Nyolcvan éve történt a normandiai partraszállás. Csak ezen a napon tízezernél többen adták életüket egy szabad Európáért, sokan olyanok is, akik nem itt éltek. Emlékezzünk közülük egy ikerpárra – emlékezzünk, hogy a háború szörnyűségei végre végleg a történelemkönyvek lapjain maradjanak!
Szétszakadt világunkban abban biztosan konszenzus van, hogy a náci megszállást meg kellett törni – ennek bátor és önfeláldozó nyitánya lett az a június eleji nap, amikor a szövegségesek partra szálltak Nyugat-Franciaországban, és megtörték a hírhedt Atlanti Falat. Ezért azonban hatalmas árat kellett fizetni: százezernél többen sosem térek vissza Normandiából. Köztük volt Julius és Ludwig Pieper is.
Az Omaha Beach amerikai katonai temetőjébe érkezve komoly biztonsági ellenőrzés, hibátlan amerikai akcentus fogad. A katonai temetőt – mint számos másik hasonlót szerte a világban – közvetlenül az USA tartja fent. Szinte amerikai földön érzem magam.
A tenger fölé magasodó, szélfútta fennsíkon 9783 sírkő található – javarészt 18 év körüli fiatal srácok. Mindannyian életüket adták egy nagy vízióért, Európa felszabadításáért. Megérint a történelem súlya és áldozatuk ereje, amelyből megszületett a szabad, békés Európa, legalábbis a kontinens nyugati részén. De ehhez sajnos ezek az életek kellettek.
Számtalan felemelő, szép történet őrzi közös emlékezetünkben az akkori hősök sorsát, közülük az egyik legcsodálatosabb, amiről itt hallottam, egy ikerpár újbóli találkozásáról szól.
A temető egyik oldalán található az Eltűntek Fala, melyen azok neve olvasható, akiknek holttestét nem találták meg. Némely név mellett viszont található egy kis csillag is. Ez arra utal, hogy később az illető holttestét megtalálták.
Utoljára 2015-ben került fel erre a falra csillag: akkor azonosították Julius Pieper holttestét.
A nebraskai ikrek, Julius és Ludwiggal együtt lépett be a hadseregbe: matrózként vettek részt a normandi partraszállásban.
A szabályok ugyan ezt nem tették volna lehetővé, apjuk írásos kérését figyelembe véve mégis engedélyezték, hogy ugyanazon a hajón szolgáljanak. „Az ikrek nagyon közel álltak egymáshoz. A legjobb barátok voltak, mindig egymás mellett. Amikor az egyikük megbetegedett, a másik is beteg lett” – emlékezett vissza Susanne Lawrence, az ikrek unokahúga. – Úgy tűnt, bármi történik az egyikkel, megtörténik a másikkal is. Elválaszthatatlanok voltak. Úgy érezték, együtt jöttek ebbe az életbe, és ha meg fognak halni, akkor együtt akartak meghalni is.”
A Stardust, azaz a Csillagpor nevű hajó, amely szállítóhajóként funkcionált Anglia és Normandia között, a partraszállás után két héttel, 1944. június 19-én víz alatti aknára futott, a hajón szolgálatot teljesítő testvérek a robbanásban – számos társukkal együtt – szörnyethaltak.
Ludwig holttestét megtalálták, és ebben a katonai temetőben temették el. Julius holtteste viszont nem került elő.
Sok évtizedddel később, 2015-ben egy amerikai középiskolás lány, Vanessa Taylor egy kutatási projekt keretében – amelyben egy elfeledett világháborús hős portréját szerette volna megrajzolni – akadt rá a két, azonos vezetéknevű katonára. Megkereste a családot és az országos levéltárat (National Archives). Egy azonosítással foglalkozó ügynökség nemrégen kezdett grandiózus azonosítási kampányba. Felmerült, hogy az Ardennekben nyugvó, de azonosítatlan, X-9352 kódszámú holttest – amelyet még 1961-ben francia búvárok találtak a Stardust roncsai között – Juliusé lehet. A lehetőséget végül kivizsgálták: a DNS teszt pozitív lett. Julius holttestte előkerült!
A család hihetetlen boldog volt: „Ez csodálatos érzés. Meg volt írva, hogy majd újra találkoznak” – mondta az ikrek unokahúga. Úgy döntöttek, hogy Juliusnak testvére mellett kell nyugodnia. A hatóságok exhumálták Ludwing holttestét. A család is elrepült a temetésre, egy marék nebraskai földet is hoztak magukkal. Így végül a két testvér annyi év után újra találkozhatott, és annyi év után békében, egymás mellett nyugodhat, ahogyan arra utolsó levelükben – amelyet szüleik két nappal haláluk előtt kaptak kézhez – utaltak: „Ne aggódjatok miattunk, együtt vagyunk.”
Már nincs sok időm. Elindulok a partra. Vonz a tenger zajos kékje, békét adó hullámai. Erre a sűrű csendre vágyom. A parton kiránduló családokat és emlékműveket találok.
Gyermeki vidámság és különös, súlyos jelenlét lüktet, hullámzik itt együtt. Egyszer csak vadászgépek húznak el a fejünk felett, nagyon közel, bődületes zajjal. Becsukom a szemem. Én is ott vagyok, 1944 júniusában. Múlt, jelen és jövő összemosódik a hullámok a csendjében. Csak állok a jelenésben. Letörlöm a könnyeim – láttam a partraszállást, továbbindulhatok.
Ambrus Pál
