Isten nem varázsló, és nem elég csak a háború befejezéséért imádkozni. De mit tegyünk?
„Elkezdtem kételkedni az ima erejében” – ezt én mondtam az Ukrajnában kitört háború második napján, gyónáskor. Az élet úgy hozta, hogy néhány nappal később, két év szünet után végre újra elutazhattam Olaszországba. Egyedül mentem, és ebben a 12 napban legtöbbet Istennel beszélgettem, imádkoztam.
Nem vagyok teológus, de azt gondolom,
nem baj, ha időnként kérdések, kérdőjelek merülnek fel bennünk az imáinkkal vagy Istennel kapcsolatban.
A baj akkor van, ha ezt nem „beszéljük” át Istennel. Ha valamikor, akkor most mindennél fontosabb az imánk, az Istennel folytatott beszélgetésünk.
Elindulásom előtt célokat tűztem ki magamnak, például azt, hogy minden nap egy órát csendben imádkozom egy templomban: először rózsafüzért, aztán úgy, ami éppen akkor a szívemben van. Ez már a második napon megdőlt, amikor Pompeiiben, a romok közt sétálva, találtam egy, a napsütésben hencsergő macskát. 1-2 perc idomítás után már a karomban dorombolt, együtt sétáltunk a szűk utcákban, miközben sorra mondtam az Üdvözlégyeket. Szóval nem kell ahhoz templom, hogy kapcsolódjunk az Atyához, de az Üdvözlégy és a Miatyánk nem elég.
Ahogyan az sem, ha azért imádkozunk, hogy „legyen vége a háborúnak”. Hogy ne bombázzanak ukrán szülészeti klinikákat, ahhoz azért is kell imádkoznunk, hogy a döntéshozók megvilágosodjanak. Csodára van szükségünk, mert ez most mindannyiunk jövőjét érinti.
Pár nappal később átvonatoztam Rómába, és vasárnap délben meghallgattam Ferenc pápa beszédét, amelyben felhívta a téren összegyűlt hívek figyelmét, hogy az ördög ravasz, gyakran édes tekintettel, álarc mögé bújva, hízelegve próbálja megkísérteni az embert,
de mi soha ne kössünk kompromisszumokat a gonosszal. Ne kezdjünk vele párbeszédet!
Nézzünk Jézusra, aki nem állapodott meg a gonosszal, szembeszállt vele, Isten szavát használta, és legyőzte a kísértést! A téren pedig a közös ima után taps és remény áradt szét. Valahogy a körülöttem álló iraki, japán, lengyel, olasz és amerikai katolikusok is érezték, hogy ez most nem egyszerűen a személyes kísértésekről szólt. Hogy a világ, amiben élünk, igényli, várja és szomjazza a közös imát. Hogy itt most az önös kérések mellett, egységesen kell imádkoznunk.
Akkor vasárnap senki nem sietett haza a vasárnapi pastához, vagy a következő turistalátványossághoz. A tér, majd később a bazilika is tömve maradt. Mindenki egy-két tucatnyi ember köré csoportosult, akik egymásba karolva imádkoztak. Némelyikük ukrán zászlóval takarta be a hátát, volt olyan hölgy is, aki kék és sárga szalagot kötött a hajába. Majd énekelni kezdték az ukrán himnuszt. Ez volt az a pillanat, amikor nem számított, hogy ki milyen nyelven beszél, mert tekintetekből megértettük egymást. Mert lehetséges, hogy más az anyanyelvünk, de az ima, amit elmondunk, és akihez elmondjuk: egy.
De nem elég pusztán a békét kérni Istentől, mint egy varázslótól. Azért is kell imádkoznunk, akár a saját szavainkkal, hogy a vezető pozícióba került politikusok megkapják a bölcs döntéshozás kegyelmét.
Úgy indultam el Olaszországba, hogy elbizonytalanodtam az imám erejében, de azzal az érzéssel érkeztem haza, hogy egy nagyon is erős „fegyver” van a hívők kezében. De
az ima ereje nagy felelősséggel is jár.
Pontosan mi, keresztények nem gondolkodhatunk úgy, hogy kinek milyen vétke volt a korábbi háborúkban. Nem kezdhetjük méricskélni, hogy melyik társadalomban több a szélsőséges. Nem tehetünk kivételt! Ima az ukrán édesanyákért, akik szétbombázott kórházak alagsorában hozzák világra gyermekeiket, és ima az orosz anyákért, akik sírva várják haza a fiaikat egy értelmetlen háborúból. Ima a békéért, és ima a bölcs politikai döntésekért. És ehhez ne féljünk párbeszédet kezdeményezni Istennel! Ne rohanjunk tovább az aznapi teendőkben, miután elmondtuk a rózsafüzért! Beszélgessünk Istennel! Könyörögjünk! De ne csak kérjünk, kérdezzük meg azt is, hogy ő hogyan viseli mindazt, ami Európában történik! Már megint…
Baranyai Enikő
vendégszerző
