Hálából a nyolcvanéves Beer Miklósnak

Június elsején ünnepli nyolcvanadik születésnapját a nyugalmazott váci megyés püspök, aki a jeles évforduló alkalmából – három évvel legutóbbi interjúkötete után – különleges könyvvel jelentkezik.

A május 10-én megjelenő Egybeszerettél minket című kötetben Beer Miklós számba veszi életét – történetei az emberségről, a megélt hitről, az örökkévalóságba vetett bizalomról szólnak, s közben harminchat barát és tanítvány, ismert és hétköznapi ember róla, neki szóló levelét is tartalmazza a könyv, vallástól, bármiféle hovatartozástól függetlenül, hálából és ajándékul Miklós atyának.

„Milyen nagy ajándék volt, hogy a II. Vatikáni Zsinat idején lehettem teológus, egy megújuló egyház útkeresésének részese! Taníthattam főiskolán, lehettem falusi pap, bolondozhattam a gyerekekkel, megélhettem emberi sorstragédiákat, merész túrákat szervezhettem a fiatalokkal, önfeledt cserkész lehettem. Sík Sándor Te Deumával magam is így imádkozom: Hála legyen, Uram, hála legyen!” – írja bevezetőjében a Szent Ferenc Szegényei Alapítvány elnöke.

A kiadó engedélyével bemutatunk néhány rövid részlet a kötetből, kizárólag a Szemléleken.

„Nyomorúságos körülmények között éltünk a háború után Zebegényben. Bevillan, hogy az egyik első karácsonyi ajándék, amit kaptam, egy narancs volt. Feldíszített fa helyett egy kis fenyőág került az asztalra, s amikor megláttam a sárga kis valamit, nagyra nyílt szemekkel kérdeztem: hát kaptam egy labdát? Anyám azonnal sírásra fakadt.

Mindig a nagymamával mentem a templomba. Ötéves lehettem, amikor a mise után megfogta a kezemet, és odaléptünk a Szent Antal-szoborhoz. Láttam, hogy az egyik karjával a kis Jézust tartja, a másik kezében pedig egy kenyeret fog. Akkor megszólaltam: Szent Antal! Adjál, kérlek, nekünk is kenyeret, mert nekünk nincs! – Pszt! – szólt rám azonnal a nagymama. – Templomban nem szabad beszélni! Aztán hazamentünk, és az ajtókilincsre akasztva várt minket fél kiló kenyér. Valószínűleg meghallotta valaki az én őszinte szavamat, és hazáig megelőzött bennünket.

Egy alkalommal elszakadt a kerekes kút kötele, a vödör pedig leesett a mélybe. Jól emlékszem, fel sem merült, hogy újat vegyünk, akkora kincsnek számított – valójában minden. A szomszédból kértünk vasmacskát és másik kötelet, a nagybátyámék pedig hosszasan próbálkoztak, hogy megakasszák a víz felszínén lebegő vödröt. Mi, gyerekek a közelben gubbasztottunk és figyeltünk, megszólalnunk sem volt szabad, hogy a felnőttek meghallják, mikor akad meg a vasmacska.

Egészen más világ volt. Esténként a cserépkályhánál melegítettem meg a dunyhát, majd a fűtetlen kisszobában bújtam ágyba. Anyám minden reggel ötkor begyújtott a sparheltbe, hogy legyen meleg víz a mosakodáshoz, a főzéshez. Előttem a kép, ahogy világít a tűz. A fényénél beszélgettünk.

Sokszor jut eszembe, hogy az Úristen a gyerekkori élményeimen keresztül készített fel a lelkipásztori szolgálatra.

Megtapasztaltam a nélkülözést. Ma szinte mindent kidobunk, kicserélünk, ahelyett, hogy megkeresnénk, megjavítanánk, befoltoznánk a régit. S közben azt sem tudjuk már, mi ajándékot vegyünk a gyerekeknek. Pedig az együtt töltött idő a legfontosabb, amit adhatunk.

Az az egy szem narancs és a kevéske kenyér annak szimbóluma lett számomra, hogy mindennek örüljek. Becsüljem meg azokat az ajándékokat, amelyeket az életben a szüleimen és a jó embereken keresztül kapok. Mindez az Úristen gondoskodása.”

***

„A gyóntatószékben ültem, amikor arra lettem figyelmes, hogy három srác vihog és hangosan beszél a templomban. Gyorsan levettem megint a reverendát, és a sekrestyén át kijöttem a templomkapuhoz. Már ott viháncoltak. – Szevasztok, fiúk, mi járatban? – kérdeztem mosolygósan. – Bent voltunk a templomban, te, ez irtó vicces, ott hadonászik elől egy öreg bácsi! – Nem voltatok még templomban? – néztem rájuk, és ekkor lettem nekik gyanús. – Te itt laksz? – Igen, és én is pap vagyok.

Elkezdtünk beszélgetni, majd azzal váltunk el, hogy megkérdezték, jöhetnek-e hozzám máskor is a plébániára. A következő alkalommal aztán felvetették, hogy hoznának magnót zenét hallgatni. – Persze – válaszoltam.

Érdekes élmény volt ez a pár találkozás. Arra vezetett rá, hogy egész egyszerűen

meg kell találni a hangot azokhoz, akiknek nincs semmiféle kapcsolatuk a hittel, az egyházzal, de valamiképp ők is keresik a maguk útját.

Egyikükkel a mai napig kapcsolatban vagyok.”

***

„Sokszor idézem Máté evangéliumának 25. fejezetét az utolsó ítéletről: éhes voltam, és ennem adtatok… Jézus a felsorolásban aligha véletlenül említette: beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és fölkerestetek. Éppen ezért gondolok vissza nagy szeretettel mindazokra, akik e két területen adnak példát a krisztusi tanításról és életről.

Püspöki szolgálatom kezdetén bíztam meg Faragó Artúr atyát az egyházmegye kórházlelkészi szolgálatának megszervezésével. Járta a kórházakat, lelkigyakorlatokat, továbbképzéseket tartott ápolóknak, önkéntes lelki gondozóknak, akik azóta is kórházi ágyak mellett adnak vigaszt, bátorítást.

A börtönlelkészi szolgálat még a rendszerváltás után kezdte meg működését, miután minden börtönhöz lehetett delegálni papot, lelkészt. Megalakult a Mécses Szeretetszolgálat is, amely olyan elítéltekkel tart kapcsolatot, akiknek semmiféle személyes kötődésük nincs a kinti világgal. Nagyon megérintett a szolgálat lelkisége. Vezetőjük, Tarján Gabriella egyszer megkérdezte, lenne-e kedvem egyszer elmenni misézni Szegedre, a hírhedt Csillagbörtönbe. Ott is pártfogolnak elítélteket.

Izgalmas volt a szájkosár nélküli kutyákat tartó, gépfegyveres terrorelhárítók gyűrűjében szentmisét tartani. Nem mondhattam mást a raboknak, mint hogy az Úristen mindig ad esélyt, lehetőséget az újrakezdésre, és megbocsát. Hiszen Isten legszebb neve az irgalom.”

Az Egybeszerettél minket május 10-től kapható, de már megrendelhető.

A kötet médiatámogatója a Szemlélek.