Világunk gyors fej- és szemmozgatásra kényszerít minket, de a sok kapkodásban nehezebben vesszük észre azt, amire – és akikre – igazán figyelnünk kellene.
Minden, amit valaha megértettem, ajándék számomra. Nem én határoztam meg a formám, a családom, az iskoláim jó részét. Amim van, az kívülről jött az életembe, és magam rendszereztem, ahogy azt tanultam, láttam, tapasztaltam. Már megmosolyogtat, mikor valaki mellét verve mutogatja magát és végzettségeit, hogy micsoda kemény munkával hova is jutott… Elismerem az emberi erőfeszítést, a magamét is, de kell legyen bennünk alázat, hogy bizony, amit elérhetünk, azt azért nem magunknak köszönhetjük. Hegyet mászni a mi erőfeszítésünk, de a járás, a mozgás, a tájékozódás képessége, a heggyel együtt – bizony, ajándék.
Ha felismerni vélek valamit a világban, és az bennem az emberek iránti szeretetet és irgalmat növeli, akkor fényt kapok. Amikor küzdünk egy feladat megoldásával, és „törjük” a fejünket, járatjuk az eszünket, elmebeli erőfeszítéseket teszünk, akkor világosságra törekszünk.
Fényre vágyunk!
Arra a fényre, ami megvilágítja a megoldást. Ehhez mi is hozzáteszünk, hiszen „valahol” ásunk, keresünk, kutatunk. Megfeszülünk, közben ott van bennünk az ismeret utáni vágy: szeretnénk felismerni, hogyan lehet kinyitni, becsukni, összerakni valamit. Ha mi „jövünk rá” a megoldásra – vagyis odamegyünk elménkben, ahol a megoldás látszik –, az mindig izgalommal és örömmel teli élmény lesz.
Akkor lesz igazából a miénk, ha teszünk érte.
„Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok.” (Jak 4,8a)
Tehát nem ülünk, fekszünk, és majd kegyelemből történik valami, hanem igenis kell a saját erőfeszítés azért, hogy kapjunk valamit, de helyesebb, ha azt írom, hogy kapjunk többet.
Többet csakis másokért érdemes akarni.
Ha valaki megelégszik azzal, hogy maga jóllakik, és nem akarja a jóllakás örömét másoknak is odaadni, az eltévelyedés. Van ilyen. Ez azért visszás a mai világban, mert rengeteg éhező van, és itt elsősorban a szeretetre, a szeretetből fakadó figyelemre éhezőkre gondolok. Ha elég nekünk, hogy csak magunk lakjunk jól, az azt jelenti, hogy nem laktunk jól.
„Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,7)
Az Ige ugyanis, ha egyszer meggyökerezik, nem tud nem nőni, és nem tud nem gyümölcsözni. Ha pedig valakinek bőven termő gyümölcsfája lesz, és nem akarja piacra vinni vagy megosztani, és még több fát ültetni, az merő önzés – és ilyen, véleményem szerint, nincs is.
A Szeretet természete a növekedés,
a gazdagítás, a betöltés, a bőven termés, és akinek szívében ez utat tör, az nem bírja, és nem is akarja féken tartani.
„Jézus ezt is mondta: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.” (Mk 4,26-29)
Egyszerűen az ember folyamatosan oda akarja adni. Számomra – mint már megírtam – régen ez elképzelhetetlen volt. Kínosnak éreztem a hitemről beszélni. Mivel az egész világ valláskárosult, vallássérült a képmutatók tömegei miatt, és nagyon durva bántalmazást szenvedett el a történelmi egyházak és az államok összefonódásaiból, mely a mai napig tart, ezért tabunak érezzük a hitünkről való beszédet. Tapasztalataim szerint ez egészen addig tart is, amíg az Ige ki nem tolja belőlünk a sok fájó és káros tapasztalatot.
Elménk nagyon szeret nagyokat gondolni magáról, és ezzel kérkedni is. Mivel nem nagyon van a világban ember, aki elegendő szeretetből fakadó figyelmet kapott volna a nevelői környezetétől, ezért különböző körmönfont módszerekkel lopkodjuk azt a környezetünktől. Elképesztő mutatványokat és tudományos fokozatokat vetnek be az emberek egymás ellen, csakhogy különbnek, feltűnőbbnek tűnjenek a többieknél. Az akar feltűnni, aki alámerülve érzi magát! Aki pedig nincs a helyén, mert alámerült, az meg folyton ki akarja igazítani a másik embert. Gondolattal, szóval, cselekedettel – mindig erőszakkal és indulatból. A kérlelhetetlen kommentelők is csak figyelemre éheznek.
Miért?
Mert minden ember szeretne látható lenni. És addig ugrabugrál és görcsöl és mutatványozik, kommentel és be- és leszól, amíg egyszer meg nem tapasztalja, hogy ő fontos. De lélekben meztelenül is, nemcsak a ráaggatott bűvésztrükkök és okoskodások, pozíciók és fokozatok miatt! Nem azért, mert napi 16-18 órát dolgozik valami nemes ügyért, hanem mert szerethető és fontos és értékes, ahogy van.
Ezt az érzetet kizárólag Krisztusban lehet megkapni, azaz Isten valóságos szeretetének jelenlétében. Az Ige tükrében. A világ ilyet nem árul, de minden mást ehelyett. Meg olyasmiket, hasonlókat, hígításokat és vegyítéseket. A Nap fényénél is melegebbet, éltetőbbet kaphatunk, mi mégis ócska zseblámpákért, villogókért, fényvisszaverőkért áldozzuk életünket. Mert átvernek minket.
„S ez nem csoda, hiszen a sátán is a világosság angyalának tetteti magát.” (2Kor 11,14)
A gyermekvédelemben már sokszor megtapasztalhattam, Istennek hála és az Ő dicsőségére, hogy egy gyermekszívet nem lehet átverni. A gyerek tudja, ki az, aki szeretetből közelít, és ki az, aki manipulálni akarja, és nevelésnek álcázott módszerekkel próbálja az általa elképzelt helyre erőszakkal odakényszeríteni. Bármit lehet nekik mondani, ha nem onnan mondjuk, ahonnan szeretni akarjuk – hiteltelen, üres szófecsérlés lesz. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak az építők.” Az Úr az Ő szeretetéből fakadó, a bennünk és általunk munkálkodó hit által tud építeni. Ha mi azt akarjuk. Egy ház száz évig is épülhet, ha csak vasárnaponként dolgozunk rajta pár órát. Ahol azonban ennyi éhező és fázó van, érdemes belehúzni a munkálatokba…
„A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!” (Mt 6,22-23)
A világi tudományok tükrében nem lehet meglátni a másik embert, és az abból fakadó tapasztalatok sokszor jelentősen megnehezítik, hogy egymást valódi szeretetben lássuk. Az Ige tükrében. A tapasztalatokból eredő látás embercsoportokat lát, rasszokat, okosakat és butákat, gazdagokat, szegényeket, fehéreket és feketéket, jobb- és baloldaliakat. Ha az embert csak szemmel, füllel, boncolással vizsgálgatjuk, akkor részekre szaggatott valamiket kapunk, és az Isten képmását szilánkosra törjük. És az ebből a világi látásból fakadó torzulások miatt a másik ember csak egy homályos kép lesz.
Ismerős?
A másik “ilyen” vagy “olyan”, „ezt örökölte”, “ennyire képes”, lusta, buta, hátrányos helyzetű, fób, antifób. A másik ember csak egy fogyasztási egység, egy nullaegészvalamennyi, egy felhasználó, egy elhasználó, egy szavazó, egy kliens, egy segítségre szoruló, egy beteg, egy áldozat, egy tettes, egy kormánypárti, egy ellenzéki, libsi, náci, bármi, bárki. A hazugság címkegyáros atyja minden mást akar mondatni rólunk és a másik emberről, mint a valódi értékünk. De leginkább azt, hogy különbek vagyunk. A kevélység Isten és ember, de ember és ember közt is a legnagyobb akadály. A gőg a mi legnagyobb ellenségünk.
„Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket? Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni. Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek. Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja: „Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik?” De még nagyobb kegyelmet is ad, ezért mondja: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja”. Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4,1-7)
Senki a világon nem láthatja meg sem önmagát, sem a másik embert a világ világossága nélkül.
Hiszen azért van a világosság, hogy lássunk! Ha úgy érzékeljük, hogy a másik ember képe homályos bennünk, és van bennünk vágy arra, hogy úgy lássuk őt, ahogy beleszerettünk, ahogy megismertük, amikor a legjobbakat képzeltük róla – és itt minden emberi kapcsolatunkra utalok –, akkor gondoljuk erre a tanításra:
„Hallottátok, hogy megmondták: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet! Én viszont azt mondom nektek, hogy szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, aki felkelti napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt. Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalomra számíthattok? Nem ugyanezt teszik a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? Ti legyetek hát tökéletesek, ahogy mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,43-48)
Amíg az Ige az életünkben nem válik valósággá, addig gyakorlatilag nem lesz “újévünk”, addig a tegnap sérelmei, a múlt árnyai, a gőgök kényszerítései uralják a mindennapjainkat.
A világosság most is betölti a teret körülöttünk. Csak ki kellene nyitnunk a szívünket. Ehhez kulcsok lehetnek a hála és az alázat.
Legyen világosság!
Legyen szeretet!
