Gyengébb nem? Nem! – avagy szabadulás a macsókultusztól

A nők társadalmi szerepének erősítése iránti vágy ma talán ugyanolyan aktuális, mint 20-30 évvel ezelőtt volt.

Noha a XX. század második felére az európai, vagy talán még inkább a nyugatinak mondott civilizáció jelentősen átalakult – gondoljunk a demokráciára, a jogegyenlőségre, az esélyegyenlőségre vagy a szociális igazságosságra –, a gazdasági-politikai-társadalmi irányítás színterein a férfiuralom nem sokat változott.

Ha megvizsgáljuk a női szerepfelfogásokat európai keresztény kultúránkban – az ókeresztény felfogástól a reneszánszig, majd azt követően a modern korig –, számos eszménykép váltotta egymást, vagy létezett együtt akár egy időben is:

  • Az ókeresztény nő eszményképének a szűzies tisztaságot, a szerénységet, az egyszerűséget, a vallásosságot, és a családias érzést sugárzó nő felel meg. Ehhez tényleges tanulásra, képzettségre nincs szükség.
  • A házias nő eszményképe már nyit a világiasabb és gyakorlatiasabb leánynevelés felé. A felfogás szerint a nő hivatása, hogy jó anya és jó feleség legyen. Műveltségre nincs szüksége, csupán gazdasági és háztartási ismeretekre, melyek elegendők ahhoz, hogy a férfi, a férj által szerzett javakat rendben tartsa.
  • Az elmés nő sokoldalú műveltségével, lelki szépségével, ízlésével és művészi affinitásával tűnik ki. Elég annyit tudnia, hogy követhesse a férfiak eszmecseréjét, és ösztönző hatással legyen a szellemi életre.
  • A tudós nő eszményképe elsősorban a fejedelmi és főnemesi családok körében jelent meg. Rendkívül művelt, ismeri a történelmet és a filozófiát, olvas latinul, tudós férfiakkal vitatkozik. Mindez fontos előrelépés az egyenjogúság terén:

a nő már egyenlőnek érzi magát a férfival, és érvényesülni is szeretne.

  • A XIX. századi nő eszményképe már az egyenjogúság felé halad, a szüfrazsett mozgalom már a férfiakéval azonos szavazati jogot követel a nők számára.
  • A XX. század második fele a nők tömeges munkába állásának időszaka, ami a munkavállalás terén a férfiakéval azonos jogokat és kötelességeket, ám eltérő fizetséget és társadalmi megbecsülést jelent. A megkülönböztetés felszámolásán a baloldali-szociális mozgalmak ugyan sokat lendítenek, ám a kérdés még ma sem megoldott, különösen nem a hagyományosan patriarchális berendezkedésű (főleg dél-európai) országokban. Ezekben a „maszkulin jellegű társadalmakban a közvélekedés ma már egyértelműen a nők elférfiasodásáról beszél, mivel érvényesülésük érdekében kénytelenek átvenni a férfias viselkedésformákat”. A sztereotípiák miatt azonban valójában ez sem valósulhat meg, így a férfias elvárásokhoz képest túlságosan nőiesek, a női elvárásokhoz képest pedig túlságosan férfiasak lesznek.

A nők státusza, habitusrendszere és mentalitása többes feladatkörökkel egészült ki, ami sokrétű szerepkört tartalmazó identitásokat feltételez: a nő így egyszerre lesz nő és anya, dolgozó és fogyasztó, háziasszony és társ, szellemi partner.
A különböző nemi szerepeket megerősítő sztereotípiák és előítéletek, melyek a férfiakat erősnek és életrevalónak, a nőket gyengének, törékenynek, a boldogulás terén kevésbé talpraesettnek ábrázolják (ld. a közbeszédben ma is gyakran használt ‘gyengébb nem’ kifejezést!), egészen fiatal kortól kezdve épülnek be a gondolkodásunkba, világnézetünkbe. Pedig ma már ez teljesen elavulttá, meghaladottá vált,

a modern korban a gazdasági-társadalmi szerepvállalás teljesen átalakult:

a nő egyszerre lehet dolgozó nő és családanya, miközben a férfi is – optimális esetben – kiveszi részét a családi és háztartási teendőkből.

Mi a helyzet Magyarországon?

A magyar társadalom sok hasonlóságot mutat a dél-európai országok (például a spanyol, az olasz, a görög) maszkulin társadalmaival: a férfiak által uralt gazdasági-politikai színterek a nők számára sokkal nehezebben megközelíthetők, mint például az észak-európai országok társadalmaiban.

Ha például a sport terén meglévő helyzetet nézzük, azt látjuk, hogy ugyanúgy a paternalisztikus vagy a maszkulin szemléletmód érvényesül, mint a politikai-gazdasági színtereken.

Magyarországon a legtámogatottabb sportág minden szempontból és egyértelműen a labdarúgás – ez egyfelől megfelel a nemzetközi (különösen az európai) trendeknek, másfelől azonban egyértelműen a maszkulinitást erősíti a társadalom minden szegmensében. Már egészen kisgyermekkortól kezdve kialakul az a kép, hogy egy fiúnak tudnia kell focizni, attól lesz igazi „macsó”, ha jól kezeli a labdát, ha fellépésével vonzza a női tekinteteteket – akár (férfi) „celebségig” is viheti. A női futball népszerűsége nem vetekedhet a férfiakéval, amelyért milliók (köztük számosan nők is) rajonganak; a közvélekedés szerint a futball rengeteg bevételt hoz az ország számára, fejleszti a turizmust, javítja az országimázst, ezáltal jótékonyan hat az egész gazdaságra. Ez minden bizonnyal igaz is, azonban például a gazdaságpolitikai, a fejlesztéspolitikai, vagy a társadalompolitikai kérdésekben, fontos intézkedések, döntések meghozatalanál figyelembe kell(ene) venni más szempontokat is.

A magyar kormányzat az elmúlt években hatalmas összeget (3566 Mrd Ft-ot) költött a sportra, ennek a pénznek a 2/3-a azonban kizárólag a focira ment el: stadionépítésekre, látványberuházásokra, kevésbé az utánpótlásnevelésre. Mindez számos kérdést felvet – pl. hozott-e ennek megfelelő eredményeket a magyar labdarúgás?, ténylegesen hozzájárul-e a sportág ilyen mértékben a gazdaság fejlődéséhez, az ország bevételeinek növeléséhez? stb. –, azonban ez jelen írásnak nem tárgya. A politikai-gazdasági döntéssorozat értékelése helyett sokkal fontosabb a következmények értékelése, mert ezek a döntések, úgy vélem, egyértelműen a maszkulinitást, a „macsósodást” erősítik a társadalomban: nem csökkentik a meglévő sztereotípiákat, nem teremtenek esélyt a nemek közötti egyenlőség megvalósítására, és nem segítik a nemileg meghatározott, ám a modern viszonyok közepette tarthatatlan és átalakításra szoruló szerepek megváltoztatását.

Ha megvizsgáljuk a nők által nagyobb számban vagy sikeresebben űzött sportágak helyzetét, azt látjuk, hogy például úszásra – a tanuszoda programmal és a szabadidősport támogatásával együtt is – alig 50 Mrd Ft-ot költött a kormányzat, ami töredéke a labdarúgásra fordított összegnek. Az új sportfinanszírozási modellben a kajak-kenusok, a korcsolyázók és az úszók támogatása ugyan az első (legjobban dotált) kategóriába került, ám mindez elsősorban az élsport támogatásáról szól, sokkal kevésbé az amatőr vagy a szabadidősport népszerűsítéséről és finanszírozásáról. Az élsport viszont nem feltétlenül a nőies jellemvonásokat erősíti, nem a női szerepek érvényesüléséről szól, önmagában nem növeli az esélyegyenlőséget. Az élsportban a dominanciáért való harc, a versenyszellem és a győzni akarás érvényesül, amelyek alapvetően maszkulin jellemvonások, pedig

napjainkban női princípiumokra – pl. játékosságra, odaadásra, megérzésre, szerető szívre, teremtésre, alkotásra, táplálásra, kreativitásra, merészségre – lenne inkább szükség.

Ha a mai magyar társadalompolitika más szegmensét vizsgáljuk, tényszerűen megállapítható, hogy a családtámogatásokon keresztül jelentős összegekhez jutnak a magyar családok, így benne a család motorját jelentő nők is. A szülőség az élet szerves része, a teljességéhez tartozik, azonban ahogyan a férfilét sem merülhet ki az apaságban, úgy a női lét sem azonos kizárólag az anyasággal. Aki – és ennek számtalan oka lehet – nem vállal gyermeket, ugyanúgy teljes jogú tagja a társadalomnak, és ugyanúgy méltó az elismerésre (például tudományos, közéleti, sport stb. szerepvállalása kapcsán is).

Ha további szegmenseket vizsgálunk, nagyon elszomorító képet láthatunk: ilyen például a nők ellen elkövetett bántalmazás, melyet hajlamosak vagyunk a fizikai és a szexuális agresszióra korlátozni. Ugyan valóban ezek a bántalmazás leglátványosabb, legkönnyebben számszerűsíthető formái – statisztikák szerint Magyarországon évente félmillió nőt érint, világszerte pedig a nők 35%-a szenved el élete során legalább egyszer fizikai vagy szexuális erőszakot (2020-as adat) –, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szakirodalom a bántalmazásnak legalább 7 típusát különbözteti meg, melyeknek vannak kifejezetten nők ellen irányuló válfajai.

A gazdasági bántalmazás a nők tulajdona feletti férfikontrollt jelenti, és jelzi, hogy ez a terület még ma is érzékeny: a férfiak nehezen engednek teret a nőknek gazdasági téren. Az intézményes bántalmazással megnehezítik, hátráltatják vagy meg is akadályozzák a nők közéletben való előrehaladását, jogaik érvényesítését, vagy belépésüket bizonyos politikai területekre. A munkahelyi bántalmazás leginkább az üvegplafonnak nevezett jelenséggel írható le, amely a pozícióváltások megakadályozására irányul, készségektől és képességektől függetlenül. A pszichológiai bántalmazás terepe jellemzően a család, ezért külső szemlélőként nagyon nehéz észrevenni: a bántalmazó és az áldozat legtöbbször egymással közeli, érzelmi alapú kapcsolatban állnak, sokszor az áldozat sem ismeri fel bántalmazottságát. A legkevésbé ismert bántalmazási forma a szimbolikus erőszak: ez a „nemek közötti egyenlőtlenséget, a diszkriminációt, a női alárendeltséget és a macsizmust” (túlzott férfiközpontúságot) támogató cselekedeteket, üzeneteket, jelzéseket és sztereotípiákat foglalja magában.

Mindezeket átgondolva kitűnik, hogy a maszkulinitás egész életünket átszövi, meghatározza – és itt nem is kell másra gondolnunk, mint például a már említett focilázra, a sportágra fordított irdatlan mennyiségű pénzre, és a labdarúgás misztifikációjára, amely magában hordja a „macsizmus” összes tulajdonságát.

Anélkül, hogy bántanám férfitársaimat, és kikezdeném a futball népszerűségét – mely sportnak jómagam is lelkes rajongója vagyok –, teszem fel a kérdést: mivel lehetne változtatni ezen a helyzeten, mivel lehetne legalább kiegyensúlyozni ezt az aránytalanságot és egyoldalúságot?

Egyfelől szükség lenne a paternalisztikus szemléletmód kerülésére minden fontos társadalmi megnyilvánulásban, amely feltételezi például az érintett társadalmi csoportok, azaz a nők bevonásával való tervezést. Szükség van továbbá az önszerveződés támogatására, amely többek között a nők szerepének fontosságát és/vagy az érdekeik védelmét szem előtt tartó civil szervezetek támogatását is jelenti (vagyis fel sem merülhet, hogy létezik bármiféle „civil feketelista”, amelyen jelentős részben női érdekérvényesítő szervezetek szerepelnek…). A vállalati és általában a munkahelyi vezetési modellekben

nagyobb hangsúlyt kell kapnia az érzelmi intelligenciának, amely a női vezetési stílus egyik fő jellemzője.

Érdemes lenne továbbá tanulni a balti országok esetéből, amelyek nemrég még kifejezetten előnytelen demográfiai mutatókkal rendelkeztek (alacsony születésszám, magas alkoholizmus- és öngyilkossági arány volt jellemző). Ennek megváltoztatására – az észak-európai országok példáját követve – rendkívül tudatos és igen progresszív esélyegyenlőségi politikát vezettek be, amelynek fontos része volt a nemek közötti egyenlőségi ideál érvényre juttatása. Feltételezhető, hogy ennek hatására is – például Észtországban – már megindult a népességnövekedés.

Nemzetközi trendek és demográfiai tendenciák alapján megállapítható, hogy amennyiben a nők növekvő iskolázottsága mellett megjelennek az esélyegyenlőségi szempontokra épülő ösztönzők – például a férfiak ösztönzése a növekvő otthoni szerepvállalásra –, akkor jelentős előrelépés várható a gyermekvállalási hajlandóság emelkedésében.

Ezzel párhuzamosan pedig a maszkulinitásra épülő és azt népszerűsítő, a társadalmi sztereotípiákat erősítő viselkedés- és magatartásformák kerülésére, leépítésére, helyette a női szerepeket, tevékenységeket a figyelem középpontjába helyező ösztönzőkre, kampányokra és vezetői megnyilvánulásokra lenne szükség. Ez lehetne egy általános elvárás a gazdasági, politikai, társadalmi élet valamennyi szereplője felé, beleértve az egyházakat, vallási felekezetek képviselőit is.

Szilágyi Zsolt