“Ki a keresztény? Mitől keresztény valaki? Olyan kérdések ezek, amelyekre ma különösen nehéz válaszolni.” Így kezdődik Cserháti Sándor evangélikus lelkész írása, amely az Egyházfórum legújabb számában jelent meg – ebből idézünk.
Az Egyházfórum keresztény periodika legújabb, 2024/3. lapszámának fókuszában a nők állnak. Pontosabban az a felvetés, hogy habár nők mindvégig szerepelnek az evangéliumban, és az egyháztörténetben is jelentős nőalakokat ismerhetünk; egyházaink, közösségeink tagjai túlnyomórészt nőkből állnak; Ferenc pápa pedig kifejezetten sokat tett azért, hogy a nők szervesebben vehessenek részt döntési folyamatokban, mint valaha, miért ilyen nehéz mégis beszélni, írni mai magyar kontextusban a „nőkérdésről” az egyházban? A szerkesztők nem állítják, hogy ebben a lapszámban választ is tudnak adni erre a kérdésre, inkább abban bíznak, hogy írásaik – témába vágó tanulmányok, interjúk, fordítások és bibliamagyarázatok – mentén az olvasóval együtt olyan közös gondolkodás irányába indulhatnak el, amely barátságos párbeszédre hív a témában.
“Annyira eltérő felfogású, beállítottságú emberek vallják magukat kereszténynek, s hivatkoznak döntéseik, megnyilatkozásaik kapcsán a kereszténységre, hogy nehéz elhinni: ugyanazon forrásból, hagyományból táplálkoznak. Ahelyett, hogy a magunk felfogása szerint valamelyik opciót kineveznénk az igazi kereszténységnek, próbáljuk megérteni, mi rejlik e megosztottság mögött.
A szinoptikus és a jánosi hagyomány egybehangzó tanúsága szerint Jézus alakja – gesztusai és tanítása – kezdettől fogva megosztotta környezetét. Működésének előrehaladtával ez a megosztottság a kilétét illető, ellentétes vélemények konfliktusában ragadható meg. Ő-e a megígért szabadító, vagy csak álmessiás, esetleg egyenesen Belzebub szövetségese? A megosztottság azóta is megmaradt, de míg egykor az volt a kérdés, hogy kicsoda Jézus, ma azon vitatkoznak a Krisztus-hiten osztozók, mikor követjük híven Jézust, mi az igazán jézusi; más szóval ki az autentikus keresztény.”
„Senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepeszti a bor a tömlőt, és tönkremegy a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” (Mk 2,22)
Itt Jézus nem kevesebbet állít, mint azt, hogy amit ő tanít és képvisel, az nem pusztán reform, korrekció, hanem teljesen új gondolkodást, új szemléleti kereteket igényel. Meglehet, hogy ő ezt csak a kortárs zsidó – jellemzően farizeusi – világképre utalva jelenti ki, de a puszta megfogalmazása annak, hogy a fennálló rendet magunk mögött lehet, sőt kell hagynunk egy újabb és megfelelőbb kedvéért, ráadásul mindezt Isten nevében, aki egyébként a rend őre lenne, bizony felforgató gondolat. Ha a szent struktúrát újragondolhatónak állítjuk, akkor a lényegét kérdőjelezzük meg. Számunkra azért nem feltűnő vagy felháborító ez a gondolat, mert a 21. századra már egyáltalán nem szokatlan a paradigmaváltás gondolata, s ebben Jézus keze – legalábbis ahogy én látom – alaposan benne van.”
“Jézus radikálisan új szellemben tanít Istenről, Isten akaratáról, és ezt cselekedetei is lépten-nyomon alátámasztják. Közösséget vállal betegekkel, bűnösökkel, tisztátalanokkal, szóba elegyedik idegen asszonyokkal, a vallás kérdéseiben járatlan gyermekeket állítja példaként hallgatói elé. A szükséget szenvedők, kiszolgáltatottak, perifériára szorultak – ahogy Jézus fogalmaz, az ő kicsinyei – érdekében nagyvonalúan átlépi az isteni törvény szabta határokat, figyelmen kívül hagyja a közösségi együttélés írott és íratlan szabályait. A vallási elit szemében ez már egy rabbitól is szokatlan, sőt felháborító, Jézust pedig működése előrehaladtával egyre inkább a mennyei autoritás levegője lengi körül. Ha pedig igaz, hogy Jézusban maga Isten jelent meg a földön, s a kereszténység végső soron erre a hitre épül, akkor ő maga az, aki a kicsinyek kedvéért figyelmen kívül hagyja a társadalmi béke felett őrködő szabályrendszert. A rend ettől még megmarad, de fokozatosan elveszíti szakrális karakterét s az ebből fakadó abszolút szigorát: viszonylagossá lesz, eróziója feltartóztathatatlanná válik.
Jézus kiűzte a hamis istenismeret tisztátlan lelkét, de ha nem lép helyére irgalmasság és cselekvő szeretet, ha a törvény szorítása úgy enyhül, hogy közben a felebarát iránti felelősségtudat belső kötése erőtlen marad, akkor az emberlét idővel káoszba fordul. Ennél pedig még a régi, vallásos félelemre épülő rend is jobb.
(…) A Jézus sugallta istenkép az emberi oldalról olyan moralitást feltételez, amely szabadságra, személyes belátásra, felelősségérzetre épül. Ha elfogadjuk ezt az istenfogalmat, akkor azt is be kell látnunk, hogy hatalmas kockázatot rejt magában. Ereje – tudniillik, hogy nem kényszerít, hanem a szabad emberi elhatározásra épít – egyúttal végtelen gyengeséget is jelent, hiszen ha mégis hatástalan marad, a szabadság szelleme már nem szorítható vissza a palackba.”
“azok a teológiai tendenciák váltak lényegében egyeduralkodóvá, amelyek Jézus életét és tanítását szinte teljesen figyelmen kívül hagyva egyedül a megváltó halált és a feltámadást helyezik a középpontba. Ezzel párhuzamosan
Jézus alakja pedig oly mértékben eltávolodik a bűnös és gyenge halandóétól, hogy a hívő számára az imádat válik az egyetlen kézenfekvő viszonyulássá a követés, a tanítványság rovására.”
“A jézusi kinyilatkoztatás tükrében számunkra már elfogadhatatlan, hogy egyik ember a másik szolgája legyen. Mégis, a rabszolgaság intézménye még évszázadokig fennmaradt a Római Birodalomban, sőt a keresztény világban is újraéledt időnként. Sajnos ma is találunk rá példát, de legalább jogi értelemben már magunk mögött hagytuk. A társadalmi közmegegyezés része lett, hogy embertársat szolgaságban tartani megengedhetetlen.
A boszorkányüldözést hajlamosak vagyunk keresztény találmánynak tekinteni, pedig a lényegét alkotó jelenség, a krízisek idején szinte rutinszerűen lezajló bűnbakmechanizmus minden kultúrának sajátja volt. Az, hogy egyáltalán tudhatunk róla, hogy a középkor végétől perek révén, dokumentált formában találkozunk vele, éppen azt jelzi, hogy az áldozatállító indulatok ereje – párhuzamosan a tudományos ismeretek gyarapodásával – fokozatosan alábbhagyott, amint fel-felütötte fejét a gyanú, hogy a megvádoltak ártatlanok. Ma már csak ártalmas hiedelemnek tartjuk azt, amit néhány évszázada a nagy többség még a közösséget sújtó bajok kézenfekvő magyarázatának tekintett.
A lépten-nyomon érzékelhető patriarchális tendenciák ellenére is kitűnik az evangéliumokból, hogy Jézus egyenrangú félként, fesztelen közvetlenséggel bánt az asszonyokkal. Ennek ellenére százötven éve még veszélyes felforgatóként tekintettek a keresztény Európában arra, aki a nőknek is választójogot adott volna, és az atomkor hajnalán is akadtak még bőven, akik az aktuális férfi családfő csatolt részeként kezelték őket. Mára, legalábbis a norma szintjén, túljutottunk ezen.
Pál apostol nagyon érzékletes példát szolgáltat arra, hogy milyen nehéz a mindennapi gyakorlatban úrrá lenni még azokon a beidegződéseken is, amelyeken elméletben már túltettük magunkat. A Galáciabeliekhez írt levelében szinte elragadtatottan ír arról, hogy Krisztusban már „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő” (Gal 3,28), tehát nem számítanak a köztünk különbséget tevő társadalmi kategóriák. Mégis, amikor a korinthusi gyülekezetben – minden bizonnyal az ő hatására is – öntudatossá lett asszonyokkal találkozik, egy csapásra megváltozik a véleménye, s már nem Krisztusra, hanem a törvényre hivatkozik, mondván: „Az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek.” (1Kor 14,34)
Ez a folyamat mára sem ért véget. Elég csak a melegek és más szexuális kisebbségek elfogadásával kapcsolatos vitákra, időnként hisztérikus reakciókra gondolnunk, hogy kitűnjön, Jézus művének ma is van olyan vonatkozása, amely még feldolgozásra vár. Ígérete nemcsak bátorít, de komoly felelősséget is ruház mindenkori tanítványaira. Melegbarát megnyilvánulást nem fogunk találni a Bibliában, éppen úgy, ahogy a női egyenjogúság vagy az intézményes szolgaság eltörlése mellett kardoskodó kitételt is hiába keresnénk. Ahelyett azonban, hogy minden új vagy új módon jelentkező problémához odacitálnánk bibliai szövegeket – ne adj’ Isten úgy, hogy szükség esetén a jelenséget deformáljuk az adott igeszakasz képére –, érzékenyen, körültekintően, megfelelő ön- és tárgyismerettel és sok eszmecserével
nekünk kell megtalálnunk a leginkább Jézus szerint való válaszokat.”
“A kereszténységben nemcsak benne rejlik a kreatív megújulás lehetősége, hanem egyenesen ennek a jegyében született. Ha ennek sokszor éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk, az elsősorban annak az immunreakciónak köszönhető, amelyet a jézusi szabadság okozta szorongás hívott életre, s tart azóta is működésben. Ez utóbbi fékező hatásának köszönhetően a jézusi műben rejlő megújító erő társadalmi szinten csak nagyon lassan és ellentmondások közepette fejti ki hatását.
Noha nem szabad lebecsülnünk az emberi struktúrákra gyakorolt jótékony hatását sem, a kereszténység igazi ereje a találékony szeretet embertől emberig ható aprómunkájában és az erre épülő kis közösségek megtartó és inspiráló erejében rejlik.”
Az írás teljes terjedelmében elolvasható az Egyházfórum legújabb, 2024/3. lapszámában.
