Kérni a nyelvek adományát

Katolikus hitünk legalapvetőbb tanítása, hogy az ünnepeink ciklikusan visszatérő rendje nem csupán megemlékezés, mint mondjuk egy nemzeti ünnep, hanem tulajdonképpen újra megtörténik velünk is, amit ünneplünk. Isten a jelenben, itt és most újra működik az életünkben.

Az Egyházon, annak szentségein keresztül ugyanaz a Szentháromság árasztja ki a kegyelmét, aki a Szentírásban szereplő eseményekben is jelen van. Erre vonatkozik Jézus mondata: Én veletek vagyok minden nap a világ végéig (Mt 28,20). Nem hagyott el minket egy pillanatra sem. Így várjuk az ünnepeinket, ahol a külsőségeken túl Isten jelenlétére koncentrálunk, és kérjük az ő ajándékait, segítségét, ha kell.

Azon a kétezer évvel ezelőtti pünkösdön az apostolok meglepődtek, mert valami olyat tapasztaltak, amire korábban még nem volt példa, legalábbis ilyen tömeges formában nem nagyon: erő töltötte el őket, kiáradt rájuk a Szentlélek, és prófétálni kezdtek. Pedig ha nyitott szívvel olvasták az írásokat, nem volt semmi meglepő ebben, hiszen a mennyei Atya már évszázadokkal korábban megígérte ezt a napot Jóel próféta könyvében. Ott ugyanis ezt mondja az Úr: Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. (Joel 3,1). Olyan ígéret volt ez, amit a törvényre koncentráló tanítók talán nem vettek eléggé komolyan, ezért érte őket váratlanul. Ami az ószövetségben csupán a próféták kiváltsága volt, Isten új népe körében már mindenki részesülhet belőle. Pünkösdkor ez az erő lángnyelvek formájában, és egy konkrét személy, a Szentlélek alakjában áradt ki a megdöbbent apostolokra. Így lett 12 gyáva, bezárkózó emberből, 12 erővel eltelt, hatalommal prédikáló evangelizátor, akiknek a szavára csak azon a napon háromezer ember megtért, és betegek gyógyultak meg.

Ha megkérdezem, hogy van-e szüksége a ma Egyházának erre az erőre, erre a tapasztalatra, aligha hiszem, hogy lenne, aki nemleges választ adna. Nagyon is van. Az emberek, hívek és papok szomjazzák ezt az erőt, vágynak a bátorságra, a gyógyulásra – arra a vízforrásra, amiről Jézus a szamariai asszonynak beszélt, arra a tűzre, ami az apostolokat alkalmassá tette az evangelizáció nagy küldetésére.

Mivel mi alig-alig, vagy sokszor talán egyáltalán nem érezzük ezt a tüzet, és nem látjuk ezeket a csodákat, elkezdtünk technikákban bízni, azokba kapaszkodni. Arról vitatkozunk, hogy gitár vagy orgona kísérje a szertartásainkat, és hogy szabad-e felemelni a kezünket dicsőítés közben. Arra koncentrálunk, hogy hogyan csináljuk, ahelyett, hogy megnyitnánk a szívünket az erő előtt, ami a magasból száll le ránk, és engednénk, hogy a Szentlélek működjön általunk. Nem a módszer üdvözít. Az apostolok nem voltak képzett evangelizátorok, aligha tudtak gitározni, és nem volt pénzük stadionok bérlésére, hogy dicsőítő esteket szervezzenek. Lássuk be: nem ezek nyitják meg a szíveket, hanem Isten Lelke. Ő a Vigasztaló, ő adja az erőt a feladathoz, ami előttünk áll, az ő ereje által történnek megtérések és gyógyulások. És bármilyen meglepő, csak ez számít.

Ez az egyház elsődleges küldetése: tanítvánnyá tenni minden népet, nem csupán szabadidős programokat szervezni azoknak, akik már velünk vannak.

Ezt manapság hajlamosak vagyunk elfelejteni. Jézus azt mondja: Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, ha már föllobbanna! (Lk 12,49) Kétezer év után ez a mondata újra aktuális, és vágyakozása egyre fájdalmasabb. Meddig kell még várni a tűzre? Az evangélium elterjedt az egész világon, de az utóbbi évtizedekben megtorpant, sőt Európában és Magyarországon is rohamosan visszaesett a gyakorló hívők száma. Fel kell tennünk a kérdést, hogy hol van ebben a mi felelősségünk, és mit tudunk tenni? Az én véleményem ez: technikák helyett újra a Szentlélek erejével kell működnünk.

Sok adománya van a Szentléleknek, én most csak egyet emelek ki: a nyelvek adományát. Nem tudok elképzelni ennél fontosabbat, amire a ma egyházának szüksége lehetne. És itt most elsősorban nem a karizmatikus mozgalom által kedvelt karizmára gondolok, amikor ismeretlen nyelven dicsőítjük az Istent (bár az is nagyon fontos!), hanem arra az egyszerű, de elengedhetetlen képességre, hogy újra megtanuljunk egymás nyelvén beszélni. Hogy

a bábeli zűrzavart végre újra váltsa fel Pünkösd élménye,

amit az a háromezer zarándok tapasztalt, amikor meglepő módon mindannyian értették, amit az apostolok hirdettek. Ez az emberek megtérésének első feltétele. Hiszen ha nem értik az evangéliumot, nem tudják befogadni a szívükbe. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy ma is itt kellene újrakezdenünk: megtanulni nyelveken szólni. A klérus a laikusokén, az idősek a fiatalokén, a fiatalok az idősekén, a hívők a nem hívőkén, és a hívők egymásén. Meghallgatni és megérteni a másikat, válaszolni a szükségleteire és kérdéseire – ez Jézus lelkülete.

Csodálatosan mutatja ezt meg a gazdag ifjúról szóló rész. Figyeljük csak meg: Márk egy fontos mozzanattal többet ír le, mint Máté. Mindkettőjüknél úgy indul a történet, hogy az ifjú kérdez, mire Jézus felmondja a törvényt, hogy mit kell tenni, hogy valaki üdvözüljön. Ez az, amit mi is gyakran teszünk: a hozzánk fordulóval közöljük a katekizmus tételes tanítását. Amikor azonban az ifjú visszakérdez, Mátéval ellentétben Márk egy fél mondattal valami nagyon fontosat említ: Jézus ránézett, és megkedvelte (ἐμβλέπω) – nem csak egyszerűen rátekint, hanem belelát, veséjébe lát –, azaz egyetlen pillantással megismerte. Felismerte, hogy a törvény általános igazságán túl, ennek a fiatalembernek itt és most mire van szüksége. Az egyháznak így kell jelen lennie az emberek között. Nem egyházjogi paragrafust látni a másik emberben, hanem belelátni a lelkébe, és megadni neki azt, amire ott és akkor igazán szüksége van az üdvösséghez – legyen ez az evangélium vagy egy segítő kéz.

Gyakori prédikációzáró geg, hogy „Kérjük a Szentlelket…”. Mi lenne, ha most valóban kérnénk? Kérjük, hogy ezen a pünkösdön újra adja meg a nyelvek adományát az ő Egyházának. Helyezzük Isten kezébe az evangelizáció ügyét, és kérjük hozzá azt az erőt, amit nemcsak az apostoloknak, hanem nekünk is megígért! Hogy újra fellobbanjon a tűz.

Isten fogadott gyermeke, ember, szenvedélyes igazság-kereső.

1 hozzászólás

  1. Ámen !!!!
    Köszönöm András!
    Én még a megkülömböztetés lelkét is
    kérném a Szentlélektől. Azt látom, hogy az
    ellenlábas, nem válogat. Mindegy neki, hogy
    hívő, vagy hitetlen. Túl szépen beszél, és emiatt
    sokan elhiszik a hazugságait.