetes erejű képekkel ajándékozta meg a világot: amint magányosan, rózsafüzért imádkozva megy végig a Corsón, betér, hogy imádkozzon az egyik közkedvelt kegytemplomban, a Salus Populi Romani kegyképétől zarándokolva el oda, vagy éppen szentségimádást végez és apostoli áldást oszt a Szent Péter-bazilika teljesen néptelen előterében; és amint keresztutat „jár” elítéltekkel, betegekkel, segítőikkel és orvosokkal. Bernini impozáns és teljesen üres vatikáni terén. Ezeknek a képeknek valódi ereje van, s üzenetük egészen krisztusi (felfejtésüket az Olvasóra bízom, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog). Ugyanez megmutatkozott az oltások megkezdésekor, amikor külön dokumentumban fogalmazta meg, hogy a vakcina felvétele erkölcsi felelősségünk. Ilyen tiszta beszédet és világos útmutatást itthon nem kaptunk. Azt is mondhatjuk, hogy Ferenc nem pusztán a világ plébánosa lett ezekben a pillanatokban (miként elődje, XXIII. János), de egyenesen sok magára maradt vagy kétellyel küzdő hívő személyes lelkivezetőjévé vált.

Itthon még ekkor is a politikai olvasat és a migrációs problematika volt a középpontban, miközben

mi, a jó katolikusok, cinkosan és vétkesen cserben hagytuk a pápát.

A megnyilatkozások igen ritkásak és általában üresek, semmitmondók voltak. Eközben mintha ravaszul összekacsintottunk volna a háta mögött: „Tudjuk, hogy hivatalosan támogatni kell a pápát, na de azért mindenki tisztában van vele, hogy…” Messziről jött, nem ismeri az európai valóságot. Szélsőséges és nem megfontolt. Ő csak egy jó prédikálóképességű pap, de nem komolyan vehető teológus, mint az elődje. Amit a világról gondol, az csupán egy, részleges és töredékes álláspont, nem látja át az igazi összefüggéseket. Jobb esetben naiv, rosszabb esetben idegen szellemi erők beépített ügynöke, bomlasztó és felforgató elem.

A politikum látványos hiperaktivitása

Napjainkban politikailag nem korrekt, ha a közéleti folyamatokat a felekezetiség mátrixába helyezve próbáljuk értelmezni. Ugyanakkor az is figyelemre méltó jelenség, hogy a 16. század óta nem érdekelte talán még ennyire a római pápa a magyar protestáns elitet, mint napjainkban Ferenc.

Kormányzati oldalon mindenképpen érzékelhető, hogy a pápa belesodródott az ellenségképző közbeszédbe. A rezsim teljes támogatását élvező publicisták olyan durva és arrogáns módon támadták meg személyét és szolgálatát, ami a felekezeti háborúk óta szinte példátlan. Az is elgondolkodtató, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal feloszlatása óta nem kísérte még ekkora külső figyelem a katolikus nyilvánosság belső ügyeit, sem a kormányzó párt (azaz: pártok) nem mutatott ekkora aktivitást a katolikusokat megszólító médiumok (ma már: internetes hírportálok, blogok és egyebek) terén, mint napjainkban. Az influenszerek pedig szabad utat nyertek: a gyalázásig és a karaktergyilkosságig elmenő megnyilvánulások mindennaposak lettek (s ezt sem tette szóvá a magyar klérus felső rétege).

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus azonban sajátos fejleményekkel szolgált. [2021] Nyár elején már-már komikusnak is tekinthettük volna a külföldi szövetséges médiumok által mesterségesen felkorbácsolt indulatokat a pápalátogatás kapcsán, ha nem éreztük volna: ez valójában tragédia. Végeredményként egészen méltatlan helyzet alakult ki Ferenc magyar földre lépésével. Azonban Bergoglio most is hű volt magához: a nyilvánvaló kritikák mellett a szeretet, a nyitottság, az elismerés és a másik megbecsülése nyelvezetét beszélte, ezzel pedig kiváltott egy sajátos csöndet: a korábban oly hangos kiabálók nem szólaltak meg, s valamiféle paradox állapot állt be.

Vártuk a pápát, a világ katolicizmusának vezetőjét, ugyanakkor szorított minket a tény, hogy korábban mi magunk toltuk bele őt az ellenségek körébe.

Nem csoda, hogy az esemény óta az előző évek aktivitásának tükrében meglepő passzivitással tekintünk személyére. Kimondtuk, hogy ő a szövetségesünk, aki elismeri a magyar értékeket, a keresztény kultúránk nagyságát, ugyanakkor ő mégis önmaga maradt, s továbbra is ugyanúgy tanít, mint korábban. Mit lehet egy ilyen helyzettel kezdeni?

Az ellenzéki oldal tudatosan egyfajta reklámarccá tette Ferencet (egészen odáig elmenve, hogy a kormány kritikájaként felhasználható pápai idézetekkel plakátoltuk ki Budapestet). Olybá tűnik, hogy a vatikáni brand sokak szemében jól felhasználhatónak mutatkozott a honi belpolitikai viszonyok közepette. Ez – miként fentebb is utaltunk már rá – tendenciózus és ideologikus olvasatokat eredményezett. Így viszont felmerült a kritikai kérdés: bár fontos az, hogy mit idézünk a pápától, bizonyos értelemben sokkal fontosabb az, amit nem idézünk tőle.

Következmények

Mára azt mondhatjuk, hogy a pápához való viszonyunk tulajdonképpen belpolitikai állapotaink tükröződése. Ez (Európában minden bizonnyal egyedülálló módon) egészen ősi reminiszcenciák visszaköszönését eredményezi, nemcsak a cuius regio, eius religio elve alapján, hanem a hazánkat az elmúlt fél évezredben jellemző kettősségek tengelyén is:
– falu vs. város,
– nemzet vs. világ (nacionalizmus vs. kozmopolitizmus),
– nemzeti protestantizmus vs. nemzetközi katolicizmus,
– igaz magyarság vs. világ pogányai.

Mindeközben nem túlzás azt kijelenteni, hogy a magyar katolicizmus elvesztette a pápáját. A civil média nyomásával szemben az egyházi vezetés és kommunikáció egyáltalán nem ellensúly, vagy még inkább nem norma és kritérium még a katolikusok szemében sem. Hittestvéreink előbb sorolnak be politikusok, közszereplők zászlói alá, s csak ezt követően, ennek függvényében értékelik Bergogliót, tanítását és szolgálatát. Nemcsak azért van ez így, mert nincsenek egyértelmű egyházi megnyilatkozások, hanem azért is, mert

a kultúrkeresztény összeborulás állam és egyház között megnémító és önálló cselekvésre, ítéletalkotásra képtelenné tevő béklyóvá válik.

Ennek folyományaképpen kiforrott egy bipoláris, skizoid magatartás: a katolikus identitás pápaságoszlopát nem kezdték ki explicit módon, ugyanakkor a konkrét pápa személyét a pokolra küldték.

Mik a következmények? Egyrészt színre lép egy olyan logikai (és lelkiismereti) ellentmondás, amelynek kapcsán a 16–17. századi protestáns fejedelmek és vezéregyéniségek csak dörzsölnék a kezüket: az a jó magyar katolikus, aki utálja a pápát. Ez a skizoid állapot azonban feloldódik a mindennapos gyakorlat terén, ahol a bőkezűen osztott támogatások és az ad infinitum terebélyesedő egyházi intézményszövevény feledtetik az alapfeszültséget. Hol van itt már Babits katolicizmusa? Egyfajta nacionalista katolicizmus lényegileg antikatolikus gondolkodásmódja ül diadalt, ahol a Rómához való hűség már nem identitásjegy, olykor épp ennek az ellentéte igaz (vagy: a régi Rómához, alias XVI. Benedek emeritus pápához kell hűségesnek lenni).

Megfontolások a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) margójára

Nem hiszem, hogy NEK váltott már ki olyan belpolitikai hullámzásokat (legalábbis a II. világháború után), mint a budapesti 2021-es találkozó. Ebben a konfliktuserdőben a Vatikánt magát kissé ostobának tekintették: belekeveredett egy igen korán megkezdődött választási kampányba, s bármit lépett, azzal pártpolitikai érdekek mocsarában süllyedt egyre mélyebbre. Bár a felszínen maga a pápa volt a „provokátor” (korábbi megnyilatkozásaival, a populista és autoriter politikusok elleni fellépésével s a budapesti látogatás programjának igen késői rögzítésével), ám nem lehet vita tárgya: ezen a folyamaton budapesti szereplők dolgoztak igen keményen és elkötelezetten. Nem értették, mert nem akarták megérteni a Szentszék hallgatását, kivárását (amely korántsem meglepő egy COVID-tól sújtott esztendőben), sem Ferenc világos szavait, miszerint nem országlátogatásra, hanem egy katolikus világrendezvény záró szentmiséjére érkezik. Ez azonban csupán annak a szomorú jele, hogy

elértünk egy megrendítő mélypontot: most már semmi sincs a világon, amit ne az itthoni harcos/ellenségképes logika keretében értelmeznénk.

A 18. századból eredő bonmot tehát betelt rajtunk: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Az egész univerzum csakis mifelőlünk, a mi belső megosztottságaink felől érthető meg helyesen. Éppen ezért nem tudunk mit kezdeni a diplomáciával, az udvariassággal, az etikettel, a kiváró hallgatással – holott mindezek terén a Vatikán világszerte elismert és évszázadok óta gyakorolt tekintélyre tett már szert. Mi majd megmondjuk, mit gondol a pápa!

Ez a viszonyulás azonban lehetővé teszi, hogy minden oldal a maga szája íze szerint értelmezze a NEK-et és a pápalátogatást. Siker vagy kudarc? Elismerés vagy éppen ennek megtagadása? Támogatás vagy kritika? A pártpolitikai preferenciák alapján jó közelítéssel már előre ki tudjuk találni, mit gondol a másik erről az egészről, még mielőtt megfogalmazná a saját személyes véleményét.

Amit érdemes azonban észrevennünk, hogy Ferenc pápa látogatása során elmondott beszédeinek sajátos dinamikája és logikus egymásra épülése van. A romániai-csíksomlyói látogatás kapcsán már észrevehettük, hogy a Vatikán igenis jól érzékeli a helyi feszültségeket, és ha szükséges, még Ferenc pápa is tud patikai mérleggel kimért szöveget elmondani. Ha a budapesti megszólalásait tekintjük, azt látjuk, hogy koncentrikus körökben jutott el a közvetlentől a közvetettig, az ecettől a mézig (Szalézi Szent Ferenc példáját követve):
– a püspökökhöz intézett beszédében egyértelmű és világos, teljességgel „ferenci” gondolatok szólaltak meg, nem nélkülözve a kritikát s a közéleti helyzetre való reflexiót,
– a vallási vezetőkkel találkozva felidézte Radnótit, s a Lánchídnak új, szimbolikus olvasatot kölcsönzött, ezáltal a magyarok iránti érzékenységről tanúskodó köntösbe bújtatva az üzenetét,
– a szentmisén mondott homíliájában következetesen spirituális megközelítést alkalmazott, került mindent, ami átpolitizálható lett volna,
– záróbeszédében pedig rendkívüli kedvességről és érzékenységről tett tanúbizonyságot, mintegy megsimogatta lelkünket, amikor magyarul kimondta: „Köszönöm!”, s végül szintén anyanyelvünkön idézte a Himnuszt: „Isten, áldd meg a magyart!”, ezek valódi retorikai „nagy dobások” voltak.

Quid nunc?

Visszafogottan ugyan, mégis lázban tart minket egy fel-felröppenő hír: Ferenc pápa újra hazánkba jön, ám ezúttal már országlátogatásra érkezik. A hír nincs megerősítve, s egyelőre csak jóindulatú szándéknyilatkozatként kezelhető, ám az mégis megmutatkozik, hogy ő és vele a Vatikán sajátos fókuszban tartja régiónkat. Ennek vannak világpolitikai okai (gondoljunk az eszkalálódó konfliktusokra és a közös Európánk jövőjét meghatározó folyamatokra), ám ezzel együtt észrevehetjük a térség katolikusaira való odafigyelést is. Ahogy említettük, a Vatikán nem ostoba, nem is vak. Rómában minden bizonnyal érzékelnek nem egy elemet az itt leírtakból, s ezek valamiféle reakcióra várnak.

A legnagyobb kihívás azonban az, hogy mi, katolikusok, visszaszerezzük-e a pápánkat? Kimentjük-e őt a reprezentatív események a politikai értelmezések csapdáiból, s hitünk, egyházi létünk vezérfényeként leszünk-e képesek tekinteni rá? Ehhez szükség van a parrhészia művészetének elsajátítására, a valósággal való szembenézésre, amely nélkül sem átalakulás, sem változás és váltás nem következhet be. Ez az út azonban azzal a reménnyel kecsegtet, hogy túljuthatunk félelmeinken és szorongásainkon, áttörhetjük megkövesedettségeink falát, és egyházunkat mind egyértelműbben Krisztushoz s az ő evangéliumához tudjuk majd kapcsolni. Ez csakis akkor lehetséges, ha elsajátítjuk a megtért egyházi létezés vonásait: a nyitottságot és az előítéletektől mentes befogadást (Evangelii Gaudium kezdetű enciklika, 165. bekezdés), a kezdeményezést, a bevonódást, a kísérést, a gyümölcsöt hozást és az ünneplést (Evangelii Gaudium 24. bek.).

Azt sem feledhetjük, hogy

mi, magyar katolikusok nem várhatjuk a pápától saját belső problémáink megoldását, ahogyan önnön megmerevedett gondolkodásmódunk sémáit és kategóriáit sem erőltethetjük őrá. Ő próféta, s mint ilyen, csakis Isten felől értelmezhető helyesen.

Kihívást jelent a számunkra, de ez nem baj. Talán így apránként megértjük, hogy a mai, olykor zavarosnak tűnő világban miért fontos, hogy az egyház egyház legyen, s nem állami fiókvállalat, a kereszténység pedig kereszténységnek bizonyuljon, ne zülljön el (le) kulturális és politikai kategóriává.

Török Csaba
teológus
egyetemi tanár
Esztergomi Hittudományi Főiskola