Hívőként mindannyian kapcsolódunk egymáshoz – minél erősebben, annál erősebbek a közösségeink is. De mi történik akkor, ha egy fontos tagunkkal alig tudunk kapcsolódni? Hol vannak a még több erőt adó nővéreink, hiányoznak-e egyáltalán a plébániai közösségekből az apácák?
Gyerekkoromra visszatekintve sok mindenre áldásként emlékezem, köztük az éveken át gyakorolt ministrálásra is. Szülőfalumban sosem volt különbség fiú és lány ministráns között: fel sem merült, hogy mennyei Atyánknak melyikünk szolgálata kedvesebb. Persze az idő haladtával kinőttünk ebből a feladatból, az élet is különböző utakra sodort minket – egyikünk útja pedig kimondottan különös irányt vett.
Mariann volt köztünk a legidősebb, szinte mindenkit ő vezetett be a ministránsok világába. Mindent, amit tudnunk kellett, tőle tanultuk: a helyes sorrendet, a viselkedést, de tőle kaptuk a legtöbb bátorítást is az egyik legfélelmetesebb feladatra, a felolvasásra. Jellemével kiérdemelte, hogy meghatározó alakja legyen morzsányi egyházközösségünknek. Viszont ebben a kis közösségben, ahogyan egy jó faluhoz illik, egyszer csak körbejárt a hír: Mariann bevonul, apáca lesz!
Kettős érzés tört fel mindannyiunkban: egyszerre tekintettük ezt – Mariannt ismerve – magától értetődőnek, ugyanakkor ismeretlen, örömteli élményként ujjongtunk is miatta, hiszen a mi templomunk sosem bővelkedett apácai jelenlétben.
Mariann elvonult, megkezdte tanulmányait és azt a szent átszellemülést, ami a kezdete annak a különleges, áldott életnek, amire az Isten meghívta őt. Teltek az évek, mi is felcseperedtünk, egyre fontosabb részei lettünk a világnak, s bár szétszóródtunk, ma is gyakran visszatérünk kicsit hűvös, kicsit üres templomunkba. Mariann, azóta Bernadett nővér azonban ritkán látott vendéggé vált.
Ezek a ritka látogatások szüleimben régi emléket idéztek fel: gyermekkorukban a hittant egy apáca, az angyali lelkű Margit nővér tartotta. Többször hallottam ezt a múltba révedést szüleimtől, az anyai gondoskodásról, a szívbéli oktatásról. Mégis csak az elmúlt hetekben tettem fel magamnak a kérdést:
van olyan apáca, aki része az életemnek?
Ahogy ezen kérdésen többször is elmélkedtem, az egyik nap kopogtak a bejárati ajtón.
– Mariann – kiáltott fel ujjongva édesanyám, de rögtön ki is javította magát –, vagyis Bernadett nővér! Micsoda meglepetés!
És valóban: hatalmas meglepetés volt az ajtónkban látni Mariannt, vagyis Bernadett nővért a süteménnyel, ami a plébánián halmozódott fel egy agapé után. Gondolhatnánk, hogy egy csendes, visszafogott beszélgetés következett – ehelyett három nő végtelen, zajos csiripelése töltötte be a házat. Bernadett nővér mesélt a kolostor belső világáról, a napirendjükről, a feladataikról, a hitbuzgó imaórákról, melyekkel üdvözlik a napot, és bízzák álmukat a mennyei Atyára. Beszélgetésünk legizgalmasabb része mégis a nővértársakról szólt: csibész mosollyal, szeretettel beszélt róluk, arról a testvériségről, ami hajaz egy jól működő család lánytestvéreinek kapcsolatára, és nem nélkülözi a tréfálkozást, de a civakodást sem, amit rendszerint – ahogyan a húgom és köztem is szokás – önfeledt nevetés zár le.
Ahogyan Bernadett nővér egyre mélyebb bepillantást engedett zárt világukba, úgy szembesültünk egyre intenzívebben azzal, hogy
gyakorló hívőként milyen nehéz sztereotípiákkal vagyunk terhelve: mindvégig téves elképzelés élt bennünk az apácák életéről.
De még ennél is különösebb volt a beszélgetésünket átható, színtiszta, dübörgő vibrálás megtapasztalása – ismerős érzés, olyan, mint amikor a legkedvesebb barátnőimmel töltöm az időt… Energikus közeg, női energia tölti be a teret – ez minden nőben ott tombol, még egy apácában is.
Ahogy búcsúztunk, ismét belém nyilallt a kérdés: miért nem része az életemnek Bernadett nővér, vagyis
milyen szerepet játszanak életünkben apácanővéreink?
Természetesen kérdésemet Bernadettnek is feltettem, aki saját példájával válaszolt: „A vágy, hogy egy plébániára kihelyezzenek, valóban régóta él bennem: sok éven át csak lappangott, de idővel egyre erősödött, hogy részese legyek egy nagyobb közösségnek, hogy a zárdában megtapasztalt közös munka örömét és szervezettségét világi hívőkkel is kamatoztathassam. Nővérként választhatunk az apostoli, az oktatási vagy a zárdai élet között. Ez a rendszer szépen fel van építve, az ötlet, hogy mint lelkianyák is segítsük a közösségeket, elgondolkodtató, a lelkipásztori munka megosztása valóban szükséges lehet, viszont ehhez – ahogyan paptársainknál is – nélkülözhetetlen a hozzá tartozó teológiai, pásztori képzést.”
Ferenc pápa tavaly egy remek kezdeményezéssel buzdította Egyházunk híveit és lelkivezetőit közös gondolkodásra, eddig fel nem tett kérdések megválaszolására. A mi falunk is eleget tett a kérésnek, és lelkesen igyekeztünk több témában is közösen gondolkodni. Nem volt meglepő, hogy – a „Családok szinódusa” mellett – „A nők az Egyházban” témakör büszkélkedhetett a legtöbb résztvevővel. Tizennégy, hitét gyakorló nő nyitotta meg szívét Istennek és egymásnak, és az első perctől fogva őszintén megosztották örömüket, bánatukat – mindazt, amit nőként szeretnek és hiányolnak az Egyházban. Többgyermekes családanyák beszéltek küzdelmükről, hogy családjukat a hit erejével egyben tartsák, harmincas éveiket taposó szingli nők meséltek lehetőségeikről, illetve inkább azok hiányáról – számos témát érintettünk, de gondolatban egy szék üresen maradt. A hiányról senki nem beszélt, talán mert ez az űr a többségnek már fel sem tűnik: hol vannak az apácáink, akik ezt a közösséget is gazdagítanák?
Hiányzik egyáltalán közösségeinkből az a női jelenlét, női energia, amit egy apácanővér nyújthat?
Vagy marad a tisztelet, ami alázatra sarkall, hisz imáikban nemcsak az Egyházat, hanem az egész világot Atyánk gondviselésébe ajánlják. Természetesen én is hatalmas tisztelettel tekintek rájuk, hiszen munkájukkal és imájukkal temérdek kegyelmet kérnek a világ sorsára, beleértve az enyémre is – hiányuk mégis kérdésekre sarkall.
A minap olvastam egy vajdaságból származó apácáról, aki egyetemi tanulmányai miatt költözött Budapestre, de hallgatott a hívásra, és örökfogadalmával Isten jegyese lett. Olvasva elmeséléseit a rend életéről, ugyanazt a vibráló buzgóságot éreztem, amit Bernadett nővérnél is: egyszerűen sziporkázik, ahogy Istennel és rendtársaival való kapcsolatáról mesél, arról, ahogyan lelkesítésével csüggedő, erővesztett paptársát felhozza a mélyből, bátorítja az ÚT folytatására, biztatja, ha elveszti erejét, akár fizikai, akár mentális téren.
Megért és megértet – olyan módon szól és mutat más nézőpontokat, ahogyan csak a női lélek tud.
„Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám.” Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,1-5)
Szűz Mária határtalan bölcsességének egy egész násznép tanúja volt Kánában. Azt hihetjük, Úr Jézusunk bölcsessége isteni mivolta révén minden földi haladóét meghaladja. Mégis, Mária mint anya, mint nő tudta, hogy ez az a pillanat, amikor fiának szint kell vallania, és a világ tudtára kell hoznia: Isten köztünk van. Micsoda bátorság és bölcsesség övezte Szűzanyánk gondolatait, hisz a mindegyikünknél tökéletesebb embert kellett a következő lépésére lelkesítenie.
Egyházunk hirdetményei számos olyan paptestvérről szólnak, akik elfáradtak, kiégtek és erőhiányban szenvednek, hisz mindaz a rengeteg feladat, ami egy Egyházunkat képviselő személy vállára nehezedik, az bárkit földre tud sújtani, ahogyan nagyböjti időszakban Jézusunkat a Keresztúton. De a vigasztaló női bátorság Veronikát is arra bátorította, hogy egy szerény kendővel és egy lelkesítő szempárral vigasztalja a Vigasztalót.
A Szinódus tükröt állított elénk:
élő köteléket kell ápolni az Egyháznak a hívekkel,
olyan kapcsolatot, aminek nemcsak a Szentmisén bemutatott vallásgyakorlás a része, de egyre nagyobb az igény, hogy az egyházi titulust betöltő személyek is igazán részesei legyenek a hívők életének a templom vaskos falain kívül is.
Nézve különböző statisztikákat, hívő és nem hívő családok látszólagosan eleget tesznek egy elképzelésnek, társadalmi elvárásnak, de az otthon melege helyett sok helyütt ridegség és megnemértettség uralkodik a falak között. Hiányzik a házastársak és a szülők-gyerekek közötti kommunikáció. Közös időtöltés helyett csupán az idő múlásával felmerülő változások „színesítik” az életüket: újabb gyermek vállalása, gyermeki fészekelhagyás, és sorolhatnánk a végtelen listát. De családon kívül az egyedülállók vagy özvegyek is olyan gondokkal és olyan bánattal küzdenek, aminek gyógyítására az említett bátorító szavak kiutat, vigaszt jelenthetnek.
Szembesülve hasonló kihívásokkal, talán mással is előfordult, hogy lelkiatyja temérdek teendője mellett nem ért rá, vagy egyszerűen kellemetlen volt neki beszélni bizonyos gondokról, szorongásokról. De mi lenne, ha – szüleimhez hasonlóan – mi is részesülhetnénk egy-egy apáca gondoskodó szeretetéből? Milyen hatással lenne közösségeinkre egy lelkesítő apácanővér, egy egyházi női alak, aki oszlopos tagja lehetne a közösség életének?
A teremtés óta Isten látta, hogy férfi és nő együttese olyan egyensúlyt alkot a világban, amire bátran lehet alapozni, építeni egy biztosabb jövőt. Ha felmérnénk lelkiatyáink erejét és munkáját a rájuk bízott közösségben, és ezt támogatnánk cselekvő, szintúgy buzgó, lelkipásztori feladatot is ellátó szerzetesnőkkel, úgy talán
ez a szent feladatmegosztás lendületet hozna, és élő kapcsolatot teremtene az emberek között.
S az idő múltával, amikor bemutatom őt barátaimnak, elég lenne büszkén csak ennyit mondanom: Ő a lelkianyám, akihez – ahogy lelkiatyámhoz is – fordulhatok bármikor vigasztalásért, bátorításért.
Barna Izabella
vendégszerző