Gál Mária csak 80 éves és aktív fodrász

Manapság ritka, ha valaki évtizedeket tölt egy munkahelyen. Marika néni 57 éve ugyanabban a pécsi fodrászatban dolgozik – lendülete és fiatalossága, túl a nyolcadik x-en is, sokaknak feltűnik.

Amíg ember van, lesz haj, és lesz annak szobrásza. Marika nénivel egy kávé mellett kezdtünk beszélgetni életútról, életesszenciákról, és persze a fodrász szakmáról is.

– A második világháború alatt születtem. Nagy szegénységben éltünk, nem voltak játékaink, csak amit mi készítettünk. Kislányként fogalmam nem volt, mi legyen belőlem, de mivel állandóan fésülgettem Anyám haját, azt mondta: kislányom, te fodrász leszel. Akkoriban, ha egy szülő azt mondta, hogy ez lesz, akkor az lett. Ő tudta, mire vagyok képes, mire nem. Nem tanulhattam tovább, nem is voltam annyira jó tanuló, de ennek oka volt: Apám Pestre ment egyetemre, mire végzett, addigra ott is akart maradni. Így Anya egyedül nevelt bennünket az öcsémmel, nekem is kenyeret kellett keresni. A mai napig nagyon hálás vagyok Anyám döntéséért, mert olyan szakmát adott a kezembe, amit míg le nem csukom a szememet, tudok csinálni.

Mária 15 évesen kezdte a fodrásziskolát, 1962-ben végzett, utána férjhez ment. Hamarosan megszületett a fia is, a házassága azonban tönkrement.

– És tönkrement a lelkem is, azóta egyedül élek – teszi hozzá. A munkájában azonban, ma már szokatlan módon, nagyon kitartó: 1968 óta ugyanabban a pécsi üzletben dolgozik.

– A fodrászatból mindig nehéz volt megélni – tévhit, hogy nagyon jól keresünk. A belvárosban lehet, de itt, a peremterületeken azért ez nem így van. Ez egy kemény meló, de ennek köszönhetem, hogy még tudok dolgozni.

A legrégebbi vendége másodikos középiskolás kora óta járt hozzá. A covid alatt hagyta ott, mert azt mondta, neki megbízható fodrász kell, és elment.

– Negyvenöt évig megbízható fodrász voltam, most már nem vagyok az? – teszi fel a kérdést mosolyogva. Messzinek tűnik a világ, amiben Marika felnőtt. Nem várja el ugyanazt a munkamorált a mai fiataloktól, de úgy véli, lehetnének szorgalmasabbak.

– Mi, a generációm, nem a mai világot tudjuk adni, hanem a mi elmúlt világunkat. Azt látom, hogy nagyon hiányzik az erkölcsi nevelés – mondja. – Megbecsülni a másik embert, egyszerűen azért, mert ember – teszi hozzá elgondolkodva. Az idősek hozzáállásával is kritikus: úgy látja, sokuk lenézi az ifjabb generációt. Pedig – mint mondja – az ő generációja sem szeretett volna úgy élni fiatalkorában, mint az előző.

Marika édesanyja folyamatosan dolgozott, így ő sok időt töltött a nagymamájával, akitől rengeteget tanult. Még ma is abba a templomba jár, amibe mélyen vallásos nagymamájával gyerekként jártak. Emlékszik, hogy sokat mesélt neki a keresztről és Jézus életéről, amit ő sírva hallgatott. De emlékszik arra is, hogy mikor egyszer édesanyjával mentek a misére, ő odament egy utcaseprőhöz, aki a járda szélén ette a vajas kenyeret és kért belőle. A bácsi piszkos volt, de az anyja nem mondta, hogy ne menjen oda és ne fogadja el.

– Hol van most ez a bizalom, ez a fajta elfogadás? – teszi fel a kérdést. – Adok a koldusnak is, meg a kéregetőnek is. Az sem baj, ha elissza, ez az egy öröme van! Nem az én dolgom azon agyalni, hogy mire költi a pénzt, amit kap.
Marika 73 évesen súlyos balesetet szenvedett: betegen ült a volánhoz, és vezetés közben elvesztette az eszméletét. Két hétig feküdt az intenzív osztályon, de fél év múlva ismét dolgozott.

– A gyógyulást először imában kell kérni, utána fejben el kell dönteni: beteg akarok maradni, vagy van még bennem aktivitás? – mondja. – A semmittevés megöli az embert – teszi hozzá.
Marika azt szereti legjobban a szakmájában, amikor látja a hölgyeken, hogy elégedettek, jól érzik magukat.

– Ez a legszebb – mondja sugárzó mosollyal. – Persze, vannak nehézségek is: némelyiküket ki kell billenteni az öregségi apátiából. Néha érzelmileg engem is lehúznak. Ilyenkor mondom nekik, hogy beszéljünk másról, ne a betegségről, meg az öregségről.

Az öreg, aki aszerint él, ahány éves, és nem úgy, ahogyan tudna.

Azt mondja, hogy a kommunikáció az ő szakmájában is nagyon fontos: sokat hallgatja a vendégeit. Több mint hat évtized után is szereti a szakmáját, de azt azért beismeri, hogy rá van szorulva a munkára, így hozta az élet.

Mária szerint ugyanakkor ennyi idősen már nem kell abba belepusztulni, hogy erőn felül dolgozzon az ember. Sajnálja a mostani idősebb nyugdíjasokat, hogy nincs perspektívájuk. Szerinte az nem perspektíva, hogy az unokáik után szaladgálnak – neki is van 3 lányunokája, tudja, milyen nehéz velük, csak sokan nem vallják be.

– Pedig ebben a korban már lehet egy kicsit önző az ember, nem kell feltétlenül megfelelni mindenkinek.

Marika szerint

a világ sokkal jobb hely lenne, ha lemondanánk az önzésről.

– Az államok vezetőinek a népért kellene dolgozniuk, nem saját magukért – mondja komoran. – Nagyon háborúellenes vagyok: egyik államnak sincs joga hozzá, hogy egy másikat lebombázzon. Ha tehetném, az összes világon lévő fegyvert beolvasztanám – mondja felindulva. – Mit képzel magáról az ember, hogy joga van egy másikat bántani? Beleremeg a szívem, mikor azt látom az utcán is, hogy bántják egymást az emberek.

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.