Néhány éve Koncz Levente sem olvasta volna el azt a könyvet, amelyet most szerzőként jegyez. Egy gyerek halála ugyanis olyasmi, amit az ember távol akar tartani magától.
Koncz Levente a címbeli mondatot három éve, alig egy hónappal legkisebb fia, Jeromos halála után írta azon a több száz fős, családi-baráti levelezőlistán, melyet akkor indított, amikor megkapták a diagnózist: agydaganat, a túlélési arány 0%. A csupa élet, csupa mosoly Jeri hat és fél éves volt akkor. A most megjelent, A gyerekek rögtön a mennybe jutnak című könyv a diagnózist követő 7 hónap krónikája.
– „Sokszor átfutott a fejemben az elmúlt években, hogy vajon meddig tartható az, hogy mi semmilyen keresztet nem kapunk” – ezt a levelezés elején írja. Ha 2020. október 25-én beszélgetnénk, mit mesélne a családjáról?
– Ez nagyon jellemző volt – sokáig minden klappolt nálunk, családilag és szakmailag is rendben voltunk. Elég későn találtam párra, 32 évesen házasodtam, aztán jöttek a gyerekek sorban, egészségesen. Egyetlen lányunk, Kinga mellett négy fiunk született: Benedek, Ágoston, Domonkos, és a legkisebb, Jeromos. A pályámon, a tanításban is elég sikeres voltam, a nagycsalád is rendben van, él mind a négy nagyszülő. Közben azt mindig nagyon jól tudtam, hogy
arra nincs ígéretünk, hogy kereszt nélkül élhetünk le egy életet.
Mindig nagyon gyanús volt, hogy ez nem mehet így örökké.
– Másnap, 2020. október 26-án nagyot fordult az életük: „Akkora keresztet kaptunk, aminél nagyobbat nehéz elképzelni” – írja a könyvében.
– Akkor már napok óta kivizsgáláson voltunk Jeromossal, de nem aggódtunk, mert előtte kétszer is beverte a fejét – mindenki agyrázkódásra gyanakodott. A diagnózis derült égből villámcsapásként érkezett. Nem voltak korábban konkrét tünetei, csak olyan, amiről utólag azt mondjuk, hogy talán már az volt. Például kicsit hunyorítva nézte a tévét – valószínűleg a daganat már nyomta a látóideget –, de szemészeti problémára gyanakodtunk. Előttem van, amikor a doktornő behívott a szobájába, és a monitoron ott volt az MR-felvétel – akkor minden egy pillanat alatt megváltozott. Ez az, amit senkinek nem kíván az ember. Erre a pillanatra nem lehet felkészülni, és nem könnyű túlélni az első órákat, az első napokat sem.
“Azt sejtem, hogy Ábrahámmá kellene válnom, de hát ez óriási feladat, melyhez még hasonlót sem kaptam soha korábban. Keresem azt a szűk ösvényt, ahol az is igaz, hogy ha hittel kérem, megkapom, meg az is, hogy legyen meg az Ő akarata. Emberileg ez paradoxon, tehát csak tapogatózom a helyes irány felé.”
– Azt írja, hogy a gyerekekkel, a testvérekkel első perctől kezdve nyíltan, őszintén kommunikáltak, nem titkoltak el semmit…
– Nem tudtam volna elképzelni, hogy színleljünk a gyerekek előtt. Egyfajta belső kényszer volt ez – például amikor megkaptuk a diagnózist, vagy amikor utoljára hazaadták a kórházból azzal, hogy már nem tudják kezelni, akkor az a néhány óra is nagyon nehéz volt, ami a megfelelő alkalomig telt el, hogy nekik is elmondjuk. Persze, ismerek olyan családot, ahol hasonló diagnózist eltitkoltak a testvérek elől. Véletlenül sem török pálcát felettük – talán meg akarták kímélni őket, legalább még néhány hónapig… De ez számomra elképzelhetetlen belső feszültséggel járt volna – lehet, hogy ez volt az elsődleges motiváció, miközben azt hiszem, hogy így az is rendben volt, hogy a saját szintjükön őszinték voltunk velük. Nem tudom, könnyebb volt-e így végigcsinálni nekik… Nem tudom… Talán…
“A négy nagynak itthon mindent egyenesen elmondtunk. Kisírtuk magunkat, valószínűleg nem utoljára, de próbáljuk nem megadni magunkat a kétségbeesésnek. Magam is egyik pillanatban bizakodva gondolok a csodára, arra, hogy az orvos szerint egy-két százalék valószínűséggel ez csak egy tályog, amit kiszippantanak, és kész. Ez nagyjából az az esély, mint elsőre megdobni a royalt a kockapókerben, és az már sikerült Jerinek. Máskor pedig óhatatlanul átfut az ember agyán a valószínűbbnek nevezett forgatókönyv néhány várható epizódja.”
– És a nagyszülők? Félti őket az ember, jobban félti a rossz hírektől, mint önmagát…
– A diagnózis után a feleségemet hívtam, aztán rögtön a szüleinket. Nyilván számukra is hatalmas sokk volt. Maga a betegség pedig azért is különösen nehéz volt nekik, mert a covid alatt zajlott, tehát nem nagyon tudtak segíteni. Rájuk is vigyáznunk kellett, jórészt csak online érintkeztünk – inkább imáikban hordoztak minket.
„Köszönjük rövid, mégis teljes földi életed!
Köszönjük, hogy általad sokkal több lett a szeretet a világban! (…)
Köszönjük a mintegy 200 Nagyi-napot, amikor egész nap veled lehettünk felhőtlen boldogságban. Hiszen meg van írva: „Az öregek koronája: az unokák”. (Péld 17,6)
Köszönjük, hogy szívünk egy darabját magaddal vitted a Mennyországba, és ez a részünk már romolhatatlan!
Köszönjük, hogy amikor a mi időnk is eljön, kitörő örömmel vársz minket, és úgy, ahogy szoktál, elénk szaladsz. Akkor újra boldogan megölelhetjük egymást!”
(részlet a nagyszülők levelezőlistára írt vallomásából, a temetés napján)
– Hogyan érintette Jeromos betegsége és halála a családi kapcsolatokat, és az Önök kapcsolatát a feleségével?
– Egy ilyen krízisben össze kell zárni. Amikor a betegség kezdődött, a legnagyobb gyerekünk 14 éves volt, a második legkisebb 9 – nem voltak felvértezve egy ilyen helyzetre. Voltak gödrök és voltak jobb pillanatok. Arról keveset írtam, hogy amikor jól volt Jeromos, akkor a gyerekek, hála Istennek, el tudtak feledkezni a betegségről, és hozták a formájukat, a „rossz” gyerek formájukat. Nagyon közel vannak korban egymáshoz, tehát rendesen zajlottak akkoriban a dominanciaharcok köztük. Ezt sosem kezeltem túl jól, de akkor különösen nehéz volt. Valahogy több szolidaritást vártam tőlük – valószínűleg túl sokat akartam ilyen korú gyerekektől. Ugyanakkor ez abból a szempontból jó volt, hogy ők nem abban élték a mindennapjaikat, hogy Jeromosnak már csak hónapjai vannak hátra. Tudom ezt ilyen szemüveggel is nézni.
“ebben az egész történetben benne élni olyan, mint egy lelki maratonfutás. Mondjuk nem tudom, hogy mennyire pontos a hasonlat, mert (bár még szeretném) eddig nem futottam le a maratont. De abban biztos vagyok, hogy hullámhegyek és hullámvölgyek követik egymást: egyik pillanatban alig vonszolja magát az ember, és nem tudja elképzelni, hogy célba érhet, a másik pillanatban pedig minden megy simán. És azért van egy nem elhanyagolható különbség: a mi futásunknak nem ismert a távja, még csak nem is sejtjük, hogy milyen messze van a cél.”
A feleségemmel, Helgával megerősítette a kapcsolatunkat. Nagyon nagyra értékelem, ahogyan ő ezt az egészet végigcsinálta – leginkább azt, amilyen rendíthetetlen derűvel. Az első 1-2 hétben kisírta magát, és onnantól irányba állt. Semmi hiszti, semmi panaszkodás, semmi gyengélkedés. Azt várnánk, hogy egy anyai szívet ráz meg leginkább egy ilyen esemény, egy kemény férfitől, apától pedig azt várjuk, hogy jobban tartja magát, de azt hiszem, hogy kettőnk közül mindig ő volt az erősebb.
– Az első levélben írja, hogy letesz mindent a Jóisten kezébe. Aztán írja azt is, hogy „jó volt átérezni, hogy az Úristen a tenyerén hordoz minket”. Jeromos mégis elment… Változott-e, és ha igen, hogyan az istenkapcsolatuk?
– Közelebb kerültem hozzá, azt hiszem. Előtte, úgy mondanám, meglehetősen hittankönyvszerű volt a hitem, nem is volt igazán megpróbálva. De a hét hónap alatt sokszor nagyon erősen éreztük Isten jelenlétét, segítségét, akár a környezetünkön, a közösségen keresztül, akár – végül is mondhatom – az egész betegség lefolyásán keresztül.
„úgy éreztük és most is úgy érzem, hogy a betegségében is különösen vigyázott ránk a Gondviselés. A saját életünkön át kellett megtapasztalnunk, hogy a Jóisten jósága és szeretete nem abból áll, hogy minden bajt elhárít a fejünk fölül. Ma is fáj Jeri hiánya, de tudom, hogy az élete és a betegsége is ajándék volt.”
Mert a lefolyása egyáltalán nem volt szokványos: az utolsó, sokszor elnyúló, leépülő stádium kimaradt. Hazaadták a második műtét után, és akkor Helgát felkészítették: leplezetlenül mindent elmondtak neki, hogy milyen szörnyű befejeződése lehet, de ez teljesen elmaradt, Jeromos fájdalom nélkül ment el. Szombaton még felkelt, kártyáztunk, járni már nem tudott, de kerekesszékkel elmentünk fagyizni, és kedden meghalt. Nem láttuk őt igazán szenvedni. Nem volt egy kéjutazás a betegsége, de a tehetetlen leépülés elmaradt, és ez nagy kegyelem. Az egész olyan keresztútszerű volt. És számomra érdekes, hogy a halálhoz való viszonyom is megváltozott. Korábban – hiába hitben nőttem fel – nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Most viszont annyira közel jött, hogy a félelmetessége meg az idegensége valahogy elszállt. És ha ezt Jeromos ilyen szépen „megoldotta”, akkor a halál tényleg csak átmenet a másik dimenzióba, amitől nem kell annyira rettegni.
„Az Atya a tenyerén tart minket. A halállal áttesz bennünket a másik tenyerébe – ennyi az egész.”
(Gyökössy Endre idézett gondolata a levelezésből)
– A levelezés első bejegyzéséből az is kiderül, hogy az orvosok szerint „csak életmeghosszabbító kezelések jöhetnek szóba”. Később a diagnózis és a Jeromos halála között eltelt hónapokat „emberi dimenzióban értelmezhetetlen helyzetben” bővelkedő időszaknak írja le. Mi értelme volt, egyáltalán volt-e értelme ennek a hét hónapnak?
– Nagyon sok értelme volt! A levelezésben sokszor használtam – Jeromostól kicsit elvonatkoztatva – a szeretetcunami kifejezést: annyi szeretetet kaptunk ugyanis, hogy az szinte felfoghatatlan. Mindig volt egy idézőjeles “vita” a levelezőlista másik végén ülőkkel, hogy ki kap többet ettől az egésztől. Ez egy olyan “verseny” volt, amiben mindegy, hogy ki a győztes, mert itt mindenki nagyon sokat kapott.
„Köszönjük a rengeteg bátorítást, imát, amelyekben annyira túlárad a szeretet, hogy nem is tudok rá mit mondani. Felemel, megtart, nem is tudom, nélkületek hol lennénk.”
Azt igazából csak a végén értettem meg, hogy azért volt értelme meghosszabbítani az életét, mert mi tényleg minőségi időt nyertünk. Azt mondják, hogy van egy ilyen honeymoon-időszak, néhány hónap, amikor igazán jól van a beteg, és ez nálunk tényleg meglehetősen felhőtlenül telt, nem kellett sokat foglalkozni a betegséggel. Jeromos tünetmentes volt, jól viselte a kemo- és a sugárterápiát, úgyhogy az egy nagyon szép időszak volt. Próbáltunk mindent magunkba szívni.
“A szenvedés önmagában nem jó, de szeretetből felvállalt szenvedés felemelheti a lelkünket, megmutathatjuk Istennek, hogy akkor is ragaszkodunk hozzá, hogy ha nem az élet napos oldalán járunk. Jézus azt mondta: »eljött az óra, hogy megdicsőítsem az Atyát«. S abban az órában elkezdett szenvedni. Bármennyire is vért sajtolt a homlokára az atyai akarat teljesítése, de ki tudta mondani: »Legyen meg a Te akaratod«, és megmutatta, hogy mindig, minden körülmények között szereti az Atyát és az embereket, sem élet, sem halál, sem magasság, sem mélység, semmi de semmi, még a szenvedés sem szakíthat el Isten szeretetétől bennünket.” (Legeza József görögkatolikus pap idézett gondolatai a levelezésből)
– Szakemberek szerint a gyászfolyamatnak öt fázisa van. A levelezésből úgy tűnik, hogy Önök ezalatt a hét hónap alatt, még Jeromos életében, végigjártak néhányat: a tagadást, amikor inkább akartak hinni annak az orvosnak, aki az első műtét után azt mondta, nincs is olyan nagy baj. Volt egyfajta alkudozás, amikor alternatív terápiákat kerestek, vagy amikor – kicsit provokatívan – azt írta, hogy „a gyógyulás tudná igazán megmutatni Isten dicsőségét”, vagy amikor beismerte, hogy Ön racionálisra van „huzalozva”, de szeretné, hogy az időnkénti kételkedése ne legyen akadálya a csodának. És a vége felé megjelent a csendes elfogadás is… A kötetben írja, hogy nem mindenről adott hírt a levelezésben, például haragról vagy depresszióról sem tesz említést. Szándékosan hagyta ki ezeket?
– Harag nem volt bennem. Ki is lehetne a harag célpontja? A Jóisten? Ő soha nem volt célpont, és azt hiszem, haragot soha nem is éreztem semmi, senki iránt. A depresszióval meg mindig kicsit gondban vagyok, hogy hogyan definiáljam – mert mi különbözteti meg attól, hogy az ember amúgy sokkos állapotba kerül, vagy szomorú, vagy fél a jövőtől? Én magamra nem használtam soha, hogy depressziós lennék. Meg nyilván nem is nagyon volt időm depressziósnak lenni, mert mindig volt valami feladat, akár Jeromossal kapcsolatban, akár a család működőképességének fenntartásában. Persze, jelen volt a fájdalom, meg a félelem a jövőtől, de ezt soha nem hívtam depressziónak.
“Néha nehéz felülemelkedni a sötét gondolatokon. Jólesne üvölteni, hogy miért történik mindez, miért kell ennek a szeretetgombóc Jerinek ilyen helyzetbe kerülnie. (…) Éjszaka, ahogy végig fogta a kezem, olyan édes volt. Aztán persze átfutott az agyamon, hogy talán utoljára lépek ki vele az ajtón… utoljára integet… igazából ezeket nem szeretném többet leírni, még ha át is fut az agyamon. Nem kellene, hogy átfusson. Félelem helyett a reményre építsünk.”
– Azt mondja, nem haragudott a Jóistenre, de mégis, mit gondol, miért engedte ezt megtörténni?
– Ez soha nem merült fel kérdésként. Arra vonatkozó ígéretünk nem volt, hogy fájdalom és kereszt nélkül élhetjük le az életünket, sőt: a kereszt a hitünk szerint valahol egy kitüntetés. Minél nagyobb keresztet, és hozzá erőt kap valaki, annál inkább kapcsolódunk Krisztus keresztáldozatához. Nem rúgta fel a Jóisten a szabályokat, nem szegte meg semmilyen ígéretét – az inkább csak naiv emberi reménykedés, hogy meg lehet úszni.
„Mi, hívő emberek, nem azt gondoljuk az Istenről, hogy ő egy olyan automata, amibe felül bedobjuk a kérést, alul pedig kiadja a gyógyulást, ha pedig mégsem, akkor rázzuk az öklünket, hogy elnyelte az imádságunkat. De azt gondoljuk, hogy ami a javunkra válik, azt megadja, és amit nem ad meg, az is elnyeri egyszer az értelmét, még ha nem is világosodik meg minden teljesen a földön. Hogy ha nehéz is, sokan jobb emberek lesznek e keresztek által.”
– Visszagondolva, mi volt a legnehezebb?
– Az első néhány nap. Az első éjszaka. Kijönni az orvostól és bemenni Jeromoshoz, a szemébe nézni…
– És volt legszebb pillanat?
– Nagyon sok szépség volt, nem tudom, hogyan lehet egyet kiemelni. Nagyon szép volt az elsőáldozás, két nappal a második műtét előtt. Nagyon szép volt az a 2-3 hónap, amikor igazán jó formában volt. Volt néhány nagyon jó foci… Húsvétkor Révfülöpön voltunk, biciklizett, röplabdázott… A hálaadó mise nagyon szép volt, mindamellett, hogy intenzív érzelmi élmény is, mert azért mégiscsak temettük… De nem sajnálom tőle a szép jelzőt, mert nagy érzelmi hullámvasút volt.
– Jeromos története mire taníthat?
– Az egyik a közösségi összefogás ereje, hogy milyen csodákra képes. Igazából sokszor gondolkoztam közben, hogy nincsenek igazságosan elosztva az erőforrások, mert nem csak mi jártunk ebben a cipőben. A klinikán vagy az ambuláns rendelésen az ember körülnéz a váróban, vagy a kórteremben műtét előtt, után – minden egyes család egy önálló dráma. Közülük keveseknek van módjuk a miénkhez hasonló, megtartó hálóban létezni, ennyi segítséget kapni. Az is tanulság lehet, hogy merjünk segítséget kérni ilyenkor. Mert vannak, akik inkább bezárnak, nem szívesen osztják meg, vagy nem tudják megosztani a terheiket. Nem hiszem, hogy attól könnyebb lesz a végén… Szól talán arról a reményről is, hogy halálunk után nem hullunk a semmibe. Arról, hogy a legnagyobb fájdalomból is van gyógyulás, a legnagyobb kereszthez is kapunk erőt.
„nagyon sokat tanultam életről és halálról, szeretetről és szenvedésről, olyanokat, amiket nem lehet anélkül megtanulni, hogy az ember végig ne menne ezen az úton. Súlyos a kereszt, amit vinni kaptunk, de nem súlyosabb, mint Krisztus keresztje volt.”
– Több százan mozdultak meg Önökért, Jeromosért. Az imaháló körbeérte a Földet – erről azt írta, hogy „el tudom képzelni, hogy van az imádságnak az az elsöprő ereje, ami a Jóistent a terveinek a finomhangolására készteti”. Hogyan vannak most egymással? Hogyan ápolják Jeromos emlékét?
– A közösség, ez a levelezőlista fizikailag nem szűnt meg, bár Jeromos halálával, illetve temetésével a mindennapi levélírást szép lassan „lekevertük”. Eleinte minden hónap 25-én még írtam egy-egy levelet egy éven keresztül, és aztán utána már csak az évfordulóra. A levelezőlistán hirdettük meg a Jeromos emlékére rendezett focitornát, a Jeri-kupát, és most itt adtunk hírt a könyv készüléséről is. Szóval a rendszeres kapcsolat megszűnt, de a közösséget most is magunk mögött érezzük. Otthon van egy Jeri-sarok, ahol a vele kapcsolatos emlékeket őrizzük, a halála évfordulójához közel pedig tartunk egy családi napot, amikor kivesszük a gyerekeket az iskolából és elmegyünk valahova. Nem tabu róla beszélni, nem az van, hogy ha kiejtjük a nevét, akkor mindenki elsírja magát. Derűsen tudjuk felidézni az emlékét. Voltak a gyerekeknél kisebb-nagyobb hullámvölgyek, de azt hiszem, kijöttek belőle. Mintha ők is békében lennének a történtekkel. Nem tudom, hogy mélyen legbelül mi zajlik bennük, mert biztos, hogy mindent ők sem tudnak megosztani, de az a benyomásunk, hogy rendben vannak.
– Van-e, amit ma már másként csinálna?
– Nem vagyok egy önemésztő típus, nem nagyon tudok ilyet megnevezni. Nyilván lehet, hogy ma, ha újraélném, bizonyos pontokon valamit másként csinálnék, de ezen nem szoktam gondolkodni, őrlődni. Valahogy úgy érzem, hogy minden jó volt úgy, ahogy volt. A mai napig minden döntésünket, döntésemet jó szívvel vállalom. Az biztos, hogy a feleségemmel nagyon különböző volt a megküzdési stratégiánk, mert ő az első 1-2 hétben kisírta magát, elrendezte magában, hogy ez lényegében gyógyíthatatlan. Az első 1-2 hétben ezt feldolgozta, és onnantól derűsen és nagyon pozitívan élt meg minden pillanatot. Én pedig nem akartam tudni a pontos százalékokat. Nem akartam számolgatni. És nem akartam abban a tudatban élni, hogy ennek biztosan rossz kimenetele lesz, és egyáltalán nem bánom, hogy így tettem. Azt hiszem, nekem – a racionálisra „huzalozottságom” ellenére – így volt sokkal élhetőbb ez a hét hónap, hogy mindig ott volt a reménysugár, és időnként voltak is epizódok, amik abba az irányba mutattak, hogy lehet is belőle valami. Helgát ezek nem ingatták meg. Neki úgy volt jó, nekem így volt jó.
„Aki tavaly még vidáman szaladgált, focizott, egy, a betegségtől egyre jobban megnyomorított test foglya lesz. Mire gondolhat vajon szegény belül? Akkor lesz majd jó, ha már Jézussal lesz. Csak piszkosul fog hiányozni. Sírok, nem tudok mást tenni. Kétségbeesetten könyörgök a csodáért.”
– Ha most Jeromosra gondol, mi az első, ami beugrik?
– Foci, matematika, kockapóker. Játékos. Vicces. Okos. Matektanár vagyok – az, hogy ő matekből olyan nagyon ügyes volt, nekem különösen jólesett. Azt a mai napig nem tudom megfejteni, hogy egy hatéves gyerek hogy tudhat úgy kettes számrendszerben számolni, ahogyan ő, mi zajlik olyankor az agyában, hogy az ujjaival kidobja, hogy mennyi a 17 a kettes számrendszerben. És nagyon nagy sportrajongó volt, gyakorlatban és elméletben is. Nagyon ügyes volt többféle mozgásformában, és nagyon nagy szakember, főleg a fociban, de más sportágakat is nagyon értett. Derűsen tudok rá visszatekinteni, nem a fájdalom az első gondolat.
„A gyerekek miatt nem kell aggódni, ők mind azonnal a mennyországba kerülnek.”
(Dr. Csókay András vigaszt és a könyv címét is adó gondolata)
– Hogyan lett a levelezésből könyv?
– A hét hónap alatt többen mondták, hogy ki kéne adni – ez bogarat ültetett a fülembe. Végiggondoltam, miért lenne jó, ha ez a könyv megszületne. Egyrészt emléket állít, másrészt Jeromos történetének üzeneteit felhangosítja, hogy mások is meghallják. Csókay professzor is írt a saját gyermeke elvesztéséről – korábban a világért nem vettem volna ilyen könyvet a kezembe. Egy kisgyerek halálának a gondolatát is elhárítja magától az ember. De hogy ilyen közel jött, valahogy elfogadtam, hogy ez is az élet része. Már könnyebben olvasok ilyen történeteket, de a velünk történteket olvasva talán másokban is csökkenhet a rettegés ettől. És van még egy gyakorlatias szempont is: láttuk, hogy a Tűzoltó utcai klinikán emberfeletti munkát végeznek, ezért a könyv minden bevételét nekik ajánlottunk fel, hogy Jeromos sorstársainak legalább egy kicsit jobb legyen.
„Ez a könyv azért született meg, hogy tanúságot tegyen életről, halálról, a közösség erejéről és arról a reményről, hogy a halálunk után sem hullunk a semmibe. Jeri alakját, az ő keresztútját ma felidézni legalább annyira felemelő, mint amennyire fáj. Adjon erőt és biztatást ez a történet azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek, vagy bármilyen más, az életüket fenekestül felforgató krízist élnek át. A legnagyobb fájdalomra is van vigasztalás, a legmélyebb gyászból is van gyógyulás.”
