Isten melyik gyülekezetbe jár?

Aligha létezik a mennyben külön részleg katolikusoknak, reformátusoknak, baptistáknak. Ha ez így van, miért nem tudunk földi életünkben egységben élni?

– Te hova jársz? – sokszor kezdődik így a beszélgetés két keresztény, egymást kevésbé ismerő ember között.

„Egy katolikus közösségbe.”

„Én református vagyok.”

„Evangélikus hitű vagyok.”

„Én bapti!”

„Golgotás vagyok.”

„A Hit Gyülekezete az otthonom.”

„Omega.”

Sorra érkeznek a változatos válaszok, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül felsorolva.

Manapság annyi különböző gyülekezet, felekezet létezik és működik, hogy az ember beleszédül: nemhogy a nem hívők, a vallást és a vallásos közösségeket kerülők, de még a hívők sem tudják követni a számtalan közösséget.

Milyen jó, hogy ilyen óriási a választék, lehet válogatni! És mégis, azért ott feszül a kérdés bennem: tényleg olyan jó ez a nagy kínálat?

Problémafelvetésem természetesen nem abban áll, hogy a hívők ugyan miért nem járnak néhány óriási közösségbe, és nem is azt hiányolom, hogy az egyházaink miért nem egyformák. Írásom sokkal inkább azt feszegeti, hogy mennyire számítanak nekünk, és mennyire számítanak Istennek a különbözőségeink. Jó-e, hogy az identitásunkat legalább annyira építik saját egyházunk jellemzői, mint maga a kereszténységünk?

Ezt a kérdést önmagamon kívül feltettem néhány közeli, hívő barátomnak is, először jöjjenek az ő válaszaik:

„Szerintem az emberek számítanak neki… Nem hinném, hogy (Isten) felekezetekben gondolkodik. Ha igen, akkor lokális kényszerűségből egy adott gyülekezet esetében persze, de amint felekezetről beszélünk, azok csak adott (valamikori) vezetők aktuális erősségeire, vagy érdeklődési köreire épített esetleges emberi szabály-, vagy gyakorlat-halmaz elburjánzásai. Szerintem.”

Huh, Robi barátom megadta az alaphangot – félek, itt már el is búcsúzhatunk néhány olvasónktól. A továbbra is velünk tartóknak azonban jön is a folytatás, egy másik barátom, Emese tollából.

„Isten valószínűleg sír azért, hogy ennyire nem tudunk egyetérteni teológiai dolgokban, és hogy ennyire elbukunk a különbözőségeinknél. Az ördög egyik jelmondata, hogy oszd meg és uralkodj. Isten az egység Istene és csak oda küld áldást, ahol egység és egyetértés van. A megoldás nem a szétválás, szakadás kellett volna legyen, hanem a megtérés, és a szűk út együttes keresése.

Nagyon erős negatív jelenség látható napjainkban a párkeresés területén: szinte átjárhatatlan szakadékok tátonganak a felekezetek és teológiai hitviláguk között, így hiába van Jézus a fókuszban, nem tudnak elköteleződni egymás mellett

a különbözőségeik miatt. És ez szomorú.”

Egy másik kedves hívő barátomat is megmozgatta a téma, idézek hát Misitől is:

„A keresztény gyülekezet az Isten útja, hogy összegyűjtse az elveszett bárányait. Szerintem Isten nem foglalkozik az elnevezésekkel és az emberi hagyományokkal azzal kapcsolatban, hogy hogyan definiálja az egyházat, sokkal inkább azzal a munkával, hogy hogyan lehet az embereket kihozni a felekezeti megosztottságuk tévelygéséből, és egységre hozni minden elhívottat az Isten követésére a Szentlélek (Isten szelleme) által.”

A barátaim véleményét követően, saját gondolatmenetem megismertetése előtt eszembe jut, hogy azért mégiscsak meg kellene nézni, mit gondol erről Isten… Mit mondanak számára ezek a nevek, identitások? Nincs benne meglepetés, hogy az Igéhez kell fordulnunk most is, amikor Istenről szeretnénk valamit megtudni. Igencsak ismert példázata Jézusnak a jó pásztor és a juhok kapcsolata: „…más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók, azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra, és lészen egy akol és egy pásztor”. Jézus tehát a János 10.16-ban természetes jelenségnek írja le, hogy a világ különböző helyein az ő követői különböző közösségekben gyűlnek össze, azonban már itt is kijelenti, hogy a végén a közösségek egyesülnek majd. Itt feltehetően a mennyre utal.

Nem kerülhetjük meg Jézus főpapi imáját sem. Mielőtt Jézus visszatér az Atyához, így könyörög a hívőkért: „én nem vagyok többé a világon, de ők a világon vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi” (János 17.11). Ezután Jézus így beszél a később megtérőkről: „hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (János 17.21).

Nem kevesebbet mond Jézus, mint azt, hogy

a világ (hozzuk ezt közelebb hozzád és hozzám: nem hívő barátaink, családtagjaink) akkor fog rádöbbenni, hogy ő Isten fia, akkor fogja saját elveszettségét felismerni, ha azt látja, a hívők egységesek, és mindannyian együtt követik Istent, nem pedig marják, ítélgetik egymást.

Jézus, majd tanítványai, és Pál apostol is a hívők közösségéről, egységéről beszél. Szó sem esik egymástól élesen eltérő hagyományokról, ellenben annál több arról, hogy hogyan élhetjük életünket Istennel járva. Jézus többnyire egyénekhez szól, közösségekhez csak esetenként, viszont akkor is az egyént megszólítva. Amikor pedig az egyénhez szól, mindenkihez szól. És ami a legfontosabb, az egyént üdvözíti, nem a gyülekezetet.

Jézus a Jelenések könyvének második és harmadik fejezetében kétségkívül megszólítja a különböző közösségeket. Ezt azonban azért teszi, hogy alkalmazkodva a földi világ dimenzióihoz, lehessen tudni, kikről beszél, kiknek üzeni azt, amit üzen. Ugyanakkor itt is legfőképpen az egyes emberekhez beszél, egyenként ad feladatot, kihívást. Nekem. Neked. Persze a közösségem, a gyülekezetem, a felekezetem – hívjuk akárhogyan is – segíthet, és szükségem is van rá, hogy segítsen utamon.

Tehát a közösség, a felekezet van Istenért, és a hívő ember életének „sikerességéért”, és nem fordítva.

Egyébként is, miért gondolná a Teremtő, hogy a különböző felekezeteknek más-más Istenre, Isten-képre volna szükségük? Miért is vágyna, akarna másfajta szívet, olyannyira másfajta hívő életet a különböző felekezetekbe tartozó hívők számára, mint ahogyan azt ma mi, hívők megéljük? Igen, az ajándékok különbözőek. Igen, a személyiségünk egyedi. Egészséges és normális dolog, ahogyan Pál is írja, hogy egyesek tanítók, mások evangélisták, megint másoknak a gyógyítás ajándéka és szolgálata adatott, és így tovább. Sokfélék vagyunk, különböző ajándékokkal.

Ugyanakkor, ha megfigyeljük, a felekezetek nem feltétlenül ezen ajándékok, szolgálatok mentén különböznek, hanem egészen más dolgokban: ki a kegyelmet hangsúlyozza és tanítja erősebben, ki pedig Isten igazságosságát és a bűn romboló erejét; egyes közösségekben keresztelnek gyermekeket is, más közösségekben kizárólag felnőtteket; van, ahol alig tanítják a Szentszellem munkáját és a hit erejét, máshol pedig nagyon erőteljesen és kiemelten nyúlnak e témához; megint más közösségekben hagyomány és szokás a nagyon nagy család, sokkal inkább, mint más közösségekben.

Isten adta nekünk a gyülekezeteinket, azért, hogy másokkal mély közösséget éljünk meg.

Azzal a céllal adta őket, hogy a bűnt és a kegyelmet egyforma jelentőséggel tanítsák, a Szentszellem munkáját felekezethez tartozástól függetlenül, egyformán átélhesse a hívő.

Isten közösséget akar adni az embernek. Nem azt mondom tehát, hogy a felekezetek ellen van a Teremtő, de azt állítom, hogy számára a megváltott emberek közössége fontosabb ezeknek a csoportosulásoknak a különbözőségénél.

Hangsúlyozom, ez személyes vélemény csupán, de meglátásom szerint az egymással rivalizáló és egymástól önmagukat élesen megkülönböztető felekezetek inkább emberi találmányok. Hiszen önmagunkba nézve nem fedezzük-e fel magunkban azt a gyakran eszünkbe jutó gondolatot, hogy „én jobban fogom csinálni” vagy pedig azt, hogy „én jobban tudom”? Nem lehetséges, hogy a felekezeteink közötti egyes különbözőségek, sőt számos felekezet ezen emberi szándék mentén alakult ki? Nem lehetséges, hogy a megújulás, a megtisztulás útja nem minden esetben az, hogy egy újabb felekezetet indítunk, hanem saját közösségünkben próbáljuk azt megvalósítani? Jézus nem cserélte le tanítványait, amikor csalódott bennük. Ehhez nyilván kell egy közös akarat, belátás, egyetértés. Tisztában vagyok vele, hogy van, ahol ez nem megy – ilyenkor lépni kell egy idő után.

Istent valószínűleg kevésbé érdeklik a gyülekezeteink, a felekezeteink, mint bennünket. Talán nincs gond velük, egészen addig, amíg nem helyezkednek kizárólagos üdvözítői szerepbe, és nem ítélgetik egymást. Helyes és egészséges dolog, hogy a különböző emberek különböző dolgokban találnak rá Istenre, hiszen kapcsolódásunk hozzá egyedi. Viszont fontos látnunk, hogy

míg mi különbözünk egymástól, addig a sok-sok hívő Istene egy és ugyanaz.

Ugyanaz, akihez kapcsolódunk, kapcsolódni akarunk. Kérdés persze, hogy milyennek látjuk Istent, milyennek akarjuk látni, és ez mennyire fedi az Ő valóságát…

A Teremtő elsősorban a te nevedet és az én nevemet ismeri, legfőképpen pedig Jézus nevét. Azt pedig eléggé biztosan tudhatjuk, hogy a mennyben nem lesznek gyülekezetek, nem fogunk katolikus, református, evangélikus… stb. mennyrészlegekbe járni.

Meglátásom szerint ez a téma a következő kérdésről szól igazán: az egy Isten alkalmazkodjon a különböző egyházakhoz, vagy a különböző egyházak alkalmazkodjanak az egy Istenhez?

Novák András