Hihetetlen gyorsasággal szerveztek Budapesten alkalmi tanodát civil és egyházi szervezetek a háború elől menekülő családok megsegítésére.
Gyertek pulyák, gyertek! – szólította meg az aprónépet egy fiatalos anyuka még a vonaton a főváros felé: maszatos, a földből alig kilátszó emberpalánták futkároztak útközben mindenfelé. Ez is segített hangolódni a helyre, ahová magam számára is váratlanul kellett útnak indulnom: két napja még azt sem tudtam, hogy létezik egy tanoda, Ukrajnából menekült gyermekeknek. Nagyon rövid idő alatt, sok-sok ember, evangélikus és római katolikus felekezetek fogtak össze a menekült, roma származású gyermekek érdekében.
A Zugligeti Béke Tanoda, vagyis ZuBéTa önkéntes társadalmi szerveződés nyomán jött létre, hogy a háború elől menekülő kárpátaljai roma gyerekeknek és felnőtteknek lakhatást, ellátást és oktatást biztosítson. Jelenleg ötvenhárom menekülttel huszonöt önkéntes foglalkozik – pedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok és szociális munkások segítenek ingyen a menekülteknek, akik önkormányzati ingatlanban laknak, és a helyi plébánia által biztosított helyiségekben tanulhatnak. Egy óvodás, három iskolás, és egy felnőtt-továbbképző csoport indul, amely harminckét gyereket és huszonegy felnőttet lát el. (ZuBéTa fb oldala)
Érkezésemkor az udvaron az egyik önkéntes, Gergő játszik a gyerekekkel. A tanodának helyet adó épületben (melynek helyszínét a szervezők egyelőre titokban szeretnének tartani) éppen egy kanadai származású nyugdíjas pedagógus, Julia beszélget a tanoda egyik fő szervezőjével, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen pedagógiát tanító Moldován Szilviával. Julia, aki hivatalos ügyeik intézésében is segítette a menekült családokat, amikor megtudta, hogy tanodát szerveznek a gyerekeknek, örömmel jelentkezett segítőnek – most éppen a beosztást beszélték meg Szilvivel. A tanoda munkáját segíti Maczné Pletser Ágnes is – ő hangolja össze a pedagógusok, pszichológusok és szociális munkások tevékenységét.
Ottjártamkor negyedik napja működött a tanoda, az eddig jelentkezett segítők egytől egyig hadrendbe álltak. Külön termekben, életkoruknak megfelelő foglalkoztatás várja a gyerekeket. Szilvi elhivatottsága nem ismer határokat. Egy afgán menekült családdal kezdődött a „karrierje”, akiket még 2015-ben fogadtak be a férjével, és ahogy mondja, rengeteget tanultak tőlük. Saját gyermekei mellé, Ferenc pápa kérésére vállalták anno a plusz családot – az akkor megélt tapasztalatokból merít erőt a mostani helyzetben is.
A sikeres egyeztetés után az udvarra megyünk, ahol több gyerek játszik, és megrohanják Szilvit a kérdéseikkel. Ki, mikor és kivel, hova megy? Lehet-e kistestvért vinni, mikor jönnek vissza, mivel játszhatnak, mehetnek-e a közeli játszótérre? Csupa fontos gyermekkérdés, az arcokon pedig nem látni, honnan jöttek – ők itt is „csak” gyerekek. Pedig sok-sok gyaloglás után, éhesen és betegen, tüdőgyulladással érkeztek. A menekülés – hidegben, alulöltözve – megviselte a kis testeket, lelkeket, de a megfelelő ellátásnak hála, gyorsan javul az állapotuk.
Szilvi elmondja, hogy ezek a gyerekek olyan helyekről érkeztek, ahol a covid rengeteg áldozatot szedett a rokonaik közül. Oltásuk nincs, ezért a közösségekbe integrálás kérdése még megoldásra vár. Az ukrán és a magyar iskolákban, ahonnan jöttek, többnyire csak leültették őket a terem végébe, érdemi oktatásban nem részesültek. A menekültek közt van fiatal anyuka, aki írni-olvasni sem tud.
Több gyerek már hajnalban ébren van, úgy várják az iskolát – az egyik kisfiú például hajnali 4-kor kelt. A 13 és 16 év közöttiek alig akarnak „hazamenni”, annyira szeretnek „írni”, tanulni. Nagy büszkeséggel tölti el őket, hogy angolul tanulnak. Önbecsülést ad nekik, hogy most már „igaziból” iskolások.
A közeli idősotthonba megyünk, melynek vezetője, Kissné Márté Zsuzsanna elmondja: 30 órát kaptak arra, hogy kiürítsék az intézményüket, és felkészüljenek a menekült családok fogadására. Az adományoknak hála hamar került minden, amire szükségük volt, a gyermekek foglalkoztatását is gyorsan megszervezték, hogy a felnőttek munkát tudjanak vállalni.
A három hete itt élő családok alulszocializáltak, de már sikerült eredményeket elérni náluk. Alapvetően együttműködőek, többen a szülők közül már munkát is tudtak vállalni. Nem kis felfordulást okozott a gyermeksereg puszta jelenléte az eddig megszokott idősgondozáshoz képest, de Zsuzsa irányításával jól veszik az akadályokat. Sikerült megfelelő embereket találniuk a segítségre, és a különböző szakfeladatok ellátására. Más intézményeikből hoztak át segítőket, akik most itt ügyelnek a ház rendjére.
Nyüzsögnek a gyerekek, nagy a jövés-menés: sétálnak, rohangálnak, kismotorral száguldoznak az udvaron. Az anyukák kiveszik a részüket a házimunkából, az étkeztetésben segítenek. Az intézményvezető elmondja, hogy hosszabb távra kell gondolkodniuk, mert várható újabb családok megjelenése a fővárosban. Az idősotthonok fenntartói mindenben segítik egymást, az összefogás, a közös gondolkodás jelen helyzetben is elengedhetetlen. Nemrégiben a főpolgármester is az intézménybe látogatott.
Nagyon jó azt látni, hogy ennyi tettrekész, nyitott szívű ember tevékenykedik ebben a helyzetben, és vallási, politikai hovatartozástól függetlenül segít, ahogyan csak tud. Két külön világ fonódik most össze a szemünk előtt, olyan helyen és időben, amit csak a Gondviselés tud igazán jól elrendezni. A mi döntésünk, hogy segítünk ebben: kezet nyújtunk azoknak, akiknek mi vagyunk a reménye. Ezt teszi Szilvi is, és az összes segítő, akik időt és energiát nem sajnálva beleálltak ebbe az igazán emberi, szívmelengető történetbe.
Ha úgy érzi, bármilyen módon támogatná ezt a kezdeményezést, ide kattintva felveheti a kapcsolatot a tanodával.
A fotókat a szülők és a tanoda engedélyével készítette: Szőke Tibor.
