“Látniuk kell, hogy a papság vonzó”

„Kifejezetten csoda, hogy megérintette őket a hívásnak a hangja” – mondta az Esztergomi Szeminárium rektora, Balogh Attila abban az ujvarosonline.hu által készített interjúban, melyben a papképzés megújítása mellett arról is szó esett, hogy mi van akkor, ha egy kispap szerelmes lesz.

“Több mint harminc évvel ezelőtt, amikor én bejöttem, gyakorlatilag ugyanez volt a rendszer. A képzés teológiai tanulmányokból, intellektuális, szellemi képzésből állt. Viszont volt egy óriási nagy különbség: mi szinte mindannyian nagyon élő közösségekből, plébániákról, és papi mintákkal kerültünk be. Most nem nagyon van így. Szerintem nekünk sem volt összességében jobb családi hátterünk, mint a mostani fiúknak, nekünk is megvoltak a magunk küzdelmeink, kínlódásaink a szülőkkel. Az igazi különbség szerintem ez, hogy nagyon kevés mintával jönnek a fiúk. Néha úgy érzem,

kifejezetten csoda, hogy megérintette őket a hívásnak a hangja.

Emiatt kellene megváltoztatni a képzést, de nehéz megtalálni az új egyensúlyt.”

“Mondjuk ki kerek perec, hogy amikor kikerül valaki a szenteléskor a plébániára, mint újmisés, az szentelésben, karakterben pap, de azért még rengeteget kell tanulnia. Ezért, amiben én fantáziát látok, az egyfajta utóképzés, amit a Bíboros úr támogatásával elkezdtem bevezetni. A frissen szentelteket kísérem, találkozom velük, beszélgetünk, kinek milyen öröme, gondja, nehézsége van. Most ezt azzal bővítjük, hogy időnként tartunk egy-egy komolyabb, egynapos gyakorlati képzést, például családpasztorációs vagy gyermekjóléti területen. És ami még egy izgalmas téma, és amiben sok a küzdelem, hogy olyan helyre kerüljenek az újmisések, ahol olyan plébános van, aki tud velük foglalkozni, tudja őket még kísérni, legalább az első három évben. Ezen a téren van fejlődés.”

“Kevesen vannak a fiúk, viszont borzasztó nagy a szórás. Van, aki érettségi után jön be, de van, aki 50 évesen. Van, akinek már több diplomája van, van, akinek egy se. Ki ép családból származik, ki nem, egyik élő közösségből, a másik nem. egyik vidéki, másik budapesti. Régen azt mondták, hogy egészséges, ép, imádkozó családból és élő közösségből születnek hivatások. Ma már nincs ilyen.”

“gyakorlatilag a szeminárium nem tölti be azt a szerepét, amire való lenne. A szeminárium úgy működne, hogyha ide egy érett, felnőtt személyiséggel rendelkező katolikus férfi érkezne, akinek stabil a hite és van hivatástudata. És erre a stabil személyiségre, stabil férfiasságra, stabil keresztény katolikus hitre épülne rá a papság. Úgy tűnik, hogy ez

az alap hiányzik. Erről nem tehetnek a fiúk, ez egy össztársadalmi probléma,

hogy sajnos a személyiségformálásban, a férfivá válásban a mai családi közegek nem tudják megadni azt, amire szükség lenne. Kis túlzással azt kell mondanom, hogy sokszor olyan dolgokkal kell foglalkozni, aminek nincs köze a papképzéshez, hanem segíteni kell nekik, hogy felnőjenek, hogy férfiak legyenek.”

“Látniuk kell, hogy a papság vonzó. Ha csak azt látja, hogy a pap agyongyötört, reggeltől estig rohan, állandóan ásít, nyúzott és türelmetlen, az nem vonzó. Lehet, hogy a papi hivatások érdekében nem is a kispapok képzését kell átalakítani, hanem

a papságunkat kellene képezni, hogy örömteli papjaink legyenek,

akikről az ember azt mondja, hogy én ilyen pap szeretnék lenni, fölnézek rá. Őszintén szólva nem is merem a fiúktól megkérdezni, hogy van-e egyáltalán papi példaképük, félek, hogy nincs.”

“Amikor Kőbányára kerültem, a Bíboros atya egy hihetetlen jó tanácsot adott, amit először nem is értettem. Azt mondta, hogy menj oda a plébániára, ne foglalkozz közösségekkel, csináld a papi dolgodat, misézz, gyóntass, keresztelj, temess. (…) igaza volt. Ugyanis a pap alapvető funkciójából kezdtek el kinőni a közösségek. Az, hogy elkezdtem

semmi extra, csak normális pap

lenni, ott voltam a hívekkel, miséztem, készültem a beszédre, keresztelésekkel foglalkoztam, a plébánián elérhető voltam, minden korosztálynak indítottam hittanórát. És ebből kezdtek el kinőni a közösségek.

Engednünk kell, hogy a papjaink papok legyenek.”

“Nemrégiben együtt voltam egy paptársammal, egy plébánossal. Megdöbbentem, hogy állandóan szólt a telefonja, és a hívek azzal keresték például, hogy ajánljon nekik építkezéshez munkásokat. A papoktól olyan dolgokat kérünk, ami nem az ő dolguk. Hol van itt paphiány, ha mindenfélét a papokkal csináltatunk? Senki se úgy kapja a papi hivatását, hogy „jókat fogok építkezni vagy príma kis pályázatokat fogok írni”… Az persze igaz, hogy az intézményeinket nem tudjuk ellátni, meg hogy ürülnek ki a plébániák. Mert

hívőhiány, az van.

De ha a pap a szentségek kiszolgáltatásával és a hívek lelki kísérésével foglalkozna, a mérnök világi hívő meg az építkezéssel, akkor rögtön jobban mennének a dolgok.”

“Mit várok el a paptól? Egyáltalán szükségem van-e papra? Ha a szentségkiszolgáltatásokat nézzük, sajnos egyre kevésbé van rájuk szükség. Egyre kevesebb temetésre kérnek papot. Az egyházi esküvők száma meredeken megy lefele. A plébániai hitoktatás gyakorlatilag összeomlott. Mire kell még a pap? És akkor csináljuk a misegyárakat, ami szerintem szintén egy nagy probléma. Sok templomban jóval kevesebb misének kellene lennie, viszont össze kellene jobban fogni a szomszéd plébániáknak. Nem is annyira kevés a pap, ha ebből a szempontból nézem. Szerintem ezért is van kevés hivatás, mert az Isten azt mondja: minek nektek ennyi pap?”

“Ki kellene lépni a plébániáknak önmagukból, és elkezdeni más plébániákkal együtt dolgozni. Nekem évekig tartott, amíg el tudtam érni, hogy ne legyen Kőbánya minden templomában nagyböjt péntekein keresztút, 8-15 emberrel, hanem egyik pénteken itt, másik pénteken amott 40-nel, egymás templomaiban, és megismerhetjük egymást. Szerintem ez lesz a jövő. Az, hogy bezárkózunk a saját kis plébániai világunkba, hosszú távon nem járható.”

“Többen megkérdeztek már, hogy jó ötletnek tartom-e, hogy 3-4 pap éljen egy plébánián, és onnan lássanak el 20 falut, hogy így ne legyenek magányosak, ne égjenek ki. Szerintem ez nem jó ötlet, a mi karizmánk nem szerzetesi karizma. Annak a lehetőségét viszont meg kell adni, hogy a környékbeli papokkal gyakrabban találkozzon, és a papi közösségre igénye kell, hogy legyen. Mondják nekem papok, hogy nem érnek rá a közelben lévő papokkal találkozni. Mi dolgod van? Rád dőlt a templomtorony? Ha nincs a papoknak védett ideje, amikor más papokkal találkoznak, akkor ki fognak égni. Ezt a kispapoknak is mindig elmondom.”

“ha valaki azt mondja nekem, hogy van olyan módszer, amivel mindent, rögtön, teljesen ki lehet szűrni, azt én szembe röhögöm. A felvételi során nézzük, hogy a jelölt a motivációs levelében hogyan fogalmazza meg a papsággal kapcsolatos vágyait, elküldjük egy pszichológiai alkalmassági vizsgálatra, harmadszor pedig vizsgáljuk az ajánlását. Tartunk egy három-négy napos együttlétet is a jelöltekkel, ilyenkor beszélgetünk, igyekszünk megismerni őket.”

“A képzésben pedig van egy tantárgy a gyermekvédelemről, nem a főiskolán, hanem itt a szemináriumban, ezt egy komoly pszichológus tanítja, és foglalkoznak a személyiség fejlődésével, illetve az elcsúszásokkal, buktatókkal, amikre oda kell figyelni saját magamban és másokban. Ennek elég komoly önismereti része is van, ahol elvileg kibukhat mindaz, ami veszélyt hordoz. Ez most már előírás is a szemináriumokban.”

“igyekszem elérni, hogy a fiúk merjenek beszélni a cölibátussal kapcsolatos nehézségeikről. Például bejön hozzám egy kispap, és azt mondja: Nem merem elmondani, nehogy kirúgjanak, de tulajdonképpen én szerelmes lettem. Isten éltesse! De jó! Nő? Igen. Nem kiskorú? Nem. Jaj de jó, egészséges férfi. Állítom, hogy jó lenne, ha néhány kispap, aki most itt van, szerelembe esne a kispapi éveiben. Beszélni kell ezekről a kérdésekről. Én nyugodt típus vagyok, engem még nem tudtak bepánikolni. (…) én is voltam papként szerelmes. Kicsit kétségbe estem, mert azt hittem, hogy baj van. (…) Én most arra próbálom a fiúkat nevelni, hogy ne essenek pánikba, és kétségbe. Nyugi! Csak azért ne menjen el innen senki, mert szerelmes lett.”

“a mai fiatalok – köztük a fiatal atyák is – rövid idő alatt gyors előmenetelt akarnak. Ebből származnak a problémák, illetve abból, hogy a papi sztárságra vágynak, hogy kitűnjenek valamivel. Pedig

az igazi kihívások, az igazi csodák csendben történnek.

Az evangélium örömhírét lélektől lélekig elvinni azért nehéz, mert nem látványos. Az igazi papi életből nem lesz újságcikk, ilyen kitüntetés, olyan kinevezés, hanem a pap és a másik ember között történik.”