Martos Levente Balázs püspök: „Megerősödnénk, ha bátrabban az áldozatok mellé állnánk”

„Egyéni érvényesülésért pártok vitorláját fújni súlyos hiba és talán butaság is. A pártok farvizén evezgetni meg egyfajta szellemi gyengeségről, igénytelenségről tanúskodik” – mondja Martos Levente Balázs esztergomi segédpüspök, aki most először adott nagyinterjút világi lapnak. A Központi Szeminárium rektoraként is tevékenykedő Martos aggódva figyeli a politikai érvelések eldurvulását, egymás megsemmisítésének kísérleteit, de beszél az egyházat megrázó botrányok sorozatáról is. A Válasz Online karácsonyi interjújából idézünk részleteket.

„Én kispapként nagyon megszerettem a jezsuiták imamódját, Szent Ignác szemlélődését. Ebben az ember elképzeli a bibliai jelenetet, hogy közelebb kerülhessen Jézushoz. Amikor a karácsonyi történettel imádkoztam, a lelkiatyám azt kérdezte:

és képzeletben karjaidba vetted a Kisjézust?

Nem vettem, mondtam. Miért, szerinted nem természetes, ha a kezedbe veszel egy kisbabát? – kérdezte akkor.”

„Látjuk a kísértést, a terpeszkedő tunyaságot, a hatalommal való visszaélés tévútjait, a szexuális elhajlások megdöbbentő lehetőségét. (…) Az a kihívás, hogy egy ilyen összetett helyzetben segítsük a papságra jelentkezőt abban, hogy megtalálja a belső egységét, hívő és érett emberré, gondolkodó és együttműködő pappá váljon. Azok a megrendítő botrányok, amelyek most az egyház körül vannak, azt jelzik, hogy sokaknak nem sikerül hitelesen végigjárnia ezt a belső fejlődési utat.”

„Nem szeretek defenzív beszédmódra váltani, de ha így kérdezi, nem tudom megkerülni a tényt, hogy a szexuális visszaélések túlnyomó többsége nem egyházi térben történik. A világban rettenetes sok visszaélés történik családokban, edzőtermekben, iskolákban, gyermeknevelő intézményekben, amelyeknek semmi köze a cölibátushoz. Ez azonban nem ment fel attól, hogy rákérdezzünk,

mi jól nevelünk-e a cölibátusra,

odafigyelünk-e, kiket engedünk a papságba, mennyire tisztázottak a motívumaik.”

„Egyéni érvényesülésért pártok vitorláját fújni súlyos hiba és talán butaság is. A pártok farvizén evezgetni meg egyfajta szellemi gyengeségről, igénytelenségről tanúskodik. Nekem nincs politikai vénám, szeretném megtartani azt a szabadságot, hogy a hívek javát szolgáljam. A nagy áramlatok és jelszavak igazságát csak azon tudom lemérni, hogy mennyire hiteles az az ember, akit még ismerek, akivel ebben-abban az ügyben valóban volt tárgyalási lehetőségem. A politikai érvelések eldurvulását, az állandó végleteket, egymás megsemmisítésének kísérleteit aggódva figyelem.”

„Többször méltatlannak éreztem, ha például a külföldi híradások a pápa egy-egy útjáról csak azt emelték ki, hogy itt vagy ott szexuális visszaélések áldozataival találkozott. Nem éreztem arányosnak azt a figyelmet, ami ennek a területnek jutott. Ha nem törik el az egyház gerincét, talán több tartást tud adni az embereknek is. Mégis azt hiszem, valójában megerősödnénk, ha bátrabban az áldozatok mellé állnánk, ha újra és újra nyilvánvalóvá tennénk, hogy a családok, a gyerekek, a gyengék javát akarjuk.”

„Reménykeltő, hogy a teljes védekezés felől elindultunk egy olyan álláspont felé, amelyben rádöbbenünk arra, hogy azok a családok, amelyek a templomba járatják és egyházi iskolába adták a gyerekeiket, azt szeretnék, hogy biztonságban tudhassák őket és nekünk ezért szabad és kell is munkálkodni. Egy olyan kérdésben, amely a közvéleményt ennyire foglalkoztatja, s amely valószínűleg többünket személy szerint is kérdések elé állít, a legkevesebb, hogy vitatkozzunk, hogy megbeszéljük a helyzetet.

Inkább azt mondanám: végre beszélünk róla!

(…) A hívő hozzáállásnak is vannak különböző legitim megnyilatkozásai. Van, aki azt helyezi előtérbe, hogy az egyház tudjon az igehirdetéssel foglalkozni, ami elsődleges feladata, és vannak, akik szerint most előbbre való, hogy a kiszolgáltatottak, a védelemre szorulók mellé álljunk, hogy ezeket a nagyon fájdalmas helyzeteket a valódi bűnbánat és a valódi jobbító szándék jegyében tudjuk megélni.”

„A Máltai Szeretetszolgálat egyik munkatársa megkért, hogy segítsek felkészíteni néhány fogyatékkal élőt az elsőáldozásra. A hittanórákat főleg ő tartotta, én pedig rendszeresen jártam gyóntatni őket. A legtöbb embernek, aki fogyatékkal élőkkel barátkozik, az a tapasztalata, hogy nagyon sok szeretetet lehet tőlük kapni. Amikor ezek a fiatalok meghívtak a karácsonyi műsorukra, mindig meghatódtam rajtuk, a szeretetükön, a közvetlenségükön. Más, amikor egy diákot azért választanak ki a karácsonyi vers elmondására, mert ő az iskola legjobb szavalója és más, amikor tudom, hogy valakinek arra, hogy azt az egy versszakot elmondja, egy hónapot kellett készülnie. Ugyanakkor mindez egy hónapnyi öröm is volt számára.”

A teljes interjú ezen a linken olvasható.