„Gondolkozni és vitatkozni tanított” – keresetlen szavak Kiss Barnabás OSB halálára

„Látszólag igen szigorú, kérlelhetetlen bencés tanár, a háború utáni generációból, teológus, prédikátor és nevelő. Irgalmatlan nagy marokkal.” Ma temetik Győrben Dr. Kiss István Barnabás bencés szerzetest. A helyi Benedek-rendi gimnázium egykori igazgatója december 30-án hunyt el életének 76. évében. Egykori diákja, Kuroli László eleveníti fel róla az emlékeit.

„…és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.”
(Péter első levele 3:15, revideált új fordítás 2014)

Számadásra most, íme, eléd jövök.

Barnabás lett 1989-ben az igazgatónk a győri bencéseknél, talán kicsit vonakodva fogadja el. Nagyon mozgalmas, kalandos évek. Ahogy most a tablóképen és emlékeimen is végignézek, soha életemben nem láttam addig ekkora magas, irdatlan homlokot. Higgadtság, súly és méltóság rajta. Ebben az évben 40 éves lett, azaz filozófus- és teológuskorba ért, és hogy valamivel nehezebb legyen neki, megkapta a IV. B-t, azaz minket, hittanból.

Makacs, zabolátlan, rendetlen társaság voltunk, vagyis érdekesen szabálytalanok, átokházi zsiványok. Noha igen jó irodalomtanárunk és osztályfőnökünk volt, Tóta Benedek, ezért aztán elemeztünk, írtunk, olvastunk, vitáztunk, ágáltunk, csatáztunk, kérdeztünk, és megváltottuk a világot (minden nap).

Olvasmányaink nem mindegyike dobogtatta volna meg Barnabás szívét.

Babitsot, Pilinszkyt és Nemes Nagy Ágnest minden időben, T. S. Eliot, Tolsztoj és Dosztojevszkij igen, Albert Camus már határeset, Petri György pedig maga az eleven kárhozat, akit pad alatt olvastunk, a még tiltott gyümölcsöt, ahogy Szolzsenyicint, másokat. De Esterházyt is ekkor olvastunk először, ahogy Kemény Zsigmondot, Móriczot, Mészölyt is, Nádast is – rádöbbenek: mindenkit ekkor, ami lehetetlen –, de hát, lassan írom ezt, magát a Bibliát is először komolyabban.

Barnabás egyszerre volt abszolút tekintély és jámborság, amiből, attól tartok, csak az elsőt vettük észre. Saját alkata felkavaró botrányait senki sem kerülheti el. Sári, ne vigyorogj rajtam: ez nem találta el legkényesebb ízlését, de az, hogy „az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi⁄a keresztet, s az angyalok, a mennyek⁄állatai, fölütik a világ utolsó lapját” (Mielőtt), ez, talán, már majdnem rendben van. Tréfa: már-már. Kereszténység és literátusság között igen termékeny feszültség vibrál.

Pszeudo-zord tények ezek, Feleim. Egyházi gimnázium ez, nem szórakozni vagyunk itt. A termekben a perzsa kivégzőeszközön ott függ a Názáreti Jézus megkínzott teste. Ez pedig itt, kérem, hogy a horrort tovább fokozzuk, hittanóra, hetente kétszer. Egyik osztálytársam mesélte, hogy amikor felvételizett, dermesztő decemberben, a Barnabás kinyitotta az ablakokat, és azt mondta, hogy nyugalom, fiúk, a gondolkodáshoz kell egy kis friss levegő.

Látszólag igen szigorú, kérlelhetetlen bencés tanár, a háború utáni generációból, teológus, prédikátor és nevelő. Irgalmatlan nagy marokkal. Amikor összeverte a két tenyerét a terem küszöbén, halálos csend lett. Kitartotta a pillanatot. „Itt már megint akkora zsinatolás[!] van, mintha kislányok közé kerültem volna.” Néha kicsit vigyorgott hozzá, hátborzongatón. Ízleljétek és lássátok, Barnabás

nem tartozott a feminista bencések közé, de könnyen lehet, hogy ez amúgy is nulla elemű halmaz.

Láthatólag úgy gondolta, bizonyos figyelem és összeszedettség kell a tanuláshoz, jelezte, hogy itt nem tud engedményeket tenni.

A negyedikes hittantanulmányaink mottója a Péter-levélből való, írjuk csak föl: legyetek készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki megkérdez a bennetek lévő hit alapjai felől. A mondaton látni, hogy hittanári, pedagógiai, teológusi perspektívája felől kicsit átalakította a koiné görögöt. Igen finom érzékkel. Hit és remény között a Péter-levél szerzője nem tesz szigorú fogalmi különbséget, így aztán Barnabás sem tett

Jóval lényegesebb, hogy az állandó szenvedélyes beállítódást, felkészültséget és buzgó készenlétet, ἑτοιμασία és προθυμία, igyekezett tanítani. Tudta, hogy nincs sok ideje rá, mert nemsokára érettségizünk. És mi még mindig, mindenen komolytalanul röhögcsélünk, ő ezt nem is érti. A hittan a csábítóan nehéz, egyáltalán nem praktikus, nehezen fogható tárgyak közé tartozik; a mottóval, saját gondos parafrázisával pedig nem hamisítja meg az eredeti üzenetet. Távol legyen! Sőt, látván látjuk, Feleim, hogy még Lutherre is támaszkodott egy ponton, „der Grund fordert der Hoffnung, die in euch ist.” A protestáns változat nem elégszik meg az eredeti-pőre reménnyel [ἐλπίδος, Hoffnung, hope], kell bele még egy szikár fogalom. Tehát az alapozás, alaposság, stabil alapok iránti vágyát is belopta a maga verziójába. Igyekezett agyunkba, szívünkbe bevésni, beragasztani, ne felejtsük el soha.

Legyetek készen rá, mindig, ἕτοιμοι ἀεὶ, hogy mindenkinek komolyan tudjatok válaszolni [πρὸς ἀπολογίαν, lutheránusan: zur Verantwortung, your defense, a jogi védelem, a méltó válasz joga és maga a védőbeszéd is, azaz hogy meg tudjátok védeni a ti reményetek], aki csak kérdez benneteket. Amiben a féltés is benne, hogy mi van, ha a hitem nem olyan erős, hogy érdemes legyen engem kérdezni. Ahogy az is, hogy mi van, ha a kérdés mindig [és még mindig!] váratlanul ér. Készületlenül.

Barnabás higgadt, türelmes, áldott jó hittanár: demonstrált, ismételt, ismételt, hozzátett, majd kérdezett, máshonnan visszanézett rá, váratlanul, egy újabb felvetésnél megint a Péter-levélnél találtuk magunkat, megint kérdezett, majd tovább görgette: ő maga is engedelmeskedett annak, amit tanított. Úgy volt szófogadó, hogy szüntelenül továbbadta a Szót, λόγον, azaz a számadást, elszámolást, beszámolást minderről, hogy teszem azt, 35 év múlva is tudjunk belőle meríteni. Fogalmunk sem volt róla, hogy felelés és felelősség teológiai összefüggéséről, súlyáról is számot adott nekünk.

Vitaórákat igyekezett tartani, tanulni és értelmesen vitatkozni: ez akkor még sok iskolában nóvumnak, furcsaságnak számított, az Egyház ne felejtse el a diszkussziót se; tehát nem „Katolikus dogmatika és erkölcstan”-t adott föl, hanem

gondolkozni és vitatkozni tanított.

Nem problémátlan föladat. Emlékeim szerint nem monológok voltak, hanem komoly felvetések, beszélgetések, néhol megállásra késztető reflexiók is. A bencés szerzetes ott áll a helyén, a tudománya és a diákjai között. Barnabás mindig figyelmesen meghallgatott, akkor is, ha vélhetően provokáció történt, a diákfantázia túlszaladt a határain, vagy rusztikus, ormótlan sületlenséget mondtunk.

Kérdéseink azt is mutatták, hol tartunk éppen gondolkodásban, érettségben, létszemléletben. „Atya nem gondolja, hogy Egyetlen Emberre, a Fiúra föltenni az egész kereszténységet hazárdjáték az Isten részéről?” Elsápadtam. Soha nem mertem volna ilyesmit kérdezni, hangosan és hittanórán. Barnabás a legjobb tudása, teológiai érzékenysége, bölcsessége szerint válaszolt. „De igen, az. Az embernek az. Isten azonban nem a mi kártyajátékunk szabályai szerint játszik, ha egyáltalán ezt a szót, játszik, itt szabad használnom, fiúk.” Ott áll a nagy homloka, szemüvege mögött, szilárdan, distanciált apológiája és világító jámborsága előttünk. Nézett ránk, csöndesen, felelősen, az is látszott, készen áll a folytatásra. Aki elkísér mindig minden utadon, készen kell erre is lenni, és arra is, hogy mindenkor derekasan megfeleljünk.

Barnabás. Hálásan köszönjük! Ma véget ért a földi munka, a nap már éjbe hajolt, számadásra most, íme, eléd jövök. Ragyogtassa rád arcát az Örökkévaló, és könyörüljön rajtad!