A Vatikán legfőbb tisztségviselői közé tartozó George Pell még halála után is képes volt jelentős hullámokat kelteni a világegyház életében.
Szokatlanul nagy visszhangot váltott ki világszerte az egykor a rögbiben jeleskedő, ezért csípőproblémákkal küszködő, és emiatt műtétre szoruló George Pell bíboros váratlan halála. Pell, akinek szívpanaszai is voltak, az operáció után fellépő komplikációk miatt vesztette életét január 10-én, noha néhány nappal korábban még részt vett XVI. Benedek temetésén, és sok-sok emléket felidézett a nyugalmazott pápáról. A most elhunyt bíborosra irányuló meglepő mértékű figyelemnek legalább három oka van, közöttük olyan is, amely nem éppen szerencsés módon világít rá a katolikus egyház belső feszültségeire.
Miről volt ismert korábban George Pell? Európából szemlélve a legtöbben alighanem érdektelennek tartják az ausztrál egyházat, ezért nyilván keveseknek tűnt fel, hogy az 1941-ben született Pell 1996-ban melbourne-i, majd 2001-ben sydney-i érsek lett. Még az is csak kevesek számára lehetett fontos, hogy II. János Pál, aki 1987-ben püspökké nevezte ki, 2003-ban a bíborosi testület tagjai közé emelte. Az viszont már feltűnő volt, hogy Ferenc pápa nem sokkal megválasztása után meghívta őt kilenc bíborosból létrehozott tanácsadói csoportjába, sőt 2014-ben a Vatikán újonnan létrehozott gazdasági titkárságának vezetőjévé is kinevezte. George Pell ezzel
a Vatikán harmadik legnagyobb hatalmat birtokló tisztségviselője lett, és ebben a minőségében alapos reformot hajtott végre a vatikáni pénzrendszerben:
nemzetközi költségvetési és könyvelési normákat érvényesített, s átláthatóságra törekedett, annak ellenére is, hogy törekvései belső ellenállásba ütköztek.
2017-ben viszont kénytelen volt felhagyni gazdasági munkájával, és vissza kellett térnie Ausztráliába, ahol
azzal vádolták, hogy több évtizeddel korábban megrontott két ministránst.
Vatikáni állampolgársága ellenére a bíboros alávetette magát az eljárásnak, és 2018 decemberében bűnösnek mondták ki, majd nem sokkal később hatévnyi börtönbüntetést szabtak ki rá. Többszöri fellebbezés után azonban
az ausztrál Legfelsőbb Bíróság egyhangú ítélettel kimondta az ártatlanságát,
és 405 napnyi raboskodás után elhagyhatta szigorúan őrzött börtönét, ahol ideje nagy részét magánzárkában töltötte.
Az eset érthető módon hatalmas visszhangot váltott ki világszerte, Ausztráliában pedig azt tanúsította, mennyire átpolitizált a katolikus egyház helyzete az országban, amelynek huszonöt millió lakosából nagyjából ötmillióan lehetnek katolikusok. Ez a második oka annak, hogy a halálhír az elmúlt napokban nem szűnő vitákat gerjesztett az egyházon belül és kívül egyaránt.
A Pell ellen indított eljárást ugyanis sokan az egyház megtámadásaként értékelték, és politikai motivációt láttak a hátterében.
Ehhez jócskán hozzájárult, hogy Pell szenvedélyes vitatkozó volt, aki beszédeiben és írásaiban rendkívül határozottan és harciasan kiállt a megítélése szerint veszélyeztetett keresztény igazságok mellett, főként a szexuálerkölcs terén. A bírósági ítélet kimondása után, 2019 márciusában a következőket jegyezte fel naplójába: „A sorsom nagy hullámokat vet az egyházban, különösen Ausztráliában, de szélesebb körben is, mivel a »megfeszített kereszténység« mellett török lándzsát. Jól tudom, hogy társadalmi téren képviselt konzervativizmusom és a zsidó-keresztény etika melletti kiállásom igencsak gyűlöletessé tett a nyilvánosságban, különösen a harcos szekularisták körében” (2019. március 9.). Ezzel összhangban az ausztrál konzervatív ellenzék vezetője, Peter Dutton is azt emelte ki a bíboros halálának bejelentése után, hogy az elhunyt a katolikus hit és a keresztény eszmények kérlelhetetlen védelmezője volt, Victoria állam hatóságait pedig azzal vádolta, hogy politikai hajtóvadászatot indított a szexuális visszaéléssel tévesen megvádolt Pell ellen.
A börtönben töltött közel másfél év alatt a bíboros naplót vezetett, amely három kötetben végül 2020-ban és 2021-ben jelent meg az amerikai Ignatius kiadónál. A börtönnapló kiadásnak nem titkolt célja volt, hogy a bevételek hozzájáruljanak a jelentős ügyvédi költségek fedezéséhez. A több mint ezeroldalnyi szövegben egy humorérzékkel rendelkező, a mindennapjait előszeretettel ecsetelő, és önmaga heroizálásának kísértésével hol több, hol kevesebb sikerrel megbirkózó ember mutatkozik meg az olvasó előtt, aki nem hagy fel egyházi-kulturális harcaival. Jellemző módon például így ír a Ferenc pápa szinodalitással kapcsolatos buzdításai nyomán már 2015-től előkészített hatalmas ausztrál plenáris zsinatról: „Túl sokan vannak, még püspökök is, akik kiegyeznek a hanyatlással, és egyesek még azt sem tudják, hol húzódik a csatatér. A küszöbön álló ausztrál katolikus plenáris zsinat néhány tisztségviselője is ehhez a csoporthoz tartozik. Ha nem jól ütnek ki a dolgok, lehet, hogy a zsinat végül a teljes összeomlás felé indítja el a folyamatokat, a Québecben, Hollandiában és Belgiumban bekövetkező katasztrófához hasonlóan.”
Az elmúlt napokban megnyilvánuló figyelem harmadik oka azonban már kevésbé emelkedett és kevésbé biztató.
Halála másnapján ugyanis a The Spectator című angol hetilapban jelent meg Pell korábban írt cikke, amely már a címében „mérgező rémálomnak” nevezi a világegyházban zajló szinodális folyamatot és annak alapdokumentumát. A vádjai különösen élesek: nemcsak a „New Age jó szándékát” fedezi fel a dokumentumban, amely szerinte csak Isten irgalmáról beszél, és egy szót sem ejt az isteni ítéletről, hanem egyenesen az a benyomása, hogy ellenségesen viszonyul az apostoli hagyományhoz és nem ismeri el a tízparancsolatot. Nem meglepő módon a 2023-as és 2024-es szinódus relátorát, Jean-Claude Hollerich bíborost sem kíméli: úgy véli, „normális időkben” – az egyház szexualitással kapcsolatos tanításának általa feltételezett nyilvános tagadása miatt – nem tölthetne be ilyen jelentős tisztséget.
Ferenc pápa az ausztrál bírósági eljárás idején támogatásáról biztosította George Pellt, aki a börtönből távozva visszaköltözött Rómába. Az egyházfő nyilvánvalóan tudta, mi a véleménye a bíborosnak a szinodális folyamatról, a bíborosi testületnek küldött részvéttáviratában mégis úgy fogalmazott, hogy Pell „hűséges szolga” volt, aki a próbatétel idején is „ingadozás nélkül és állhatatosan követte Urát”. A pápa gesztusa termékenyebbnek és előremutatóbbnak tűnik, mint azok a vádaskodások és támadások, amelyek sajnos most már George Pell utolsó írásának részeként maradnak meg az emlékezetünkben.
