Kitüntették az Isten bohócainak rendjét alapító vallásszociológust – szeptember végén vehette át az Egyházfórum Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Fidentia pro Ecclesia (Bátorság az egyházért) emlékérmet. Kamarás Istvánnal Laborczi Dóra, az Egyházfórum főszerkesztője készített interjút, ebből idézünk.
“Belegondoltam, hogy semmilyen magas állami vagy egyházi kitüntetést nem kaptam korábban. Ami azért szerencsés, mert mindkét esetben esetleg el kellett volna gondolkodnom azon, hogy elfogadjam-e vagy sem. Ebben az esetben könnyű volt elfogadni, mert azt lehet mondani, hogy barátok, velem együtt munkálkodók ajándéka volt ez. (…) Az Egyházfórum Bátorság-díjában csak egy dolog hibádzik egy kicsit:
nem emlékszem, hogy mikor lettem volna különösen bátor.”
“A pályamódosító papok témájának kutatását körülbelül a rendszerváltás éveiben kezdtem el. De a nagymarosi katolikus ifjúsági találkozók kutatása is a rendszerváltás előtt fejeződött be. Az egy tipikusan féllegális jelenség volt, habár hosszú idő után a Magyar Katolikus Püspöki Kar legitimálta azzal, hogy végül egy alkalommal megjelent egy püspök is, tehát a hivatalos egyház is képviseltette magát ezen a tipikusan féllegális és mozgalmi eseményen. Ez a téma mind egyházpolitikailag, mind politikailag féllegális jelenség volt, és ezeken a találkozókon nemcsak szociológus, szociográfus kutatók vettek részt, hanem titkosrendőrök is figyelték mindig az eseményeket. De nekem igazából sosem jutott eszembe, hogy figyelnek. Én módfelett élveztem az egészet. Ezek nagyon-nagyon izgalmas kutatások, vállalkozások, találkozások voltak. Maga volt az élvezet. Ilyen módon a bátorság élményét nem különösebben éltem át.”
“Tudatosan nem kértem ki a megfigyelési jegyzőkönyveket. (…) Valaki egyszer a szememre is vetette, hogy egy kutatót érdekelnie kellene. De engem akkor sem érdekel. Számomra ezeknek a kutatásoknak negatív következményei indirekt módon lettek, inkább akkor, amikor már a rendszerváltás után Adj nekünk, Uram, ellenzéket! és hasonló című publicisztikákat írtam napilapban, hetilapban, tehát ezek nem tudományos munkák voltak. Ezeket az úgynevezett rendes katolikus emberek igen rossz néven vették. Tulajdonképpen megkaptam sokuktól, hogy nem is vagyok igazi katolikus vagy igazi keresztény. Nem esett jól, de mint szociológus tudomásul vettem, hogy ilyen is van.”
“Kamaszkoromban például [benne voltam] a szentimrevárosi, kifejezetten illegális katolikus mozgalomban, ’49-től ’61-ig. Ott már kisgimnazista koromban segédcsoportvezető voltam. Ebben részt vettek unokatestvéreim, testvérem, tehát családilag is érintett voltam. Aztán a hetvenes-nyolcvanas években találkoztam újra ehhez hasonló mozgalmak közösségeivel, aztán kutatni kezdtem őket, mert úgy éreztem, hogy ezek a mozgalmak az én nagyon megtépázott és nagyon egy helyben járó egyházam megújulását szolgálhatják. Tehát ilyen módon érdekelt voltam benne úgy is, mint a katolikus egyház tagja. Itt mindig katolikust mondok, mert alapvetően kétségkívül ezen a terepen mozogtam, de ez az érdeklődés nagyon korán más felekezetekre is kiterjedt. Ráadásul ezekben a kis közösségi mozgalmakban, lelkiségi mozgalmakban részt vettek más felekezetűek is, üdítően nyitott közeg volt.”
“Az egyháznak két halmazállapota van: az intézményes és a mozgalmi. Mindkettő természetes, mindkettő jó, és mindkettő tud rosszul is működni. Tehát szó sincs arról, hogy az intézmény a jó és a mozgalom a rossz, vagy fordítva: az intézmény a rossz és a mozgalom a jó és a megújító. Az intézmény, még a legjobb intézmény is, megöregszik, elmeszesedik, unalmassá válik. Minden intézménynek ez a sorsa, és ezért fontos, hogy az intézményen belüli vagy a mellette működő mozgalmak hatására meg tudjon újulni. Persze van olyan, amikor az intézmény nem akar megújulni, vagy nincs hozzá kedve, és a mozgalmárokat szétzavarja, vagy máglyára küldi. Ilyenre is láttunk már példát. Ez is egy kimenet. Másik kimenet, hogy annektálja és megpróbálja a saját képére formálni a mozgalmak egyedeit, vonásait, vagy pedig egész egyszerűen átveszi a mozgalmaknak a frissességét és újításait. Sok ilyen történetet is ismerhetünk. (…) Jelen pillanatban
a magyarországi intézményes egyházak eléggé elfáradtak,
hogy finoman fejezzem ki magam, egy helyben topognak. A három nagy történeti egyház közül én az evangélikus egyházban láttam egy olyan fajta törekvést, hogy saját arculatát próbálja megőrizni a kormányzattal, a politikai hatalommal szemben. Evangélikus barátaim próbálnak meggyőződni arról, hogy ez korántsem ilyen szép, mint ahogy én látom, de én azt látom, hogy a Szélrózsa találkozók nyitottsága, frissessége messze felülmúlta a nagymarosi találkozót is vagy más katolikus ifjúsági találkozókat, amiket szintén kutattam, és könyvet írtam róluk.”
“Nyíri Tamástól azt tanultam, hogy az abszolútumon, tehát az Istenen kívül mindent ki lehet nevetni, sőt időnként szükséges is. Vele sajnos már nem tudom megbeszélni, pedig szívesen megkérdezném tőle, hogy talán
a legjobb lenne Istennel együtt nevetni.
De ő megengedi szerintem. Sőt azt is megkockáztatnám – és ezzel lehet, hogy néhány teológust meghökkentek –, hogy talán magán Istenen is lehet nevetni. Hiszen az Istent nem ismerjük, csak antropomorfizáljuk, emberiesítjük, és akkor már miért ne lehetne időnként az ő működésén is kacagni, szerintem ez az ő végtelen irgalmát nem befolyásolhatja, de ebbe nem akarok ennél jobban belegabalyodni.”
“Amikor megírtam ezt a könyvet, néhány olvasó jelezte, hogy ha van ilyen rend, ők szeretnének belépni vagy többet megtudni róla. Amikor már a harmadik, negyedik jelölt keresett föl, el kellett volna mondani, hogy nem akarok senkit becsapni, de ez egy kitalált történet. Magyarázkodni kellett volna, de ehelyett inkább megalakítottam ezt a rendet [Ordo Joculatorum Dei, vagyis Isten Bohócainak Rendje], ami jelenleg körülbelül húsz tagot számlál. A rendnek nincs szabályzata, de ha az evangéliumi derű és az Ipiapi atya könyvében ábrázolt, érzékeltetett derű valaki számára rokonszenves, és ezt a rokonszenvet kifejezi szóban, írásban, akkor már ő be is léphet. A rendnek nincs vezetése, én sem vezetem a rendet, és ha őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy van ebben egy kis aljasság is, vagy inkább egy kutatói öntörvényűség. Roppant kiváló akciókísérlet is, ami már körülbelül húsz éve tart, és egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle.”
“Szerencsére ismerek jó néhány embert, az említett Nyíri Tamás katolikus pap – egyik mesterem – is ilyen volt, nála jobban nevetni embert én nem hallottam. És még jó néhány olyan keresztényt ismerek, aki nagyon tud nevetni. Kinevetni a bizonytalanságokat vagy örömében nevetni.
Az evangélium az örömhír. Ezt kellene komolyan venni,
és akkor nem kérdés, hogy van helye a nevetésnek. Persze nem kell ezt ráerőltetni senkire. Van, aki csak mosolyog, van, aki röhög. Mindegyik legitim lehet ebben a roppant, roppant szomorú világban, amiben mi vagyunk, és amiben a gyülekezetek, a templomok hangulata is sokszor még jobb esetben emelkedett, rosszabb esetben komor. De én szerencsére olyan papokkal is találkoztam, akik az oltár mögül – például – báboztak.”
“De az is érdekes, hogy a rendünkkel még legalább háromszor annyian rokonszenveztek, mint amennyien beléptek végül, és vannak, akik még mindig vacillálnak. Egy református püspök barátom például azt mondta, hogy belépne, de nem érzi magát méltónak rá. És ezt én halálosan komolyan elhiszem. Világos, hogy nem rólam van szó, hiszen én nem vagyok rendfőnök. Természetesen nem hozzám nem érzi magát méltónak, hanem ehhez a derűhöz. Ez engem mindig is nagyon izgatott, hogy mitől lett a kereszténység nagyon-nagyon hosszú ideig komor meg siralomvölgy. (…) De még a középkorban is jelen volt a risus paschalis, vagyis a húsvéti nevetés, amikor elvárták a püspökök is a papjaiktól, hogy húsvét vasárnapján, a feltámadáskor megnevettessék a híveiket. Akármilyen eszközzel, akár még vaskos tréfákkal is, a szószékről. Ez a szószéki törekvés is nagyon hiányzik.”
“Átéltem a második vatikáni zsinatot is, húsz és harminc év közötti ifjúkoromban. Amiről viszonylag kevés információ szivárgott át akkoriban, de azért tudtunk róla, és persze nagy reményeket fűzött hozzá mindenki. (…) Rám ez óriási hatással volt, én pedig talán túlzott elvárásokkal voltam, mert a diktatúrákban élő egyházakra, de szinte még a diktatúráktól függetlenül konzervatívan működő egyházakba is nehezen tudott behatolni ez a zsinati megújulás, így Magyarországra sem. Mint ahogy
a mostani, szinodális megújulás is nagyon nehezen talál utat magának…
Éppen most kezdődik a római szinódusnak, tanácskozásnak a második ülésszaka. A mostani magyar katolikus egyházban pedig erről inkább elhallgatás van, mint reflexió. A második vatikáni zsinat még hagyományos ülésrendben zajlott egy hatalmas székesegyházban, egymás mögött ültek a padokban a zsinati püspökök. Itt viszont tizenöt fős csoportokban kerekasztal körül, egy hatalmas nagy teremben rengeteg kerekasztal. Most ez már maga a forma, és a kerekasztal körül legalább egyharmad, egynegyed részben civilek, más felekezetűek, nők ülnek. Aminek fontos szimbolikus jelentősége van. Végül persze most is a püspökök fognak szavazni, és hogy mit szavaznak meg, és mit sikerül átültetni az egyes egyházakba, az megint csak a helyi egyházaktól is függ. Magyarországon még a második vatikáni zsinat hatását sem igazán integrálta az egyházunk.”
(A Kamarás Istvánnal készült interjú teljes terjedelmében elolvasható az Egyházfórum legújabb, 2024/3. lapszámában.)
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom