Két magyar sportembernek sikerült kedvességet csempésznie egy barátságos nemzetközi futballmérkőzésbe – ám nem mindenki örül ennek.
Hazánk labdarúgó-válogatottja 1-0 arányban győzött az észtek ellen március 23-án. Ez így önmagában kevéssé érdekes hír, főleg hogy nem is igazán volt tétje a találkozónak, legfeljebb az, hogy le ne sérüljön valamelyik játékos a következő, már komoly téttel bíró mérkőzések előtt. A magyar közélet sportvilágra is rávetülő árnyai miatt nehéz szívvel nézek bele az ilyen közvetítésekbe, most mégis valami meglepően örömtelit tapasztaltam.
Már vezettünk, amikor büntetőhöz jutott a magyar válogatott. Hogy ki álljon a tizenegyespontra helyezett labda mögé, azt két tehetséges játékosunk – a kamerák által hűen közvetítve – kő-papír-olló játékkal döntötte el. Az észt kapus nagyszerű védést mutatott be, így maradt az egygólos előny, ami hamarosan végeredménnyé is érett.
A lefújást követően egy másik meccs vette kezdetét: a szövetségi kapitánytól a sporthoz többé-kevésbé értő megmondóembereken át többen kifejtették véleményüket – zömében ellenkezésüket – a pályán történtek kapcsán. Ki felelőtlenségnek, más kínosnak, tiszteletlennek tartja, a NER egyik szószólója számára egyenesen idegesítő ez a „pökhendi hozzáállás”.
Nos, lehet, hogy ezek a megszólalók szakmai szempontból értenek a futballhoz – de emberi szempontból igencsak „érdekes”, hogy az ellen tiltakoznak, ráadásul ilyen vehemensen, hogy játékosok egy barátságos mérkőzésen barátságos arcukat mutatva mernek ténylegesen játszani…
A két „elkövető” reakciója ugyanakkor különösen szimpatikus:
– Mindketten szerettük volna elvállalni, én pedig nem akartam azt sugallni csapatkapitányként, hogy önző vagyok, és nem rendelem alá magam a csapatérdeknek. Valahogy döntenünk kellett, ő rúgta, kihagyta, de majd a következőt be fogja rúgni – fogalmazott Szoboszlai Dominik.
– Lehetséges, hogy legközelebb nem teszünk így, de én a következő alkalommal is elvállalom a tizenegyest – mondta Sallai Roland.
A két sportemberről tudtuk, hogy tudnak küzdeni, olykor hibázni is, de most azt is megmutatták, hogy nem egoisták, nem elvakult eredményhajhászok, szívük is van, csapatjátékosok, és legfőképpen emberségesek. Nem tudom, mennyit számít a nagy véleménytengerben, de
büszke vagyok rájuk.
A reakciók miatt nem lehet, és nem is érdemes ezt a jelenetet és utóhatását elvonatkoztatni attól a valóságtól, amelyben élünk, s amelyben kénytelenek vagyunk szomorúan szemlélni, ahogy egyre-másra érkeznek a negatív visszajelzések Magyarország irányába, nem is mindig alaptalanul. És akkor itt van egy barátságos mérkőzés, amelyet nem csupán megnyertünk, de még mosolyt is csaltunk a nemzetközi nézőközönség tagjainak arcára: egy kis szín, egy kis játék, egy kis élet. Ez ma a nyilvánosság hazai és nemzetközi terepén egyaránt „fehér holló”, üdítő jelenség – de némelyek még ennek sem tudnak örülni. A csapatkapitány nem is felejtette el hozzátenni: „Szerintem, ha gól lett volna belőle, akkor ez az egész nem lenne ekkora ügy”. Szerintem pedig, ha gól lett volna, akkor ugyanazon megmondók most az egekig magasztalnák ugyanazon futballisták „zsenialitását, hidegvérét, lélekjelenlétét”.
Ám Szoboszlai Dominik és Sallai Roland nem azért tették, amit tettek, mert bárkinek az elismerését vágyták – ők akkor és ott ezt érezték szívük mélyén helyesnek, lelkiismeretük szerint a legjobb döntésnek.
És ők ketten két meccset is nyertek azzal, hogy nem az eredmény mindenekfelettiségére koncentráltak: egyrészt győztek a pályán, másrészt sokaknak adtak reményt a „nyilatkozat-mérkőzés” során tanúsított emberséges szavaikkal.
Jó lenne olyan országban élni, ahol ezért a jelenetért elismerés, tisztelet, köszönet, mosoly jár, s nem szégyenkeznie kellene a két játékosnak.
Olyan játékosok is éltek már a kő-papír-olló játékos lehetőségével, mint a világ egyik legjobb csapatának tagjaiként Toni Kroos (világbajnok) és Franck Ribéry (világbajnoki ezüstérmes):
Köszönjük a találatot olvasónknak!
Néha előfordul, hogy a szövetségi kapitánynak érdemes tanulnia a játékosaitól – ez most épp ilyen esetnek tűnik.
