„Jézus is velem fut” – Thoma László református lelkész Athénban teljesítette a maratont

Huszonkilenc évesen 104 kiló volt, ekkor jött rá: legalább arra befolyása van, hogy milyen a teste, vagyis „a Szentlélek temploma”. Önismereti útját keresztezte egy fogorvos, egy gerincsérv, egy autóbaleset és a ferencvárosi kollégiumtűz is, mely az ötödik emeleti könyvtárszobában érte. Az athéni maratont novemberben teljesítő Thoma Lászlót egy szintén maratonfutó újságíró kérdezte.

– Sok amatőr sportoló pusztán azért indul neki a 42 kilométeres távnak, hogy „végigfussa a pályát”, mások viszont a 4 órás teljesítéssel is boldogtalanok. Ön elégedett az 5 óra 36 perces időeredménnyel?
– Igen, nagyon elégedett vagyok, és hálás is! Elsősorban azt szeretném megosztani, mekkora ajándék a bejárt út. Az emberek a sportban, de az élet más területén is sokszor küzdenek a teljesítményükkel. Engem is motivál a teljesítmény, de

a futásban valami másra találtam rá.

– Mi lehet az, amihez egy lelkésznek spirituális téren éppen a futásra van szüksége?
– Abban nőttem fel, hogy nagyon jó kihozni magamból a maximumot, akár a 150 százalékot is, és bár a mozgás mindig fontos volt, a sportnak nem volt különösebben nagy értéke számomra. Gyerekként el sem tudtam képzelni, hogy a rendszeres testmozgás az életem része lesz. A legrosszabb pedagógiának tartom, amikor tornaórán a mozgás büntetés: aki rossz, annak jöhet a fekvőtámasz, vagy plusz két kör futás. Nem is voltam semmiben ügyes igazán. Aztán jött a házasság, és elhíztam, 29 évesen 104 kiló voltam.

– Nehéz elhinni…
– Rendszertelenül étkeztem, nem vigyáztam magamra. Már lelkész voltam, amikor intenzívebben elindultam az önismereti utamon, és idővel megérett bennem, hogy felelős vagyok magamért. Akkor két gyermekünk volt, és ahogy cseperedtek, összeállt, hogy

csomó mindenre nincs hatásom, de arra igen, hogy miként bánok a testemmel, ami „amúgy” a Szentlélek temploma.

Harmincévesen életmódot váltottam: egy év alatt lefogytam 25 kilót, ehhez kapcsolódóan pedig elkezdtem mozogni. Aki segített ebben, elmondta, hogy nem elég jól étkezni – eleget kell aludni, és elég folyadékot kell inni.

– Ez a segítő edző volt, dietetikus, életmód-tanácsadó vagy barát?
– Fogorvos, aki táplálkozással is foglalkozik – ő kezdett gyakorlatilag edzőként kísérni, bár azt nem mondta meg, hogy mit mozogjak. Amint visszatértem a normális súlytartományba, először úsztam. Asztmásként a futás eszembe sem jutott. 2013 elején aztán egy maratonfutó gyülekezeti tagunk megjegyezte, hogy miért nem próbálom ki, mivel „futóalkat” vagyok. Mondtam: ez biztosan nem igaz. Erre megírta az első edzéstervemet, kijelölt egy 3-4 kilométer közötti kört, hogy azt biztos le tudom futni egy héten kétszer, saját tempóban, utána feltöltődve érzem majd magam. Így is lett. Aztán kiderült, hogy gerincsérvem van. Emiatt elkerültem egy manuálterapeutához, aki kiderítette, hogy futhatok, csak vigyáznom kell magamra: keresztedzéseket kell csinálnom, gyógytornára és kontrollra kell járnom, és nem hagyhatom ki az alapos melegítést és nyújtást.

– Talán a fogorvost kellene kérdeznem, de vajon milyen lehet egy civilnek egy lelkészt a szárnyai alá venni?
– Leginkább azzal tudott segíteni, hogy elég bátor volt, és megkérdezte, nem akarok-e fogyni, jót tenne ugyanis az egészségemnek. Éreztem, valaki törődik velem, és ez kapcsolódott ahhoz, hogy én vágytam is erre. Lelkészként nekem is fontos, hogy valakire rá tudjam bízni magam, enélkül nem is tudnék annyi embert, a törékenységüket „hordozni”.

– Hogy jutott a futásban egyről a kettőre?
– Az edzéstervben egyre hosszabb távok szerepeltek, 2015-ben jött az első félmaraton, 2016-ban az első maraton.

– Ezen a ponton már felvetődik, hogy mennyi időt vesz el ez a hobbi a mindennapokból? Hogyan támogatta a felesége? Küldte futni vagy engedte?
– Azt látta, hogy nekem ez jó. És mivel a futástól több energiám lett, jobban bevonódtam a házimunkába, például nagyon szívesen főzök.

– Nem a lelkiismerete dolgozott, hogy „ha elmehettem futni, akkor ebéd után könnyebben mosogatok el”?
– Ez inkább arra sarkallt, hogy ahhoz, hogy be tudjam illeszteni a futást az életembe, még hatékonyabb időbeosztás szükséges. De ami különösen izgalmas volt, hogy az első maratonom után fejeztem be a doktorimat – a tanulmányok e fázisában már nagyon magányos az ember. Az első maraton is ilyen volt, 20 kilométer után szinte egyedül futottam a félhomályban. Kaptam egy élményt, hogy mit jelent egyedül benne lenni egy ilyen küzdelemben. Akkor jött a felismerés, hogy

nem vagyok egyedül, Jézus is velem fut.

Onnantól nekem a futás lelki, spirituális élmény – nem minden esetben, de gyakran azzá válik. Nem feltétlenül imádkozom, van, hogy csak megértek valamit, leesik, összeáll.

– Kemény rock, funky, jazz; hallgat valamit futás közben? Belefér?
– Akár. Leginkább dicsőítést hallgatok, viszont melankolikus dolgokat vagy podcastot nem, mert nem tudok figyelni rá. Amikor pedig a természetben futok, akkor a madarakat és a neszeket hallgatom.

– A mindennapokban hová illeszti be a mozgást?
– Két időszakban szeretek futni, az egyik a hajnal, ha nincs extrém időjárás. Korábban megesett, hogy nem tudtam aludni, és fél 3-kor útnak eredtem, de fél 5 körül már ma is simán elindulok. A másik az ebéd előtti időszak. A futás előnye, hogy könnyen beilleszthető a napba. Persze az is fontos, hogy olyankor fussak, amikor nincs rossz levegő a város közepén. Egyik kedvenc hajnali útvonalam Gazdagrétről Kelenföldön, a Móricz Zsigmond körtéren és a Szabadság hídon át eljutni a Kálvin térre. Egy héten két-háromszor futok.

– Egy maraton után hogyan tovább?
– Nem akartam mindig többet és többet, csak valami újat átélni. A félmaratonok után Stockholmban is futottam maratont. Az idei athénira már edzővel készültem, míg nyáron le nem sérültem. Ínhüvelygyulladás lett a lábamban, hat hét leállás jött. Aztán mégis az a döntés született, hogy belemegyek a versenybe. Amikor ott álltam a rajtban, eszembe jutott: mennyi mindenre nincs hatásom?! Hogy hiába készültem annyit, most minden megtörténhet, bármilyen idő lehet, áteshetnek rajtam, elkezdhet fájni a lábam. A mindennapi életben azt gondoljuk, mi mindenre van hatásunk, de ez is csak illúzió… Aztán arra gondoltam, hogy aki maratont fut, nem normális. Tizenöt kilométernél tényleg jöttek a fájdalmak. Kellett hoznom egy döntést: lassabban futok, nem az eltervezett, kilométerenkénti 6 és fél, 7 és fél perc közötti tempómban. Lelkileg az volt a kérdés, hogy mit kezdek ezzel a fájdalommal. Mégis nagyon szabadon éltem meg, hogy „csak úgy megyek”, és hipp-hopp, vége volt. Jobb is lett az időm, mint Stockholmban.

– Amikor akadályok jöttek a futóéletében, hogyhogy nem azt a lehetőséget látta, hogy jöhet a futás helyett valami más? Mondjuk a hegedülés…
– Csellózom, úgyhogy nem tanulok meg hegedülni… A futás most már ahhoz kell, hogy jól tudjak működni, stresszt levezetni, töltődni. Szerintem a feleségem néha, ha nem is mondja, de gondolja, hogy „most elmehetnél futni”. A másik, hogy a futás révén tudok úgy kapcsolódni a teremtett valóságomhoz, ahogy mással nem. Van, aki a felhőkben gyönyörködik – nekem ugyanezt adja a mozgás. A harmadik, hogy más téren nehezen viselem a monotonitást, de a futás esetében a monoton ismétlődés sokat tud segíteni. És benne van az is, hogy szeretném, ha a mozgás a gyerekeim életének is részévé válna. Nem várom el tőlük, hogy fussanak, de a Covid alatt a két naggyal lefutottunk egy félmaratont a Velencei-tó körül, és ma már néha a harmadik, a 12 éves is elindul velem.

– Maraton közben az emberben sokféle gondolat kavarog. Az ön fejében mi járt az öt és fél óra alatt?
– Jöttek elő történések életem legkülönbözőbb korszakaiból. Fordulópontok, amelyekről azt hittem, már ezerszer átgondoltam őket. És minden ilyen eseménnyel kapcsolatban az lett a végső gondolatom, hogy nincs rá hatásom, nem tudom visszacsinálni. A végén meg már azt kellett elengedni, hogy futnék még ott lefelé, a szurkolók között. Hogy valami, amire kilenc hónapot készültem, most véget fog érni. A hosszú futások közben van olyan is, hogy eszembe jut egy dalkezdemény, amit utána el tudok játszani, vagy egy gondolat, amiről prédikálni tudok.

– Athén kapcsán a Facebook-beszámolójában szabadságról, kiszabadulásról írt; miből szabadult ki?
– Egyrészt a hétköznapi dolgokból, másrészt az elvárások alól. Nekem nincsenek időcéljaim a versenyeken – persze ne a záróbusz vigyen át a célvonalon… Nem szoktam bosszankodni a szervezésen sem.

A kiszolgáltatottság nagy szabadságot is tud adni, mert akkor különösen valóssá válik, hogy végső soron Isten kezében vagyunk.

– Azt is írta, a felesége emberfeletti módon segítette most is. De hát ott sem volt, ahogy az edzésein sincs jelen, legfeljebb ugye elengedi vagy küldi.
– Önmagában az nagy segítség, hogy neki is fontos, ami nekem. Egy négygyermekes család logisztikáját oldjuk meg. Amikor futok, az természetesen kiesés, de ő támogat ebben. Még a táplálkozásban is, hiszen van időszak, amikor több fehérjét kell bevinnem. Azt szokta mondani, hogy ő „az első számú pomponlány”, mindig szurkol nekem.

– Sokan úgy tartják, a futás menekülés valami elől. Ebben az esetben van-e szó ilyenről, túl az elhízásos történeten?
– Viccesen szokták is kérdezni, hogy mi elől futok, de nem tudok ilyet mondani. Olyan ember vagyok, aki belemegy azokba a helyzetekbe, amelyektől fél, még ha nem is egyből. Inkább úgy élem meg, hogy kihez, mihez futok, hogy adott helyzetben tényleg a futásra van szükségem a lecsendesedéshez, a kapcsolódáshoz Istenhez, magamhoz. Persze nem csak a futáson keresztül tudok Istenhez kapcsolódni – ez ajándék a mindennapi történések mellett.

A futás önfegyelemre nevel, segít elejét venni a meggondolatlan, gyors reakcióknak. A lelkészi tevékenységnek ugyanis nincs vége: nem olyan, mint a palacsintasütés, hogy amikor az utolsó is elkészült, levehetjük a tűzhelyről a serpenyőt.

Egy lelkész esetenként évekig tartó folyamatban van benne, kézzelfogható eredmény nélkül. A futásnak viszont mindig van megtapasztalható hozadéka.

– Közben a saját élettörténetét is hordoznia kell. Több célzás van az athénos Facebook-posztjában, amelyek mögött megrendítő történetek állnak.
– Gyakran találkozom az élet törékenységével. Volt egy autóbalesetem – ma sem világos, hogyan szálltam ki a totálkárosra roncsolódott autóból. 2019-ben pedig, amikor a Ráday-kollégium leégett, bent voltam az épületben, a könyvtárban dolgoztam nyitvatartási időn kívül. Utolsó túlélőként menekültem meg. Abban a helyzetben meg kellett volna halnom. Ezután lett egy poszttraumás helyzet, annak feldolgozásaként írtam egy könyvet Füst címmel. Ekkor értettem meg, hogyan lehet egy ilyen helyzetet túlélni, és hogyan segít a hit. Ez az időszak a kapcsolatrendszeremet is átalakította, illetve segített átlátni, hogy mi a fontos. Bátorítok mindenkit, hogy próbáljon ki olyan dolgot, amivel valamennyivel előrébb lép. Ha kicsit elkezdünk tenni magunkért, abból nagy dolgok jöhetnek ki. Keresztényként ráadásul reménységünk, hogy ha közeledünk Istenhez, ő is közeledni fog hozzánk.

A legfontosabb lépés, amit megtehetünk az életben, Isten felé mozdít.

Útközben pedig rá fogunk döbbenni, hogy ő már sokkal hamarabb elkezdett felénk fordulni és magához szeretni minket, mint gondoltuk volna.

Barátosi András