Jelen lenni a pillanatban, avagy van-e élet a halál előtt?

Különös, mennyire természetesen tesszük fel azt a kérdést, hogy van-e élet a halál után. A vallásban, a filozófiában, a személyes hitünkben és a kételyeinkben évszázadok óta keringünk a gondolat körül. A végesség lehetősége nyugtalanító, ezért szeretnénk tudni, hogy mi vár ránk az ajtó túloldalán. Ennél ritkábban merül fel a zavarba ejtőbb, igazi kérdés: van-e élet a halál előtt?

Lélegzünk, mozgunk, dolgozunk, eszünk, alszunk. A szívünk végzi a feladatát, a naptárunk telítve van, a telefonunkat percenként a kezünkben találjuk. Ezek a jelek mutatják, hogy biológiai értelemben élünk. Csakhogy mindannyian többek vagyunk, mint pulzusszám és vérnyomás. A valódi kérdés ezért az, hogy jelen tudunk-e lenni a saját életünkben.

Mert úgy telik el az idő, hogy utólag sem tudjuk felidézni, mi történt egy héttel, egy hónappal ezelőtt. A reggelek és az esték összefolynak, a szombatok és a vasárnapok a következő hét túlélésére készítenek fel. Elvégezzük, amit kell, megfelelünk, helytállunk, robotüzemmódban. De vajon észrevesszük-e, hogy eközben kikopik belőlünk egy-egy fontos életélmény?

Elsőként elveszítjük a rácsodálkozás képességét.

Ez a legészrevétlenebb veszteségünk. Nem állunk meg egy naplementénél, a gyermek kérdésénél, egy váratlan emberi gesztusnál. A világ megszokottá, funkcionálissá válik, nem szólít meg minket, csak elhaladunk mellette. Ezzel együtt elveszítjük a jelenlét frissességét is, s az érzést, hogy az élet tartogat még meglepetést, szépséget, titkot. És a rácsodálkozás hiánya a lélek érzéketlenné válását vetíti előre.

Ezután következik az öröm elvesztése.

Az öröm nem azonos a jókedvvel vagy a pillanatnyi sikerélménnyel – mélyebb élmény náluk. Belső rezonanciája annak, hogy jó élni, jó kapcsolódni másokhoz, s hogy maga a létezés jó. Amikor az öröm eltűnik, a napok szürkévé válnak, a feladatok sablonosan elvégezhetővé, minden kötelesség teljesíthetővé, mert hiányzik belőlük az élet íze. Amit ilyenkor elveszítünk, az a lét belső ízlelése, a képesség arra, hogy egy találkozás, egy mondat, a reggeli napsütés valóban megérintsen.

Majd a csend szeretetének elvesztése a következő.

Annak tapasztalata, hogy képesek vagyunk önmagunkkal és Istennel időzni, menekülés nélkül. Amikor ezt elveszítjük, a zaj válik menedékké. Pótcselekvést ad a kezünkbe a telefonunk, a hírcsatornák, a végtelen zenehallgatás, a képernyőgörgetés, és bármi, ami kitölti az ürességet. Ilyenkor a belső találkozás lehetőségét veszítjük el. A csend ugyanis nem puszta hangtalanság, hanem olyan tér, ahol a Lélek megszólalhat. Ha félünk tőle, akkor önmagunktól is eltávolodunk.

Végül a legmélyebb veszteség a remény hiánya.

A remény több az optimizmusnál. Több annál, hogy majd minden jól alakul. Azt jelenti, hogy a sötétségnek nincs felettünk végső szava. Amikor a remény kialszik, az ember elveszíti a jövő ígéretét, csak egyik napból a másikba sodródik. A remény hiánya az a pont, ahol az élet külsőleg még folytatódik, bennünk azonban már alig pislákol a szikra. Különös tapasztalat, amikor az ember ráébred, hogy már régóta nem él, csak fenntartja annak látszatát. Reggel felkel, elvégzi a feladatait, válaszol az üzenetekre, kipipálja a teendőket, este pedig úgy zuhan ágyba, mint aki csak túlélte a napot. Csakhogy az élet értelme több mint túlélés!

Ezt a felismerést elhozhatja egy váratlan pillanat. Kórházi folyosón várakozunk, és olvasni sincs erőnk. Temetésről tartunk hazafelé, és bár többen is ülünk az autóban, nem kapcsolódunk egymáshoz.

Elveszítünk egy barátot, vagy szembesülünk egy diagnózissal.

Végül egy este, amikor az ember hosszú idő után először marad egyedül a gondolataival, ijesztő erővel hasít belé a kérdés: mikor nevettem utoljára szívből? Mikor voltam jelen teljesen valaki mellett? Mikor éreztem, hogy a napomnak íze, súlya, jelentése volt?

Hirdetés

A halál gondolata közelebb vihet az élethez. Amíg úgy élünk, mintha korlátlan idő állna előttünk, könnyen halogatjuk a fontos dolgokat. A kimondatlan szavakat, a bocsánatkérést, a megbocsátást. A találkozást, az ölelést, s a döntést, amelyet hónapok óta halogatunk. Azt a mondatot, amelyet valakinek már régen hallania kellett volna tőlünk: „Fontos vagy nekem.”

A végesség tudata lehántja rólunk a felesleget, s láthatóvá válik, mennyi minden vitte el az energiánkat, miközben a lényeg háttérbe szorult. Hogy mennyi időt szántunk olyan ügyekre, amelyek egy év múlva semmit nem számítanak, és mennyire kevés figyelmet azokra az emberekre, akik nélkül az életünk kiüresedne.

Ezért olyan fontos Jézus mondata: „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” (Jn 10,10) Jézus meghív minket a jelenre, arra az életre, amely bármikor elkezdődhet; akár pont most.

Amelyben a létezés megtelik jelenléttel, kapcsolattal, irgalommal, belső szabadsággal.

Mert az ember belül is képes meghalni jóval a testi halál előtt, amikor cinikussá válik, amikor már semmi nem érinti meg. Amikor a szeretet helyét a keserűség foglalja el, és csak szerepeket hordoz, miközben elveszíti önmagát.

A legnagyobb tragédia nem az, hogy egyszer meghalunk, mert az a „sorsunk” része. Sokkal fájdalmasabb úgy érkezni el a véghez, hogy közben nem főszereplők, hanem statiszták vagyunk a saját életünkben. Pedig a legfontosabb döntéseink nem a vég órájában születnek meg, hanem talán éppen ma: egy meghitt beszélgetésben, a kiengesztelődésben, vagy akár csendes üldögélés közben. Az élet nem „majd egyszer” történik meg velünk. Most van itt a lehetőség, hogy ne csak életben legyünk, hanem végre éljünk is.