Nem mindegy, hogy sodródsz a világban, vagy haladsz a célod felé. Az elköteleződés ajándéka, hogy szeretni tudsz, hogy boldog leszel.
A Szemlélek tematikus évet hirdetett 2022-re, amelynek célja a békés társadalmi párbeszéd előmozdítása, a keresztény értékrendhez igazodva.
Ennek a kezdeményezésnek a keretében olyan személyeket mentorálunk, akik saját szakterületükön már tapasztalatra tettek szert, de a nyilvánosság terepein még nem bontakoztatták ki képességeiket.
Asztalos Katalin pszichológus írása is a Szemlélek mentorprogramjának részeként készült.
Papp Miklós morálteológus elmondása alapján a görögkatolikus ikonokon Jézust nem úgy ábrázolják, mint aki lóg a kereszten, hanem mint aki beleáll a keresztfába – vagyis Ő nem csak passzívan elszenvedte a halált, hanem aktívan, cselekvő módon bele is állt a szenvedésbe. Ez a fajta ábrázolás arról tesz számunkra tanúságot, hogy az élet kőkemény valóság, ahol nem kerülhető el a szenvedés, és ezzel vagy szembenézünk, vagy olyan életet élünk, ahol a döntéseinket a fájdalomtól, a szenvedéstől való menekülés befolyásolja.
Amikor arról beszélünk, hogy miként hozzuk meg döntéseinket, fontos kérdés: milyen alapra helyezem a jövőmet? Milyen keretben képzelem el az életemet? Mely alapértékek mentén fogalmazom meg magamat? Mihez igazítom a döntéseimet?
A keresztény teológia szerint az ember Isten által eleve meghívott lény, függetlenül attól, hogy hogyan él, hogy jó vagy rossz döntéseket hoz.
Az elhívottság adott. Isten szeretete létezik és állandó.
Nehéz dolgunk van a 21. században a döntések meghozatalával: rengeteg lehetőség áll előttünk, és ha döntést hozunk valami mellett, ezer meg ezer másik lehetőségről mondunk le. Mérlegelünk, okoskodunk, próbáljuk optimalizálni a lehetséges veszteségeket… Csak közben
egy dolgot felejtünk el: bízni abban, hogy nem minden rajtunk múlik.
Kevesek vagyunk ahhoz, hogy tökéletesen vezessük az életünket, és elkerüljünk minden veszteséget.
Jó példa erre a várható időjárás előrejelzése: a legszakszerűbb technológia nagyjából 80% pontosággal tudja megjósolni az időjárást, a többi nem rajta múlik. Mondhatnánk úgy is, hogy 20% a véletlené. Az Országos Meteorológiai Szolgálat nemrégiben is tett egy felelős javaslatot, aminek alapján az illetékes állami szerv hozott egy felelős döntést. A döntés negatív következménnyel járt, az illetékes állami szerv azonban nem tudott ezzel szembenézni. Ez leginkább azért problémás, mert rossz példát mutat: ne vállalj felelősséget a döntéseidért, legyen mindig valaki, aki helyetted elviszi a balhét! Bűnbakot úgyis találsz – a főnököt, a szülőt, a pedagógust, a kormányt stb. Más megközelítésben: ne állj ki amellett, amiben hiszel, amiről meg vagy győzödve, mert ha nem tetszik valakinek, te húzod a rövidebbet – a konkrét példa szerint akár ki is rúghatnak a pozíciódból.
Döntést hozni tehát nem könnyű: egyrészt lemondással jár, másrészt benne van a tévedés lehetősége. Pedig folyamatosan döntéseket hozunk – még akkor is, ha nem mondjuk ki, hogy az egy döntés. Ahogyan vezetem az életemet, ahogyan a kapcsolataimat ápolom, ahogyan az egészségemet, a lelki életemet gondozom: mind egymást követő döntések sorozata.
Ha abból indulok ki, hogy eleve szeretve vagyok, és az életem önmagában szent – ami érték, és értéket teremt –, ha megértem, hogy az életem része egy sokkal nagyobb egésznek, és minden rezdülésem, lépésem egy nagyobb egyenlet része, ha nem csak a jelenben értelmezem magamat, hanem perspektívában figyelem az életemet, akkor észrevehetem, hogy
minden cselekedetem döntés arról, hogy miként gondolkodom a körülöttem lévő világról.
Vajon ez beleilleszkedik-e egy ívbe, vagy sodródom? Amikor tudatosan hozok döntést valami mellett, akkor lemondok dolgokról, s ez sokszor fájdalmas lehet, de cserébe beleállok valamibe, ami mellett úgy érzem, hogy el tudok köteleződni. Beleállok, ha nem is minden pillanatban okoz boldogságot, ha akár szenvedéssel is jár, de ezt azért teszem, mert hiszek valamiben, követek valamit, ami számomra fontosabb a pillanatnyi boldogságnál.
Hadd hozzak egy párkapcsolati példát: azt a sajnálatosan növekvő tendenciát, hogy kapcsolatban, együtt élünk, de nincs perspektívába helyezve a közös cél. Jól vagyunk, szeretjük egymást egy ideje, akár már több éve is, de nem akarunk elköteleződni, vagyis „még nem”, mert ráérünk, majd „ha jobban megismertük egymást”. Tehát a célt tesszük függővé a közös jövőtől, miközben a jövőnk függ attól, hogy van-e közös célunk, perspektívánk. A döntések szürke zónája ez: egy olyan valóság, amiben nem vagyunk őszinték magunkkal. Elnémítjük a belső vágyainkat, és teret engedünk annak, hogy a félelmeink irányítsanak bennünket. Félünk attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül, ezért újabb és újabb bizonyosságot keresünk, és azt gondoljuk, hogy „majd akkor” tudni fogom, majd akkor jönni fog „az érzés”. Nem merünk beleállni az életbe, lemondani dolgokról, és elfogadni, hogy nem lesz könnyű. A házasság – minden öröm mellett – munka is egyben.
A döntés a szeretet megtestesülése, vagyis mély egység önmagunkkal, amit Jung úgy nevez, Selbst, vagyis a mély-énnel való kapcsolat, amit hívhatunk úgy is, hogy az Istennel való egység. Ez a belső hang hív minket, döntésekre sarkall a nagyobb harmónia irányába.
A jó döntések meghozatalához elengedhetetlen önmagunk, családunk, előtörténetünk ismerete. Ismernünk kell a belső mozgatórugóinkat, félelmeinket, motivációinkat. Visszatérve az elköteleződés hiányára: tudnunk kell, milyen mintákat hordozunk magunkban a házasságról, a kapcsolatokról. Ismernünk kell azokat a sebzettségeinket, melyek ”segítenek” elodázni döntéseinket. Különbséget kell tennünk jó és rossz között. A jezsuita lelkiség úgy nevezi ezt, hogy megkülönböztetés. Meg kell tanulnunk csendben figyelemmel lennünk a belső világunk felé, és megkülönböztetni a nagyobb szeretet felől érkező impulzusokat a bennünk mozgó, hullámzó, mulandó érzetektől.
A döntéseink által valójában szeretni tanulunk. Aki „döntetlenre játszik” az életében, a szeretetben való fejlődés elől menekül. Úgy pedig nehéz boldognak lenni.
