Dúró Dóra és társainak plakátakciója újabb gyomros az anyáknak. Azoknak az anyáknak, akiknek nem jött be annyira az élet, hogy négy gyerekkel is felelős beosztásban tudnak dolgozni, sportolni, és a szuperanyák zászlaja alatt hadba vonulni a többi anya ellen, akik esetleg beszélni szeretnének az érzéseikről. Apavélemény – plakáton innen, plakáton túl.
Elég régóta pörgetek hírfolyamokat a szülőséggel kapcsolatos mindenféle tudnivalókról. Szülőként kedvelem az anyaság, az apaság, a párkapcsolatok ízlésesen, humorosan tálalt árnyoldalairól szóló, szerintem rendkívül tanulságos rövid videókat. A feleségemmel rendszeresen meg is osztjuk egymással a hasonló tartalmakat, és örömmel nyugtázzuk, hogy férfi és nő, apa és anya a világ minden táján ugyanazokkal a dolgokkal szembesül családi életének ugyanazon szakaszában.
Természetesen van egy rakás olyan tartalom, amit finoman szólva is mellőznék az univerzumból, ezek pedig a mártíranya-mártírapa és a szuperapa-szuperanya szélsőségek, amik nemcsak teljesen irreális képet mutatnak a szülőségről, de nagyon kártékonyak is. Pusztán azért, mert valaki – akarva-akaratlanul – szülővé válik, még nem válik hőssé, és nem kell piedesztálra emelni. Ugyanakkor a mindennapok küzdelmeit kicsinyelni sem szabad. Mert igenis küzdelem, amikor fogalmunk sincs, miért sír a gyerek, és már hullafáradtak vagyunk a találgatásoktól és a különféle módszerek kipróbálásától, frusztráltak a tehetetlenség érzésétől. És nem mindenki olvad el önnön szülőségétől akkor sem, amikor áldott-imádott gyermeke sugárban lehányja. Ezekben a helyzetekben kifejezni érzelmeinket és gondolatainkat istenadta jogunk. Vagyis az, hogy valaki egy óriásplakáton elmondja a véleményét, kifejezi az érzéseit, nem jelenti, hogy családellenes – az ARC-kiállításon bemutatott „Anya vagy, ne panaszkodj!” című plakát készítője, Keczeli-Strausz Éva maga is családban él.
A probléma most is ott van, hogy nem látjuk, és nem is akarjuk meglátni egymást. Ez a legnagyobb kórság jelenleg a mi kis világunkban. Aki nem úgy gondolkodik a családról, akinek nem pont azt jelenti, mint másoknak, az ugye nem normális. És mind ezt állítja a másikról, ez pedig már őrület.
Amikor a kábítószerfüggőségem miatt bekerültem egy pszichiátria zárt osztályára, az a furcsa érzésem volt, hogy ott vannak a normális emberek. Mert az teljesen normális emberi reakció, hogy valaki belebolondul a felületes, formális, tartalmatlan beszélgetésekbe, a családon belüli sejtszintig kritizálásba, vagy a nulla érdemi kommunikációba. A legerősebb kábítószer még mindig a hazugság, és a pszichiátriák tömve vannak a különböző traumák áldozataival, akiknek „furcsasága” kiborítja a köz véleményét.
Még mindig rejtély számomra, hogy az iskolákban miért nincsen családóra, emberikapcsolatok-óra, és miért nem tanítanak szeretni. Miért nem arra tanítjuk a gyerekeket, amitől a legtöbbet szenvednek: hogy miről kellene szólnia az emberi kapcsolatoknak, a családnak, a közösségeinknek, vagy akár a nemzetünknek?
Annyi gyönyörű dolog van a szülőségben, sokkal több, mint a negatív – ha nem így volna, már kihalt volna az emberiség.
Mikor megszületett a fiam, és a feleségem még kórházban volt vele, otthon maradtam a 20 hónapos lányunkkal. Abban a pár napban szakadtam rám a felismerés, hogy úristen, milyen volt otthon addig a feleségemnek egy pici gyerekkel minden áldott nap! Hálás vagyok nagyon ezért a tapasztalatért, mert egy életre megtanultam, mit élnek át az anyák azokban a hosszú hónapokban, amikor „nem csinálnak semmit, csak otthon vannak a gyerekekkel.” És az én mellbimbómat nem is harapdálták össze…
Jó, hogy készült egy olyan plakát, ami párbeszédre hív az anyaságról. Jó, hogy készült egy olyan plakát, ami segít abban, hogy hitelesebb képet kapjunk arról, hogy milyen is anyának lenni.
Milyen – még férj, apa és társ mellett is – sokszor magányosan lenni az egyre szürkülő hétköznapokban, testileg-lelkileg kimerülve az éjszakázástól, a fáradtságtól, az ezek indukálta konfliktusoktól. Nagyon sokan mindenféle segítség nélkül, anyagi nehézségek közt, minden erejüket megfeszítve próbálják a legjobbat adni a gyermeküknek – hallgassuk és halljuk meg őket! Nem kioktatásra van szükségük, hogy milyen is a „jóanya” – a kommentszekcióból tudjuk, hogy más gyerekét mindenki nagyszerűen tudja nevelni…
A segítőszakmában töltött éveim alatt volt szerencsém pár száz anyával beszélni, de egytől egyig mind „szaranyának” érezte magát, pedig sokszor a belük kilógott, annyit dolgoztak a gyerekükért. Próbálták a legjobbat adni abból, amijük volt. Csak sajnos nem igazán volt mijük… Senki nem mutatta meg nekik, hogy milyen szeretettel nevelni. És olyasmit elvárni valakitől, amit maga soha nem tanult vagy kapott meg, lehetetlenség és ostobaság.
De miért ne nőhetnének fel úgy a gyermekeink, hogy már az iskolában tanulnak arról, hogyan beszéljenek az érzelmeikről? Hogy milyen egy olyan ember-ember kapcsolat, amiben egyiknek sem célja a másik használata? Mi a különbség a használat és a szeretet közt? Miért ne tanulhatnának arról, hogy a legfontosabb matematikai művelet az két ember összeadása, egybeszeretése? Amit igazán tudni érdemes a fizikából, az az, hogy hogyan közeledjen jól egymás felé két test, és hogyan küzdhetők le a hazugságok okozta távolságok.
Jó, hogy át lett ragasztva az a plakát.
Mert lehet és kell is arról beszélni, hogy mi jó és mi kevésbé jó az anyaságban, a szülőségben, és a nehézségeket nem takargatva valóban az lenne a fontosabb, hogy a pozitívumot emeljük ki, ezzel is bátorítsuk, bíztassuk egymást.
Rengeteg plakát várja még az átragasztást,
és bízom benne, hogy egyszer majd elérjük azt is, hogy ki sem teszünk olyat, amivel a közt mérgezzük, ami hazug, bántó, vagy kirekesztően egyoldalú.
Van az a mondás, hogy ha az emberiség minden rosszat kipróbált, már csak a jó marad.
És van egy olyan mondás is, hogy „Senki sem jó, csak egy: az Isten.” (Márk 10;18b) Ez azért is felszabadító, mert nem kell versenyeznünk, ki a jobb – elég, ha csak hitelesek vagyunk, és olyanok, amilyenek.
