Minden újabb tragédia egy kilőtt jelzőrakéta a mélységesen elhanyagolt és parkolópályán várakoztatott gyermekek tízezreitől.
Egy rendőrgyilkosnak látszólag nincs köze a magukra hagyott gyermekekhez. Ha esetleg mégis, akkor érdemes elgondolkodni azon, vajon hány tragédia kell még ahhoz, hogy foglalkozzunk a gyerekek védelmével, és egyáltalán mikor lesz fontos a másik ember?
Mikor postai kézbesítőként dolgoztam, a körzetemben sok, erőszakos bűncselekmény miatt elítélt ember élt, és több alkalommal kérdeztek a rendőrök, hogy láttam-e ezt vagy azt a körözött személyt. Arrafelé mindennapos a bántalmazás. Bár, ha jobban belegondolunk, mindenhol az:
a közbeszédünk is durva bántalmazás, amit ovis módon úgy mentegetünk, hogy „nem én kezdtem.”
A gyermekvédelemben töltött mindennapjaim azzal telnek, hogy munkatársaimmal próbálunk segíteni a szülőknek, a gyerekeknek, hogy hogyan bánjanak nagyobb szeretettel embertársaikkal, egymást sem kihagyva a buzgó segítségnyújtásból.
Amikor ismerősök között, baráti körben mesélek egy-két esetről, vagy a gyerekeknek magyarázom a szüleik viselkedését, igyekszem láttatni a bántalmazók motivációit is. Nem mintha nem ítélném el, amit tesznek, de nagyon fontos megérteni, hogy csak az bánt, akit bántottak.
Tapasztalataim szerint olyan ember lesz bántalmazó, drogfüggő, bűnöző, állatkínzó, aki gyermekkorában huzamosabb ideig elhanyagolás vagy erőszakos bűncselekmények miatt szenvedett.
Miért is nem foglalkozunk a bántalmazók lelki világával?
Az emberek egy része csípőből a Dunába lőné vagy irgalmatlanul megbüntetné az „ilyeneket”. Ez azért visszás, mert elnézve a történelmet, a büntetés csak újabb bűnt szül, és bőségesen újratermeli az elkövetőket. Az ítélkezőknek és a kérlelhetetleneknek semmi érdeke nem fűződik ehhez – látszólag –, mert a józan ész is azt diktálná, hogy kezdeni kellene ezzel valamit, és szemmel láthatóan nekik is nagy szükségük lenne az elfogadásra.
Mivel a világ vezető pozícióit olyan emberek töltik be, akik bántalmazó családban nőttek fel, ezért tőlük nehezen várható el olyan döntések meghozatala, amik érdemben előmozdítanák ezt a kérdést.
A tekintélyelvből, a hatalomvágyból, az „én gyerekem különb” elvből nőnek ki azok, akik felette állnak másoknak,
emiatt a szerintük velük nem egyenrangúakkal sosem fognak érdemben foglalkozni. A profithoz zavarodott, manipulált vásárlók kellenek, akik a bennük lévő – figyelem- és szeretethiányból fakadó – űrt vásárlásokkal próbálják betölteni.
A „munkaterületem” az árvák, az özvegyek, a szegények, a magukra hagyottak. Ők a politikának csak a cipősdobozos fotók, a milliós öltönyökben átnyújtott alamizsnák, a milliárdos projektek átadásához szükséges biodíszlet miatt fontosak – ők a feláldozhatók, a könnyen manipulálhatók. Szükség van a gyengékre, akik paradox módon a náluk is gyengébbeket támogatják. Az „olyanok” törzs az „ilyenek” rabszolgája.
A hataloméhes, pozíciókért csörtető emberek ugyanis még náluk is elesettebbek, hiszen rajtuk már senki nem akar segíteni. Nekik van hatalmuk és pénzük, az uralkodó trend szerint ezért nem lehet szükségük. A milliárdos, aki vagyonának és hatalmának foglya, szellemi értelemben ugyanúgy segítségre szorul, mint a szegénysoron élő drogfüggő. Szeretetre és figyelemre vágynak, ezért a pénz utáni sóvárgás rabjai, és azt hiszik, ha lesz, vagy még több lesz, akkor majd jobb lesz.
A mai magyar politika meghatározó szereplői – pártállástól függetlenül – egy dologban tökéletesen egyetértenek: a másik hülye, és erről meg kell győzni őt. Így nem lesz egyetértés, sem nemzet, sem jövő. A hatalom agonizálását a hozzá tapadó médiumok minden erejükkel szolgálják, és elszomorító látni, hogy egyiknek sem jut eszébe – még cinizmusból sem – méltatni a másikat, vagy elismerni, amit a másik csinál. A „tudomatutit” vírus a legpusztítóbb az emberiség életében, és a kéretlen információk zuhatagában az emberi agy milliárdok szemére és szívére lóg.
A másik ember így nem más, mint valami, amit használhatok a saját céljaimra. Egy nyúlvány, aminek úgy kell mozognia, ahogy én akarom.
Egy olyan világban, ahol családapák rá tudnak venni családapákat, hogy öljenek meg más családapákat, már nem okoz meglepetést, ha hirtelen felindulásból megölnek valakit. Azok a gyerekek, akikkel napi szinten foglalkozom, napi szinten gyilkolva voltak az őt nevelők – gyakran nemcsak – szavai által. Akiket szintén a saját szüleik nyírtak Isten tudja, hány generáció óta. A hasonló gyermekkorból gyorsérlelt „felnőttek” számára természetes, hogy óriásplakátokon gyilkolják szavaikkal embertársaikat a „közjó” érdekében. Itt az összes párt összes plakátjára utalok – egyik sem különb!
Ami biztos, hogy csak az felnőtt, aki az Égig felnőtt. Egy ilyet ismerek:
Jézus Krisztust. Aki az út, az igazság és az élet.
Felmerülhet az olvasóban, hogy de okosnak érzem magam, de ki kell ábrándítsam. Egy ideje már cseppet sem gondolom, hogy képes lennék bárki gondolkodására hatni. Az evangélium az egyetlen, ami valódi hatással lehet egy emberre. Amit tudok: képes vagyok egy másik embert szeretni, ha hagyja. Ehhez azonban az eszemnek nem sok köze van – hiszen a világ szemében ez egy őrültség.
Miért is kéne a másik embert szeretni?
Mondjuk azért, hogy ne legyünk „késelős” társadalom.
