Határhúzás keresztényként – avagy tartsam oda a másik orcámat is?

Az engedelmességet kicsi korunk óta tanuljuk. Ez kezdetben biztonságot ad, azonban később, felnőttként fontos felismernünk, mely helyzetekben kell képviselnünk magunkat. Mit jelent keresztényként odatartani a másik orcámat? Azt, hogy eltűröm, hogy bántsanak? Vagy éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy igenis vállalhatom a véleményemet?

Én pedig azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem ha valaki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda neki a bal arcodat.” (Mt 5,38-42) – az evangélium gyakran idézett, már gyerekkoromban is sokat hallott részlete ez.

Eleinte nehéz volt értelmeznem azt a helyzetet, amikor az egyik osztálytársunk rendszeresen piszkált minket, mire az osztályfőnökünk szelíden, Krisztust idézve arra kért minket: “bocsássatok meg neki, hisz nem tudja, mit cselekszik.”

Nem bocsátok – gondoltam.

Tartsam oda a másik orcámat is?

Dehogy tartom, hülye lennék! – és indult is a verekedés.

A Biblia tele van világos és egyértelmű(nek látszó) tanításokkal, és ebből az egyik leghangsúlyosabb az engedelmesség. Az alázat, a főhajtás a nagyobb, az erősebb előtt.

A gyereknek szüksége van biztonságérzetet adó keretekre, a kereteken belül való létezéshez pedig engedelmességre. Az engedelmesség azonban nem zárhatja ki a későbbi, felnőttkori kritikus gondolkodást. A megkérdőjelezést. Ami nem csak lázadást jelent, és nem is a hit elvesztését, hanem pont annak növekedését, új gondolatok, érzetek, vélemények befogadását, hitünk gyarapodását.

Ennek fényében fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a fenti evangéliumi részlet talán inkább a kizökkentésről szól. A határhúzásról.

Hiszen azzal, hogy odatartom a bal orcámat is, kizökkenthetem azt, aki bántani akar. Kizökkenthetem, mert nem erre számított.

És ez a kizökkentés történhet többféleképpen – például a 21. században oly elterjedt asszertív kommunikációval, amit nem is könnyű elsajátítani.

Kisgyerekként nagyon fontos, hogy a szüleink hogyan adják át nekünk a Biblia ezen tanítását. Aki érzelmileg éretlen, saját indulatait megfelelően kezelni képtelen szülők gyermekeként nő fel, vagy azt tanulja meg, hogy a problémáit csak agresszíven, a másik fél igényeinek figyelmen kívül hagyásával érvényesítheti, vagy azt, hogy tűrnie kell, viselnie kell a rá zúduló problémahalmazt, „alázatosnak” kell maradnia, bármi áron.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert felnőttként egyre több olyan barát, kolléga vesz körül, akik újraformálják bennem a „bal orcámról” szóló kérdést. Akik mintát adnak nekem arra, hogyan kell higgadtan kezelni egy konfliktust, hogyan lehet (mert igenis lehet!) érvényesíteni magamat, a véleményemet mindenféle érzelmi vihar és csinnadratta nélkül. Mert mi van, ha nem tűrök, ha nem meghajolok, hanem visszakérdezek: miért? Miért bántasz? Mit szeretnél valójában mondani, elérni ezzel? Mi szükséged van erre?

Mert visszatámadás vagy megalázkodás helyett választhatom a kérdezést is. Vagy csak hallgathatok a józan eszemre és otthagyhatom az illetőt, mert egész egyszerűen nem vagyunk egy kommunikációs platformon…

Jézus, amikor a bal orcámról beszél, nem az értelmetlen szenvedésemet akarja, hanem egy kreatív, formabontó utat mutat.

Verbális vagy fizikai agressziót alkalmazni, uralkodni a másik felett, akinek szerintünk nincs igaza – cseppet sem kreatív megoldás.

Lehajtott fejjel elfogadni, hogy a másiknak úgyis mindig igaza van, és nem tudtára adni, nekünk mire van szükségünk – cseppet sem kreatív megoldás.

Jézus inkább arra szólít fel, legyünk felnőttek, és próbáljunk meg uralkodni az indulatainkon, és normális mederben tartani a helyzetet, a beszélgetést. Ha pedig nem sikerül – ez van, okos enged, de legalább mi megpróbáltuk.

Odatartani a másik orcámat is számomra azt jelenti, hogy vállalom a véleményem, vállalom, hogy mást gondolok. Nem ütök vissza, nem is futok el – csak vállalom magam. Amiben éppen ez a “csak” a legnehezebb…

Fodor Katalin