A következő pápa is Európán kívülről érkezhet?

Miután egyre többen próbálják találgatni, ki vezetheti majd a jövőben a katolikus egyház közösségét, néhány hasznos szempontot javaslunk e téma kapcsán megfontolásra.

Az idei nyarat sajnálatosan végigkísérték a Ferenc pápa esetleges lemondását latolgató spekulációk. Nemcsak a térdfájdalmai adtak okot arra, hogy sokan elgondolkodjanak leköszönésének lehetőségéről, de az is, hogy elutazott L’Aquilába, ahol a pápaságról lemondó Szent V. Celesztin pápa sírjánál imádkozott, akárcsak elődje, XVI. Benedek. E találgatásoknak nincs sok értelmük, morálisan is dilemmás a tippelgetés. Jelen cikk nem is ebbe a sorba kíván beállni, inkább a bulváros kíváncsiság lecsendesítése a szándék. Néhány mértékadó megszólaló és a világegyház folyamatai ugyanis egybecsengően arra utalnak, hogy a konkrét „casting” helyett, vagyis

a leendő pápa személyének találgatásától elmozdulva érdemes inkább az egyház valóságára figyelni.

Ennek alapján az a legvalószínűbb, hogy Ferenc pápa utódja nem európai lesz. De Isten szándékát ezzel együtt nem ismerjük előre, és talán ez a legfontosabb, egyben legértékesebb aspektusa ennek a kérdéskörnek.

Fogadjunk?

Természetesen nem szerencsés arról töprengeni, vajon lemondhat-e Ferenc pápa, és vajon ki lehet majd az utódja. Nem szerencsés, mert a katolikus egyháznak épp van egy emeritus és egy hivatalban lévő pápája, és nem „rendeltetésszerű”, hogy bármikor is két „nyugalmazott” pápa legyen az aktuális pápa mellett. De azért sem szerencsés, mert Ferenc nem sok jelét mutatja annak, hogy megválni készül tisztségétől, noha kezdettől fogva nyíltan beszélt a pápai lemondás lehetőségéről. Ettől függetlenül csak 2020-ban két könyv is megjelent A következő pápa címmel – az egyik George Weigel, a másik Edward Pentin tollából, és egyikük sem rejtette véka alá, hogy nem éppen elégedett a jelenlegi egyházfővel. A könyvek sokakban felháborodást keltettek (az előbbit világszerte több bíboros megkapta postán, amit többen közülük igen rossz néven vettek), de csak további olajat öntöttek a latolgató mérlegelések tüzére.

Legkésőbb a két könyv megjelenése óta ugyanis folyamatosan egymást érik a találgatások arról, vajon ki lehet majd a következő pápa (mintha már nem is az lenne a fókuszban, hogy ki a jelenlegi egyházfő). A találgatási kedvet csak fokozhatja a napokban kreált új bíborosok személye, hiszen a bíborosi testület friss tagjainak nagy része immár nem európai, és a testületben a legtöbben Ferenc pápától kapták meg a bíbort. Ezért is nyilatkozott augusztus 26-án Christoph Schönborn bécsi bíboros úgy, hogy a következő pápa nagy valószínűséggel nem európai lesz. Szerinte 1998 – vagyis bíborosi kinevezése – óta nagyban megváltoztak a viszonyok, s míg akkoriban még túlsúlyban voltak az európaiak a bíborosi testületben, az újonnan kinevezettek között már egyértelműen kisebbségbe kerültek az öreg kontinens szülöttei. Ferenc pápa határozottan az afrikai, az ázsiai és a latin-amerikai egyházra helyezte a hangsúlyt, és minden arra mutat, hogy e földrészekről érkezik majd az utódja – legalábbis Christoph Schönborn szerint.

Érdekes egybeesés, hogy a Szemléleknek néhány hónappal a halála előtt, még 2018-ban nyilatkozó Seregély István egykori egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia korábbi elnöke ugyanezt vizionálta, ráadásul olyan markánsan fogalmazva, hogy ez is lett az interjú címe: „A következő pápa a harmadik világból érkezhet”. A Ferenc pápáról alkotott véleményét célzó kérdésre így válaszolt a magyar főpásztor: „Ő jelenleg a modern egyház és a jövő immár nem Európa-központú keresztény világának a képviselője. 400 évig olasz pápánk volt. Lehet, hogy akkor az egyház vezetését csak olasz szemmel nézték. II. János Pál pápától kezdve már európai nézet volt, most pedig dél-amerikai. (…) Nagyon valószínű, hogy nem is lesznek európai pápák a jövőben.

Lehet, hogy kiemelkedik egy szent, akit idejében megválasztanak, de emberi számítás szerint a harmadik világ fogja adni az egyház vezetőit.”

Pillantás a kulisszák mögé

Azok, akiket mégiscsak foglalkoztatnak a személyi latolgatások, bőségesen találhatnak támpontokat a neves vatikáni szakértő, Gerard O’Connell The Election of Pope Francis (Ferenc pápa megválasztása) című könyvében. A 2019-ben megjelent kötet olyasmit tartalmaz, amit a szerzőnek nem lenne szabad tudnia és elmondania: pontosan közli a 2013 márciusában tartott pápaválasztás lefolyásának tényeit. De honnan tudhatja ő ezt, amikor a pápaválasztó konklávén részt vevő bíborosok titoktartási fogadalmat tesznek? Ám már 2005-ben is volt olyan pápaválasztó, aki feljegyzéseket készített a II. János Pál halála után tartott szavazásról, és jegyzeteit a Limes című lapban meg is jelentette az újságíró Lucio Brunelli. Hasonló történt 2013-ban: az egyik bíboros pontos feljegyzéseket készített a választás menetéről és részeredményeiről, s az adatokat átadta Gerard O’Connellnek, aki említett könyvének utolsó részében pontosan közli azokat – a szerző szerint utólag több bíboros megerősítette a könyvben közölt adatok helyességét. Cikkünk szempontjából nem maga a szokatlan – és ugyancsak erkölcsi dilemmákat felvető – eljárás az igazán érdekes, hanem azok a tendenciák, ha úgy tetszik, erőviszonyok, súlypontok, amelyek kiolvashatók a Sixtus-kápolnából zajló választás menetéből.

Paul Poupard, a Kultúra Pápai Tanácsának egykori elnöke a következőképpen fogalmazott a legutóbbi két konklávéról:

„2005-ben felkészültebben mentünk a Sixtus-kápolnába, összességében világos elgondolásokkal; mindannyiunknak bőven volt időnk felkészülni. 2013-ban viszont a bíborosoknak szembe kellett nézniük XVI. Benedek lemondásának sokkjával.”

O’Connell leírása alapján épp e váratlan helyzetből következően nem alakultak ki szilárd csoportok, így olyan kezdeményezések sem, mint 2005-ben Joseph Ratzingerrel szemben, aki ellen – feltételezve, hogy valóban így történt – számos bíboros összezárt. A vatikáni szakértők összességében egyetértettek abban, hogy a választás kiszámíthatatlan, de a legnagyobb esélye Angelo Scola, Marc Ouellet, Gianfranco Ravasi, Christoph Schönborn, Odilo Pedro Scherer, Leonardo Sandri, Seán Patrick O’Malley, Peter Turkson, Luis Antonio Tagle, João Braz de Aviz és Timothy Dolan bíborosnak van arra, hogy pápa legyen.

A választásra jogosult 115 bíboros 2013. március 12-ének délutánján gyűlt össze először a Sixtus-kápolnában. A szigorú szabályok szerint tartott szavazási fordulókon nagy gondot fordítottak arra, hogy a külvilág ne értesülhessen az eseményekről, például a mikrofon használatától is eltekintettek, mivel 2005-ben az ajtót őrző egyik svájci gárdista akaratlanul is számos részeredményt meghallott. Az első fordulóban Gerard O’Connell könyve szerint 23 bíboros kapott szavazatot, közülük négyen több mint tízet: Scola 30, Bergoglio 26, Ouellet 22, O’Malley 10 bíboros támogatását tudhatta magáénak; Scherer 4 szavazatot kapott; Schönborn, Turkson, Pell, Monsengwo Pasinya és Dolan 2-2 szavazatot; egyetlen egyet pedig Bačkis, Maradiaga, Antonelli, Caffara, Vingt-Trois, Gracias, Collins, Tagle, Sandri, Sarah, Piacenza és Ravasi bíboros (az egyik szavazólapon a Broglio név is szerepelt, ami nyilván a Bergoglio tévesen írt formája volt).

Március 13-án további öt szavazásra került sor, de az egyik érvénytelen volt, mert valaki tévedésből két szavazólapot adott le. A második fordulótól egyre világosabb lett, mi várható.

Oswald Gracias indiai bíboros már az első fordulóról azt mondta, hogy a „Szentlélek megmutatta, mit akar”,

a másodiktól pedig már senkinek nem lehettek kétségei: Bergoglio 45, Scola 38, Ouellet 24, O’Malley pedig 3 szavazatot kapott, s ismét csak egyet-egyet Turkson, Pell, Gracias, Scherer és Tagle. A harmadik forduló eredménye: Bergoglio 56, Scola 41, Ouellet 14.

A harmadik forduló után több bíboros is kampányt kezdett Bergoglio ellen, amiről Tutti gli uomini di Francesco (Ferenc összes embere) című könyvében később Maradiaga bíboros is beszámolt. Voltak, akik azt kezdték híresztelni, hogy Bergoglio súlyos beteg, hiányzik az egyik tüdőlebenye, voltak, akik azt terjesztették, hogy rosszul kezelt egy visszaélési ügyet, mások pedig politikai természetű vádakkal is igyekeztek befeketíteni. A negyedik fordulóban kiderült, hogy eredménytelenül, hiszen Bergoglio 67 szavazatot kapott, míg Scola csak 32-t. Az érvénytelen ötödik szavazás után a hatodik hozta meg a végeredményt: Bergoglio 85, Scola 20, Ouellet 8.

Nem mindegy, de nem a mi dolgunk

Hogy miért érdemes ezekkel az önmagukban véve szigorúan titkos adatokkal foglalkozni? Például azért, mert bár Gerard O’Connell könyve három éve hozzáférhető, és a szerzőnek elvileg több bíboros is megerősítette állításai helyességét, a sajtóbeli találgatások nem térnek ki ezekre az információkra. Például arra, hogy amint az a választási folyamatból és eredményekből kiolvasható, az előzetes jóslásokkal ellentétben egy nem túl valószínűnek tartott papírforma érvényesült: 2005-ben nagy valószínűséggel állíthatóan Jorge Mario Bergoglio volt Joseph Ratzinger legfőbb vetélytársa, s 2013-ban a kollégái meg is választották. A helyzet ugyanakkor most más. Bergoglio 2013-as „vetélytársai” már aligha lesznek pápák: Angelo Scola már 80 éves, és lassan a 79. életévében járó Marc Ouellet is elveszíti a jogát arra, hogy részt vegyen a választáson. A szavazatot kapott többi bíboros közül is már csak viszonylag kevesen fiatalok.

Elképzelhető, hogy egészen új személy kerülhet előtérbe – akár európai is, például Matteo Zuppi bolognai érsek –, de nem kizárható a 2013-ban szavazatot kapó Luis Antonio Tagle és Peter Turkson sem – ők a nem európai forgatókönyveket váltanák valóra. Vagy valaki más…

Katolikus meggyőződés szerint a döntés a Szentlélek kezében van – a szavazólapokat azonban emberi kezek fogják leadni.

Nem baj, ha nekünk, akik nem vagyunk hivatalosak a pápaválasztó eseménysorozatra, élénken az érdeklődésünk középpontjában áll mind a pápa személye, karizmája, missziója, mind a világegyház jövője. Azt azonban jó lenne megfontolni magunkban, hogy – különösen az ebben a cikkben szereplő információk fényében – mennyi haszna van a „befutó” személyét illető tippelgetésnek. Sokkal fontosabb lenne arra fordítani szellemi, lelki energiánkat, hogy megéljük a jelen adottságait, odafigyeljünk Ferenc pápa szavaira, tetteire, és mindarra, amit rajta keresztül igyekszik a Gondviselés közvetíteni felénk.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.