Új műfaj született a közösségi médiában: a fővárosból vidékre érkezett önkéntes szavazatszámlálók posztjai. Különleges élmény fiatal vagy régebb óta fiatal emberek beszámolóját olvasni arról, hogy egy másik világ tárult fel előttük április 3-án.
Megilletődve olvastam ezeket a vallomásokat, az idevágó Facebook-csoport bejegyzéseit. Megrendít az őszinteségük, örömmel tölt el a bátorságuk, reményt ad a bizakodásuk.
Igen, a buborékjaink elzárnak bennünket egymástól, egyikből a másikba könnyű hisztérikusan jelszavakat vagy szitkokat kiabálni. De amikor egy helyzet – legyen az a szülőszoba, az ovisaink barátsága, vagy önkéntes feladat a határon, vagy most a szavazóhelyiségben – összehoz bennünket, különböző buborékok lakóit, akkor kiderül, hogy mindannyian emberek vagyunk, szeretetre vágyó, szeretni képes emberek, érző szívvel, sebekkel és örömökkel, félelmekkel és reményekkel, és
van közös nyelvünk is, tudunk egymásnak jót adni.
Talán naivitás részemről, de bennem új reményt ébreszt ez a jelenség, ez az új műfaj. Arra gondolok, hogy talán, mint Mark Twain koldusa és királyfija, egymás körülményeit, gondjait és gondolatait megismerve bölcsebben, emberebbül élhetünk tovább, eladdig, hogy a két világ összekapaszkodjon, egymást segítve összeforrjon.
Szomorú, hogy ma már csak régi mesékben mennek a gyerekek falura nyaralni a nagyihoz (jó, ha egyáltalán lehet a nagyival találkozni), de egyre kevesebb nagyinál van már kiscsibe, nyuszi, konyhakert és házi lekvár. A fővárosban és környékén élők többnyire a kerteket is parknak és parkolónak használják, nem is csoda tehát, hogy az itt élők – nagyjából a hazai népesség harmada – egészen más valóságban mozognak, mint a „vidékiek”.
Szomorú az a hagyomány is, ahogy a politikusok gyakran kijátsszák egymás ellen a vidéket és a fővárost, ahogy a fővárosiak gyakran lenézik a többieket, ahogy a többiek nemegyszer bizalmatlanul fogadják a „pestieket”. Ez a kijátszás, ez az egymás ellen fordítás, ez a lenézés bántó, romboló és mérgező.
Adja Isten, hogy belássuk végre: magunkat is bántjuk, romboljuk és mérgezzük, ha embertársainkkal méltatlanul bánunk.
Adja Isten, hogy akarjuk és merjük megismerni azokat, akik messziről érthetetlennek tűnnek, akarjunk és merjünk együtt gondolkodni, együtt cselekedni, együtt építkezni.
Milyen szép lenne együtt keresni a megoldásokat a gondjainkra, milyen jó lenne a legjobbat megosztani egymással: kiderülhetne, hogy milyen gazdagok vagyunk valójában!
Bizonyára utópia, de még azt is el tudnám képzelni, hogy eltűnjenek a plakátok az utcákról, hogy ne legyen több reklám, csakis személyes beszélgetések, kerekasztal és kérdezz-felelek, ne kortesek jöjjenek, hanem a közösségek hívják meg azokat, akik a képviseletüket vállalni méltók. Továbbmegyek: a parlamentben ne párt- és frakciófegyelem döntsön, hanem a lelkiismeret; ne legyen áskálódás és szidalom, csakis érdemi kritika és értelmes javaslatok, műhelymunka és eszmecsere, csatározások helyett gondolatok, javaslatok megvitatása, valódi problémamegoldás és tervezés.
Van elég gond és kihívás, jutna mindenkinek értelmes feladat,
ne pocsékoljuk az erőinket egymás akadályozására, jó kezdeményezések elgáncsolására, hiábavaló pártoskodásra, fondorlatos manipulációkra.
Mindig lesznek olyan kérdések, amelyekben minden igyekezet ellenére sem sikerül közös álláspontot kialakítanunk, de keressük meg elsőként azokat, amelyek összekapcsolnak! A két világ most mintha két szomszédos, ellenségeskedő vár lenne – mindkét oldalon sok erőt elherdálunk az egymás elleni védekezésre. Az az álmom, hogy megkeressük a sziklát, amelyre a közös várunkat építhetjük, aztán már alakíthatja mindenki a maga tornyocskáit, erkélyeit, ablakait és szobáit a saját igényei szerint – de a sziklán, a közös várban egymást támogatva, a közös gondokat közösen megoldva élünk.
