Kell-e szeretnünk a római katolikus egyházat?

Világszerte az egyik legtöbbet kritizált és legtöbb indulatot kiváltó intézmény. Vallási közösség, hatalmi tényező. Nem lehet megkerülni, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hívei, templomai, szimbólumai a Föld minden szegletében ott vannak. Sokan a végét kívánják, sokan a megújulását.

Miközben vita tárgya már az is, hogy ki keresztény, és milyen teológia vezet a legbiztosabban az üdvösség elnyerésére, a római katolikus egyház hajója évszázadok óta halad valamerre. Eveznek benne gályarabok, tisztek és kapitányok is – ki hogyan érti, érzi, úgy éli meg saját hitét egyházán belül.

A római katolikusságot éppen a gazdagsága miatt lehet többfelől támadni. Túl régóta létezik, túl nagy a kiterjedtsége, így rengeteg okot tud szolgáltatni azok számára, akiknek célja a vádlás és a kárhoztatás, egyházon kívül, egyházon belül – és azoknak is, akik az egyházon felülre pozicionálják magukat. Rajtuk csak a hit segíthet. Aki ugyanis foggal-körömmel ragaszkodik a titulusához, annak a puszta gondolat is vérlázító, hogy Isten előtt nincsen személyválogatás.

Aki az isteni hierarchiában legfelül van, az szolgál a legtöbbeket –

a helyezkedésnek tehát csak úgy van értelme, ha minél több embernek akarunk minél jobbat. Olyan jót, amilyet egyedül csak az Isten adhat.

Amit a világiak a leggyakrabban kifogásolnak a római katolikusokban – és úgy általában a keresztényekben –, az a viselkedésük. Ítélkeznek, káromolnak, paráználkodnak, kapzsik, irigyek, féltékenyek, hataloméhesek – látszólag pont ugyanolyanok, mint a világiak, sőt. Gyakran egy humanista civil szervezet sokkal sikeresebben végzi a munkáját, egyszerűen azért, mert nem ragad le felesleges teológiai kérdéseknél. A római katolikus egyház világszerte a legtöbb intézményt tartja fenn, így sok mindennel vádolják, vádolhatják őket – feleslegesen. A vádlás teljesen felesleges, mert nem visz előre, viszont a vádló önmagát taszítja a gyehenna tüzére, ahol csikorgathatja a fogát – miközben maga kapcsolja le a villanyt, és reszket a sötétben. Hogy az egyház emberei mit követtek el, mit nem, ezen már senki nem tud változtatni. Ha rátesszük az eke szarvára a kezünket, nem szabad hátranéznünk sem a mások, sem a saját életünkre, mert bőven fogunk kivetnivalót találni. Amit azzal, hogy a múltunk mögöttünk van, már „ki is vetettek” belőlünk, hiszen (Istennek hála!) mára legalább nem máglyán égetik egymást a keresztények – inkább csak a kommentszekcióban megy a tüzes nyilak értelmetlen, haszontalan lövöldözése arról, ki mekkora és milyen keresztény.

Ami a legfontosabb:

A kereszt tény. És örökké az marad, ez ellen már senki semmit nem tehet.

Ha felismerjük, hogy a vádlásnak, a kárhoztatásnak semmi értelme nincsen, akkor beszélhetünk arról, hogy miért érdemes szeretni a római katolikus egyházat. Vagy miért érdemes szeretni bármit és bárkit a világon? Egyáltalán lehet-e?

Aki gyűlöli a római katolikusságot, még tele van megbocsátatlansággal, és annak más felekezetekkel is baja van. Ki az, aki meg akar téveszteni minket? Melyik keresztény felekezet tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Mind azt mondja, hogy hiszi és vallja és követi és olvassa a Bibliát, és jár Istentiszteletre, és a maga módján követi Jézust. Nekem ezzel csak akkor lehet bajom, ha gőg, irigység, féltékenység vagy megbocsátatlanság van bennem. Ez az, amiért sokan gyűlölik a sikeres papokat, szolgálókat – annyira gyűlölik, hogy ki is vetik őket maguk közül.

Istennek tán nem célja az evangélium hirdetése? Nem az van a Bibliában, hogy minden nemzetnek hirdetni fogják az örömhírt? Ha Jézus Krisztust nem „pásztoralakban”, mint fizikai embert követjük, hanem felfelé nézünk, akkor már „jut belőle” több embernek. De ha csak úgy követhetjük, ahogy bármelyik felekezet állítja, akkor bizony civakodás lesz, és a vádló győz.

Amikor majd a hírek, a szorongások és a tudományos szenzációk helyett az Igét olvassák – felekezettől függetlenül – a hívek, azzal a szelíd és alázatos szívvel, amit én a legtöbbet pont a gyakorló (azaz a hitét a hétköznapokon is élő és megtartani akaró) katolikusoknál tapasztaltam, akkor majd ugrásszerűen megnő a hittel és szeretettel teljesség.

Az valóban felróható a legtöbb felekezetnek, hogy ha nem is tudatosan, de a pásztorok, papok sokszor magukhoz láncolják a híveket. A hívek pedig őket rágcsálják, amitől ők fura módon mégis pocakot eresztenek, de ezzel sajnos nem lehet a híveket táplálni. Ahogy Jézus Krisztus már kijelentette: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik. Többet kéne ennünk az Igét felekezettől függetlenül, mint a farizeusok és szadduceusok kovászát, a világ tanításait arról, mi a jó és mi a rossz, és etetni velük az így is kövér kárhoztató szellemeket.

Egymásra kimondott szavaink életet vagy halált hoznak. Melyik ember nem éhes a szavakra, és ha rosszul van a rá kimondott szavaktól, nemde nyilazza azokat a világba? Hogyan kezdődnek a háborúk? Mitől szereztük és szerezzük a legtöbb sérülést a világban?

Egymás szájától.

A gyűlölettel terhes kapcsolatainkból kapott szavaktól.

Ha gyűlöletet akarunk, azt szítani kell, és szavakkal szokták szítani – erre van a világon mindenhol a propaganda. A kereszténység és a római katolikus egyház ellen is van propaganda. Lényegében minden más gondolkodású ember és embercsoport ellen is található kisebb-nagyobb gyűlöletet szító csoport. Ha az emberek a gyűlölettől részegen egymás gyilkolására buzdítanak, vajon kell-e a keresztényeknek győzködni a világot, hogy ez nem helyes? Kell-e tanúságot tenni Jézus Krisztusról, az Ő áldozatáról és a tanításairól? Kell-e őt követni, hogy kijussunk az egymást folyton vádló légkörből?

Hogyan lehet követni ma egy 2000 éve élt embert?

Akiről talán abban megegyeznek a felekezetek, hogy értünk halt meg. Az emberekért. Az emberiségért. Az emberségért! Humanista volt? Jézus Krisztus emberközpontú volt, ami lehetetlen Isten nélkül. Az emberekért halt meg, saját akaratából. Ha istenközpontú vagyok, akkor egyben emberközpontú is, hiszen Isten legfőbb műve az ember. Vagy a Sátán (satanas – vádló, kárhoztató) lenne humanista, akiről a Biblia azt írja, embergyilkos volt kezdettől fogva? Vajon az az ember, aki a másik emberi lényt emberi mivoltában megalázza, méltóságát tiporja, ítélkezik felette, az abban a pillanatban kinek engedelmeskedik?

A római katolikus egyház sok szépet adott a világnak, és bizony sok-sok mai napig tartó gyötrődést is, ahogyan ezt láthatjuk az abúzusok lelepleződéséből, a kínos hallgatásokból, a várt vagy nem várt reakciókból. Ezek is tények, de ha folyton arra nézünk, ki, miért és hogyan rossz, milyen irányból elítélhető – börtönbe zárjuk magunkat.

Világszerte a vádlás és a kárhoztatás szelleme, ereje, jelensége – mindegy hogyan hívjuk, hiszen hat ránk – az, ami egymásnak ugrasztja az embereket, felekezettől, nemzettől, nemtől, színtől függetlenül. Ez az erő, amely folyamatosan nyomogatja bennünk és köztünk a megosztás gombot, és amelynek hatása alól csak a szeretet szabadíthat ki.

Aki római katolikusként komolyan veszi a hitét, annak ugyanazon az Igén kellene elmélkednie mindennap – és ez csodálatos. Jézus Krisztus után Ferenc pápa is egyértelműen kijelentette: a keresztényeket Isten Igéjével kell táplálni.

Az újkori gyülekezeteknek elviselhetetlen fájdalmat okoz néha, hogy a római katolikus egyház bizony több, mint 1500 éve létezik. Az egyházszakadások traumái is feldolgozatlanok, bár a pápák bocsánatot kértek, és hiszem, hogy emögött valódi bűnbánat van, ugyanakkor az újkoriak – pont a vallássérülés traumái miatt – bocsánatot nem adtak. Pedig ez nekik lenne fontos.

Szeretni azért „kell”, mert megszabadulunk attól, hogy folyton kritizálni, vádolni, ítélgetni akarjuk egymást. Ha arra nézünk, mit ad a római katolikus egyház a világnak, akkor hatalmas gazdagítás szemtanúi lehetünk: betegápoló rendek, iskolák, gyermekvédelmi központok, imaházak, közösségi terek, házasközösségek, gyógyító szolgálatok, számtalan kulturális csoda, és amit a legjobban szeretek: a római katolikus egyházban van a legtöbb ünnepnap.

Ha nem ragadunk le a teológia igen mocsaras vidékén, akkor egy nemzeteken átívelő csodálatos közösség látszik kibontakozni: az egyetemes emberiség egysége Isten örökkévaló szeretetében. Ez az Egyház.