Lehet-e egy nő pap? Legyen-e egy nő pap? Miért félünk kimondani, amit ezzel kapcsolatban gondolunk? És vajon elegendő érv-e az, amit a Biblia erre a kérdésre válaszként ad?
Nő vagyok, és római katolikus. Beszélgetésekben gyakran megkapom a kérdést, hogy mit gondolok, lehetnek-e a nők papok? A rövid válaszom, hogy szerintem nem. De ezt a kérdést nem lehet röviden megválaszolni, ahogyan nem lehet figyelmen kívül hagyni az Újszövetség erre vonatkozó részeit, és a szentatyák megnyilatkozásait sem.
Nem árulok zsákbamacskát, ha elmondom, hogy körülbelül ötször veselkedtem neki ennek az írásnak, sokszor ugyanis magával ragadtak az érzelmeim. Márpedig
ebben a kérdésben nem az érzelmek alapján, nem is az „itt az ideje a modernizációnak” csatakiáltás mentén kell állást foglalni, hanem azt kell néznünk, hogy mit hagyott ránk Jézus.
A Szentírásban Jézus tizenkét férfi apostolt választott ki, hogy kövessék őt, és evangelizáljanak.
„Ezután fölment a hegyre, és magához hívta azokat, akiket akart. Azok hozzá mentek. Tizenkettőt rendelt, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzhessék az ördögöket. Ezt a tizenkettőt rendelte: Simont, akinek a Péter nevet adta, Jakabot, Zebedeus fiát, Jánost, Jakab testvérét, ezeket elnevezte Boanergesznek, vagyis a mennydörgés fiainak, Andrást, Fülöpöt, Bertalant, Mátét, Tamást, Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánai Simont és az iskarióti Júdást, aki később elárulta.” (Márk 3,13-19)
Majd az apostolokra, s azok utódaira, vagyis a férfiakra bízta az egyház megalapítását. Ez pedig az én értelmezésem szerint alapvetően zár ki minket, nőket a papságból mint élethivatásból.
„…és én rátok hagyom a királyságot, ahogyan az én Atyám rám hagyta azt; hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban, és királyi székekbe ülve ítéljétek Izráel tizenkét törzsét.” (Lukács 22,29-30)
Így míg az egyház bizonyos részeire – kommunikáció, közösségi élet… – nagyon is ráfér a modernizálás, addig ebben a kérdésben én nem tudok nagy újítóként gondolkodni. Sokszor azt tapasztalom, hogy
aki kevésbé ismeri a római katolikus vallást, hajlamos úgy értelmezni, hogy ez valamiféle negatív megkülönböztetés az egyházban a nők és a férfiak között.
Hogy ez mennyire nem igaz, arról II. János Pál pápa szavai tanúskodnak, melyeket 1995-ben fogalmazott meg a Nők IV. Világkonferenciáján: „..az evangélium és az Egyház állandó hagyománya – csak férfiakra hagyta, hogy a papi szolgálat gyakorlásával neki mint az Egyház „pásztorának” és „vőlegényének” „ikonjai” legyenek, ez nem csorbítja a nők szerepét, ahogy egyébként az Egyház többi tagjáét sem, akik nem viselik a papi hivatalt, de részesülnek a keresztségben gyökerező „általános papság” méltóságában” – mondta a Szentatya 27 évvel ezelőtt. „Köszönetet kívánok mondani a Legszentebb Háromságnak a nő misztériumáért, minden nőért, azért, ami a női méltóság örök mércéje, Isten nagy tetteiért, amelyek a nőkben és a nők által valósultak meg az emberi nemzedékek során” – folytatta II. János Pál, aki ezzel természetesen nem adott „zöld lámpát” a női papságnak, ellenben hosszú listában részletezte, hogy a világ mi mindenért lehet hálás az édesanyáknak, a dolgozó nőknek, a szerzetesnőknek, és minden nőnek, amiért „női mivoltukban gyökerező érzékenységükkel gazdagítják a világ megértését és hozzájárulnak az emberi kapcsolatok teljes igazságához.”
De akkor hol van szerepe az egyházban a nőknek? Ezt nem elég egyetlen kérdés, vagyis csak a papság mentén vizsgálni, és nem árt hozzá ismét kinyitni a Bibliát. Bár Jézus apostolai között valóban nem volt nő, azért
ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy mennyi nőnek jutott nagyon is fontos szerep a Bibliában, s így Jézus Krisztus életében!
Jézus asszonytól születik, s az édesanyja jelen van az első csodatétele alkalmával is. Bár a tanítványok között valóban nem volt nő, de sok nő kísérte az útjai során.
„Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket gonoszlelkektől és betegségekből gyógyított meg: Mária, melléknevén Magdolna, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Kuzának, Heródes intézőjének felesége, Zsuzsanna és sokan mások, kik vagyonukból gondoskodtak róla.” (Lukács 8,2)
„Engedte” ezt Jézus
abban az időben, amikor a nők és a gyermekek nem sok joggal rendelkeztek,
nem teljesíthettek szolgálatot és nem oktatták őket a Tórával. Jézus tehát nagyon is úttörő volt ebben a tekintetben, hiszen tanítását nem korlátozta a férfiakra, hanem utat engedett a nőknek és a gyermekeknek is.
„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Lukács 18,16)
Ha tehát a fenti példákat nézzük, akkor szépen kirajzolódik, hogy Jézus a nőknek is szánt szerepet az egyházban. Ezt erősítette meg XVI. Benedek pápa 2006-ban, amikor így fogalmazott: „A nők szerepe döntő fontosságú, az egyház nem élhetne nélkülük”. De később, 2011-ben is úgy vélekedett, hogy a nők jobban képesek meghatározni az egyház arcát, mint a férfiak. XVI. Benedek pestiesen szólva nem nyitott vitát arról, hogy a nők is lehessenek papok, azonban megfontolandónak tartotta azt a felvetést, mely szerint a nők több felelősséget kaphatnának az egyházi szolgálatban. Ez pedig szerintem kulcsfontosságú az egyház jövője szempontjából.
Ahogyan én látom − még akkor is, ha ezt így kijelenteni nagyképűségnek tűnhet −,
számos olyan terület van, ahol mi, nők sokkal jobban teljesítenénk, mint a férfiak.
Az egyik ilyen a kommunikáció. Szakemberként, aki szerkesztői munkáján kívül, önkéntesként egy plébánia kommunikációs feladatait is viszem, úgy gondolom, hogy a szakértelmünkön, a kellő agilitásunkon kívül megvan bennünk az az együttérzés, konfliktuskezelési képesség, érzékenység, ami a férfiakból sokszor talán hiányzik. Nem beszélve arról, hogy ez a feladatkör tényleg olyan, amivel felesleges egy papnak, plébánosnak foglalkoznia, vagyis terhet vehetünk le az atyák válláról. A probléma az, hogy ezt egyelőre nem tudjuk nagyban, globálisan megvalósítani. De a kommunikáció mellett említhetném még ugyanígy a szervezést és a marketinget is. A másik nagyobb terület, amiben én a nőket látom főszerepben, az a jótékonyság. Nálunk például egy hölgy a Karitász vezetője, és példaértékű gyengédséggel, érzékenységgel és alázattal áll a feladataihoz. Nem kétlem, hogy erre a férfiak is képesek, mégis ez az a terület, ahol jobban kellene „használnia” a nőket az egyháznak. Ez már részben kapcsolódik a nővéri, szerzetesnői hivatáshoz.
Így azt mondanám:
ideje sokkal szélesebbre tárni a kapukat,
hogy megtartva Jézus tanításait, együtt dolgozzunk az egyházért, melynek mindannyian tagjai vagyunk, függetlenül a nemünktől.
Baranyai Enikő
vendégszerző
