„Hogy ne kelljen kétszáz kilométert utazni az onkológiára”

Akinek hozzátartozója volt már kórházban, tudja: főleg gyerekek és elhúzódó, például onkológiai kezelés esetében milyen fontos, hogy a család a közelben legyen. A hazai egészségügy azonban alapesetben nincs felkészülve erre. Szerzőnk, Mihályi Anikó a pécsi Lions Házban a saját bőrén tapasztalta meg, hogy mekkora segítség, ha ilyenkor van hova fordulni.

Unokahúgomat két hete műtötték a gerincével a pécsi klinikán. Az ott töltött napok alatt éreztem igazán, mennyire szükség van egy biztos pontra, egy otthonra, ahonnan az ember minden reggel újra és újra bemegy a kórházba. Barátaim segítségével jutottam el dr. Herner Ákoshoz, a pécsi Lions Ház vezetőjéhez. Vasárnap délután hívtam fel, kissé bizonytalanul, hiszen nem ismertük egymást. Ákos azonnal felvette a telefont, figyelmesen meghallgatott, és jelezte: másnaptól mehetek, szívesen látnak a házban.

A Lions Ház több mint szállás:

olyan menedék, ahol a kórházi kezelések idején a családok biztonságot és otthonosságot találnak.

A szobák egyszerűek, de barátságosak, a közösségi terekben pedig észrevétlenül fonódnak össze az emberi történetek.

Egy kórházban töltött éjszaka után leülök a konyhában, a laptopom mellé dolgozni. Nem telik bele sok idő, amikor egy fiatal nő kezd sürögni-forogni mögöttem. Három serpenyőben egyszerre süti a palacsintát. Közben rám mosolyog, és megkérdezi, kérek-e. Így indul a beszélgetésünk. Hamar kiderül:

nem maguknak vagy a gyerekeknek süti, hanem a kórházi ápolónőknek viszi majd be, hálából a sok törődésért.

Móni elmeséli, hogy immár egy éve hordják kezelésre kétéves kisfiukat a pécsi onkológiára. Kisvártatva a férje is mellénk lép, ő folytatja a történetet: az elmúlt évben hónapokat töltöttek itt. Minden szobát ismernek már, tudják, hol lehet mosni, főzni, hogyan rendeződik be ideiglenesen az élet a falak között. Most éppen költözés előtt állnak: Siófok mellől közelebb jönnek Pécshez, hogy a kezelések miatt ne kelljen kétszáz kilométert utazniuk.

Közben a palacsinta illata betölti a konyhát, lassan mások is társulnak hozzánk. Három anyuka ül le mellénk, és szinte észrevétlenül sodródunk közös történetek felé. Az egyik asszony halkan mondja: 17 éves lányáról nemrég derült ki, hogy rákos.

Hirdetés

A szavai között csendek feszülnek, mintha maga sem hinné el, hogy ez a mondat most már az ő életéhez tartozik.

A másik anyuka sóhajt, és elmeséli, hogy náluk ugyanez történt – néhány hete még nyaralást terveztek Görögországba, most viszont minden felborult. „Ugrik a pénz” – mondja keserű iróniával, aztán vállat von: „De ez most nem fontos.”

És tényleg, ahogy egymásra néznek, a szavak mögött ott van valami sokkal mélyebb: a kimondatlan tudás, hogy most egyetlen dolog számít, a gyermekeikért vívott küzdelem. Ahogy a konyhában egyre többen ülünk le egymás mellé, a történetek lassan egymásba fonódnak. A szavakban ott lüktet a fájdalom, de a közelségben mégis van valami enyhülés. Móni épp fordít egy palacsintát, amikor az egyik asszony elmosolyodik, és csendesen hozzáteszi: „Nálunk is csak a remény tart. Máskülönben nem bírnánk ki.”

A többiek bólintanak, mintha egy láthatatlan szövetséget pecsételnének meg.

A gyerekekről beszélnek – arról, ki hogyan bírta a kemót, ki mikor mosolygott utoljára, ki mit kért enni, amikor végre némileg jobban lett. És ahogy mesélik, valahogy mindnyájan együtt emlékeznek – minden gyerek kicsit közös lesz ebben a pillanatban. Nem egyszerű társalgás ez, hanem szívből fakadó vallomások sora – olyan mondatok, amelyeket talán sehol másutt nem lehetne kimondani. Kint, a folyosón csend honol, de itt, a konyhában élet van. Törékeny, fájdalmas, mégis összetartó élet. Ebben a pillanatban nem a betegség súlya a legnagyobb, hanem a közösség ereje:

ülünk egymás mellett, szavaink és ami mögöttük van, vigaszt nyújtanak.

Mintha a palacsinták illata, a közös történetek, a szemekben fel-felvillanó könny és mosoly apró hidakat építenének a kétségbeesés fölé.