A Vigilia folyóirat „Kereszténység és keresztény kultúra Lengyelországban” címmel készített tematikus összeállítást. A bíborossal Görföl Tibor beszélgetett sok más mellett szinodalitásról és klerikalizmusról, a nők és a laikusok szerepéről, háborúról és békéről.
Grzegorz Ryś 1964-ben született Krakkóban. 1994-ben doktori fokozatot szerzett a középkori lengyel vallásosságról írt értekezésével, 2000-ben habilitált Husz János koráról írt munkájával. 1995 óta munkatársa a Tygodnik Powszechny című lapnak, amelyben rendszeresen jelentek meg bibliamagyarázatai. 2011-ben krakkói segédpüspökké szentelték, 2017-ben łódźi érsek lett. 2023. szeptember 30-án Ferenc pápa bíborossá kreálta, és a szinodalitásról szóló szinódus tagjává választotta. Számos történeti, bibliai és lelkiségi tárgyú könyv szerzője, Isten igéjének ereje – A hit ereje – A remény ereje című trilógiája 2016 és 2022 között jelent meg.
“Ha a II. Vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúcióját vesszük alapul, azt látjuk, hogy a szöveg meghatározása szerint az egyház az egység szentsége, azaz eszköze. Mi, katolikusok tehát így határozzuk meg magunkat. A szóban forgó egység elsődlegesen természetesen Isten és az ember kapcsolatára vonatkozik, de az emberek közötti viszonyokra is ki kell terjednie. Ezért jelent komoly kihívást az egyház számára a társadalom megosztottsága. Nem az a hivatásunk, hogy hozzájáruljunk a megosztottság elmélyüléséhez, és nem az a dolgunk, hogy a politikai élet valamely pólusa mellett elkötelezzük magunkat.
Hidakat kell építenünk, nem pedig falakat.”
“Minden egyes plébánián létrejöttek szinodális csoportok, amelyek önállóan dolgoztak. Miután megkaptuk a plébániai csoportok eredményeit és felvetéseit, összehívtuk az egyházmegye központi szinódusát, és megvitattuk mindazt, amit a helyi csoportok megfogalmaztak. A harmadik évben tört ki a világjárvány, amely nagyon megnehezítette a dolgunkat, de aztán égi segítséget kaptunk: Ferenc pápa meghirdette a világméretű szinodális folyamatot. Valóságos húsvéti tapasztalatban volt részünk: a helyi csoportok valósággal feltámadtak! Ekkor már nemcsak a plébániai tapasztalatoknak szenteltünk figyelmet, hanem magának a szinodalitásnak a kérdését is beépítettük a közös reflexióba. Végül megszületett az egyházmegye szinodális folyamatának záródokumentuma, amelyet azután visszaküldtünk a plébániáknak, s azt kértük, hogy plébániai szinódus keretében vitassák meg. Valamennyi plébánián pasztorális tanács létesült, amely a reflexiós folyamatot koordinálja. Reményeink szerint az egész folyamat lezárulhat 2025 pünkösdjére – a plébániáknak az a feladatuk, hogy a záródokumentum négy fejezetét féléves bontásban, összesen két év alatt dolgozzák fel. Az a fontos, hogy a megkapott szöveget a helyi viszonyokra vonatkoztassák, és megállapítsák, hogy érvényes-e egyáltalán a saját körülményeik között.”
“Én rendszeresen felkeresem a plébániákat, és azt látom, hogy nagyon sokféle eredeti, új kezdeményezés születik. Biztos vagyok benne, hogy az új felvetések és kezdeményezések mögött nem a plébánosok állnak – hanem a laikusoktól származnak. A plébániákat látogatva azt látom, hogy valóban szinodális folyamat zajlik, és az emberek részt vesznek benne.”
“Klerikalizmusról akkor beszélhetünk, ha a papok azt gondolják, hogy egymaguk is vezetni tudják a plébániájukat. Ez a veszély nemcsak a plébánosokat, de a püspököket, sőt magát a pápát is fenyegetheti. A szinodalitásról szóló szinódusnak pontosan az az üzenete, hogy
a püspökök akkor igazán erősek, ha részük van az egyházmegyéjükhöz tartozó hívők támogatásában,
vagyis a hívők hitével, tevékenységével és felelősségvállalásával párhuzamosan nő az erejük – erősebbek, ha nincsenek egyedül. Ugyanez állítható a plébániákról is. És az egyház legmagasabb szintjén kiváló példa tárul elénk ezzel kapcsolatban: a pápa jelen van a szinóduson, de csakis figyel másokra, meghallgatja a többieket. Az elmúlt évben a szinódus valamennyi plenáris ülésén jelen volt; a munkacsoportok tevékenységében nem vett részt, de a plenáris tanácskozásokon mindig. Összesen talán három alkalommal szólalt fel – máskülönben csak figyelt, figyelt és figyelt.”
“fontos megállapítanunk, hogy milyen feladatkörök betöltése tarozik kizárólag a klérusra (az egyházi renddel megkapott hatalmánál fogva), és mi az, amit a laikusok is elláthatnak. Azokat
a feladatokat, amelyek nem igénylik az egyházi rend szentségét, laikusok is elvégezhetik, férfiak és nők egyaránt.
Bizonyos esetekben ugyanis elegendő alap a keresztség (természetesen megfelelő kompetenciával és ismeretekkel kiegészülve). A legfontosabb, hogy világosan kijelentsük: nem akarunk minden mi egymagunk elvégezni.”
“a liturgián mindenkinek van valamilyen tennivalója (ezt nevezzük tevékeny részvételnek), mindenki meghívást kap arra, hogy megtegye, amit tud – de csak azt tegye, amire módja van. Hogy mindent megtegyen, de csak meghatározott dolgokat tegyen. Vegyünk egy példát: nagyszabású istentiszteletet tartunk, és egy állandó diakónus is jelen van – az ő feladata, hogy felolvassa a liturgiát, s ezért vétkeznénk a liturgia szelleme ellen, ha valamely szintén jelen lévő tekintélyes főpapra bíznánk a felolvasást.
Mindenkinek joga van megtenni, ami a feladata – ez a szinodalitás lényege.
És ennek ellentéte a klerikalizmus.”
“A szekularizálódás jelensége természetesen tagadhatatlan. Azt hiszem, az okokat elsősorban saját magunkban kell keresnünk. Eleve VI. Pál is ezt hangsúlyozta: az evangelizálás legnagyobb akadályai magában az egyházban vannak, és ezért nem egykönnyen ismerjük fel őket. Hozzászoktunk ahhoz, ami kialakult az egyházon belül, és egyre csak védjük magunkat, azt hangoztatva, hogy mi mindent helyesen teszünk. A saját köreinkben sokféle idevágó tényezővel találkozhatunk. A legjelentősebb probléma talán az, hogy még mindig a nyolcvanas-kilencvenes években élünk – még mindig azt hisszük, hogy nagyszámú emberhez kell szólnunk, ám a valódi evangelizálás személyes jellegű. Elsődlegesen a nagybetűs Személyre, Jézus Krisztusra kell gondolnunk, akivel mindenkinek személyes kapcsolatot kell kialakítania; aki azonban felfedezi az életében Jézust, annak közösségre is kell lépnie másokkal.
Valódi közösség csak személyek között alakulhat ki, tömegben sosem.
Közösség csak olyan emberek között lehetséges, akiknek arcuk van, élettörténetük van, akik konkrét személyek.”
“1990 után ismét megindult a hitoktatás az iskolákban. Hangsúlyozni szeretném, hogy önmagában véve ezzel semmi gond nincs. A problémák abból fakadnak, hogy a fiatalokat kizárólag az iskolákra bízzuk, a plébániákon pedig nem kínálunk nekik semmit.
Nemcsak a szülők várnak mindent az iskolától, de sokszor a papok is.
Ily módon viszont a fiatalok elidegenednek a plébániáktól, és ismeretlenné válik számukra az egyház.”
“A gimnáziumom igazgatója kommunista párttag volt, de igen becsületes ember; a tantestületi értekezletekre mindig elhívott egy papot a közeli plébániáról, mert ateista meggyőződése ellenére fontosnak tartotta az ifjúság nevelését, s nem akarta, hogy a fiatalok más-más igazságot halljanak az iskolában és a plébánián, mert igazság csak egy van, s árt az ifjúságnak, ha kétféle igazságot kínálnak fel nekik. Az egyház maga is úgy gondolja, hogy az igazság mindig a Szentlélektől származik, mindegy, hogy ki mondja ki: ateista-e vagy hívő, jobboldali beállítottságú ember vagy kommunista. És azt kell mondanom, hogy ma, negyven év elteltével sokkal kevesebb jelét látom ennek a fajta szellemiségnek a lengyel társadalomban.”
“a II. Vatikáni zsinat után kötött egyezmények nem az egyház kiváltságait vannak hivatva biztosítani, hanem az a céljuk, hogy biztosítsák az együttműködést az állam és az egyház között minden egyes személy emberi jogainak védelmében és a közjó előmozdítására. Az egyház ugyanis nem önmagáért létezik; ahogyan Ferenc pápa szereti mondani: nem önmagában hordja a célját. Az egyház a világért létezik: a személyekért és a közjóért. Nem az egyház sajátos jogainak biztosítása érdekében írtuk alá az egyezményt, hanem azért, hogy közösen tegyünk az emberi jogokért és a közjóért. Ez az egyezmény alapeszméje. Nem az az igazi probléma, ha egyes kérdésekről viták indulnak, hanem az, ha már nem gondoljuk, hogy hasznos vagy egyáltalán lehetséges az egyház és az állam együttműködése. Az egyház önálló és autonóm, de kiépíthet baráti viszonyt az állammal, amellyel együtt tud működni.”
“Lengyelországban mindenki számára egyértelmű, hogy ki az agresszor a háborúban, és erről semmiféle vita nem folyik – a helyzet egyértelmű, tudjuk, ki az agresszor. Az egyház minden tőle telhetőt megtesz az ukrajnai menekültek támogatása érdekében; senki sem vonja kétségbe annak fontosságát, hogy a lehető legtöbb menekültet befogadjuk. Egyházi épületekben (kolostorokban, szemináriumokban) is szállást kínálunk a menekülteknek, sőt építünk is házakat számukra. Az én łódźi lakóhelyemen a mai napig két ukrajnai család él. Mindent megteszünk azért, hogy segítsük az ukránokat, mert tudjuk, hogy mekkora szenvedést okoz számukra a háború.”
“időnként viták alakulnak ki akörül, ahogyan Ferenc pápa nyilatkozik a háborúról. Nekem meggyőződésem, hogy a pápának igaza van: a béke nem érhető el katonai győzelem útján.
Béke akkor születhet, ha a szembenálló felek szóba állnak egymással,
tárgyalni kezdenek, és készek az együttműködésre. Izajás prófétánál olvasható egy gyönyörű szakasz, mely szerint ekevassá kell alakítani a kardokat. Amíg kard van az ember kezében, harcolni akar; az ekével viszont közösen lehet dolgozni. A közös munkának pedig közös gyümölcsei lesznek – és pontosan ez a béke.”
“elsődlegesen hívő emberként, másodsorban püspökként arra törekszem, hogy figyelmesen hallgassam Isten igéjét. Nincs semmiféle más törekvésem. Mindössze azt szeretném megosztani a többi hívő emberrel, amit meghallottam Isten igéjének tanításából.”
