Olyan sokan élnek egyedül a világon, hogy a magány már-már népbetegségszámba megy. Sőt pont ezekben a napokban zajlik a Loneliness Awareness Weeknek nevezett kezdeményezés, mely a magány jelenségére kívánja felhívni a figyelmet. A témáról Hofher József SJ osztotta meg személyes élményekből táplálkozó gondolatait.
Talán hároméves lehettem. Anyám egyedül hagyott a lakásban. Nagymama a szomszéd szobában. Agyvérzése, béna állapota miatt nem tudott bejönni hozzám, hogy vigasztaljon, miközben keservesen sírtam és vártam anyámra. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után nyílt az ajtó, és belépett anyám a szobába. Másra nem emlékszem. Gondolom, a kimerültségtől azonnal elaludtam az ölében. Régi emlék, de örökre megmaradt bennem.
Teltek az évek. Nővérem egyik lányával otthon maradtam. Szintén hároméves lehetett. A férjével elmentek színházba, én vállaltam, hogy távollétük alatt vigyázok a kicsire. Kimentünk a mosdóba, de utána nem akart bejönni velem a szobába. „Megvárom anyut! Ő szokott visszavinni az ágyba.” Nem volt hajlandó kijönni a mosdóból. Már hűvös volt az idő, ezért, hogy meg ne fázzon, összeszedtem minden plédet a lakásból, és betakartam a trónoló babát. Végigbömbölte az estét. Néha a fáradtság miatt abbahagyta, de mikor újból próbálkoztam, hogy beviszem a kiságyba, újra rákezdett és makacskodott.
Életem leghosszabb négy óráját éltem át,
és a végén már „én is sírtam” a kicsivel. Mikor a szülők hazaértek, anyja bevitte a szobába, én kimerülten terültem el a szőnyegen.
Szüleim szép kort éltek meg. Anyám 89, apám 87 éves korában halt meg. A világháborút és a fogság időszakát leszámítva mindig együtt voltak. Apámat egy könnyű baleset után bevitték a János-kórházba. Egy éjszakát töltött bent az osztályon. Mivel ekkor Budapesten szolgáltam, még késő este meglátogattam anyámat. Megkérdeztem: „Mi történt?” Anyám csak ennyit mondott: „Semmi. De tudod, szörnyű ez a magány!”
Hetvenkét éves vagyok. Szabadon, örömmel és szeretettel
nagyböjt első vasárnapjától Pünkösdvasárnapig beköltöztem egy idősotthonba, hogy „szoktassam szívemet a csendhez”.
Az otthonban nem volt lelkész, ezért vállaltam a szolgálatot. No meg, mondom magamnak: itt az idő, hogy szocializálódjál kicsit a környezethez.
Látom, hogy az ember számára – minden nyavalyája ellenére – a legnagyobb kihívás a magány elviselése. A személyzet, az ápolók kedvesek, de valójában alig van lehetőség arra, hogy az idős ember valakivel kibeszélje magát. A személyzettől sem várható el, hogy mind a 120 fő tökéletesen átélje az igazi törődést, amire valójában mindenki vágyik. Szóval, hogy tökéletesen figyeljenek rám és meghallgassanak.
A szentmise végén van egy spontán imám, amelyben magányos testvéreinkért fohászkodom.
– Először azokért, akiknek vannak gyermekeik, családjuk, de talán szerteszét az országban és a világban. Este mégis egyedül hajtják álomra a fejüket. Jól érezhető ilyenkor: igaz, hogy vannak, de mégiscsak egyedül vagyok.
– Utána azokért imádkozom, akiknek nincs „emberük”. Ilyenkor magam előtt látom a Bethesda fürdő peremén ülő nyomorékot, akinek nincs senkije, hogy bevigye a vízbe, mikor a víz felszíne a Lélek fuvallatára megmozdul.
– Végül azokért imádkozom, akik valóban tökéletesen elhagyottak; akik magányosak, kitaszítottak, megvetettek.
József Attilánál hitelesebben kevesen fogalmazták meg ezt az érzést:
„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, szeretőm.”
(részlet)
„Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.
Száraz homokként peregjen szét arcod,
a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
dolgos ujjaid kösse le gyom.
Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kívánság.
Meg se rebbennél, ha az emberek
némán körülkerülnének: hogy lássák
ilyen gonosszá ki tett engemet.
Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
öröme az lesz, hogy körbe forog,
te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
telibendőjü aligátorok.
Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanuk kívánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele.”
(Magány)
És végül:
„A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok”
(Reménytelenül – részlet)
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
