Az elmúlt napokban Ferenc pápa látogatásával volt tele a média, mindenki azt leste, hogy mikor, mi történik, hogyan beszél, hogyan viselkedik Péter apostol utódja.
A három napos látogatást a Kossuth Lajos téren bemutatott szentmise koronázta meg, ahol ministránsként vettem részt.
A fiataloknak a pápalátogatás előtti hetekben volt lehetősége regisztrálni a Papp László Budapest Sportarénába – ahol szombaton a pápa a fiatalokkal találkozott –, és a vasárnapi szentmisére is. Én az utóbbira ministránsként jelentkeztem – lehetett volna önkéntesnek, vagy a szentmise alatt szolgáló kórusba énekesnek is jelentkezni, de általános iskolás korom óta ministrálok, és szerettem volna ezzel a szolgálattal is közelebb kerülni a Szentatyához. Tulajdonképpen nem volt különösebb feladatunk, mint a rendhagyó szertartásokon, mégis izgatottan, büszkén, fehér ruhába öltözve vártuk a kordonok mögött Ferenc pápa integetését.
Ahogyan körbenéztem a szentmise alatt rajtunk, ministránsokon, szembetűnt, hogy ugyan plébániák szerint különböző ruhákban voltunk, mégis egy irányba, a főoltár felé tekintettünk, akárcsak a székeken helyet foglaló hívek, papok, püspökök, áldoztatók és a többi résztvevő is. A pápa prédikációjában megfogalmazta, hogy bár különbözőek vagyunk, mégis egy ölelésben, az Atya ölelésében egyesülünk. Megérintett, hogy – ha csak egy szentmise erejéig is – nem a különbségeket számolgattuk az ujjunkon, nem a másikra mutogattunk. Maga Ferenc pápa utalt rá, hogy bárki legyen is, hívő vagy nem hívő, katolikus vagy más vallású, más felekezethez tartozó, együtt ünnepeljük az örömhírt, Isten közös nyájaként. Azt hiszem, ezt a közös-érzést, ezt a nyitottságot nemcsak ma, meg holnap, hanem hosszú távon kellene tanulnunk és gyakorolnunk. A Szentatyát idézve: „Legyünk kapuk!” Ne csapjuk be senki orra előtt az ajtót, ne csak bátortalanul, résre nyissuk ki! Ehhez fontos a csapatban való együttműködés és mindenki kölcsönös elfogadása, ahogy erre a fiatalokhoz intézett beszédében fel is hívta a figyelmet.
Ferenc pápa magyarországi látogatása nyomot hagyott mindannyiunkban: túl 86. életévén is, árad belőle a lelki fiatalság, a spontaneitás és a derű. Mindegy, hogy hogyan, ministránsként, hívőként, keresőként, egyházi személyként, kívülállóként éltük meg ezt a három napot, merjünk nyitni mások felé, falak emelése helyett!
Ahogy pedig kérte, és gyakran kéri, imádkozzunk érte!
