A Vatican News a napokban interjút készített a megujul.hu szinóduson részt vevő nagyköveteivel, Csiszár Klára pasztorálteológussal és Német László belgrádi érsekkel, kinevezett bíborossal.
“Hídépítőként tekintenek rám”
Csiszár Klára, a Linzi Katolikus Egyetem rektorhelyettese az interjúban beszélt október 9-i és október 16-i, különösen jelentős feladatairól is.
“Örültem a felkérésnek, annál is inkább, mert nemcsak megtiszteltetés ez, hiszen a fórum Isten Népéről szólt, melynek tagjai a misszió alanyai. Erről szólt az első teológiai fórum, amit moderáltam, kitűnő előadókkal. Úgy gondoltam, hogy ez egy nagyszerű lehetőség,
kicsit segíthettem bábáskodni ennek a szinodális egyháznak a születésénél.
Ugyanez motivált, amikor elfogadtam, hogy az október 16-i sajtótájékoztatón felszólaljak. Tavaly az a kritika érte a szinódus első ülésszakát, hogy a teológia eléggé a háttérben dolgozott, s nem volt elég hangsúlyos a teológusoknak a munkája. Minthogy a szinódus egy tanulási folyamat, erre a kritikára válaszolva a szinódusi titkárság négy fórumot szervezett, melyből kettő egyszerre párhuzamosan futott, nyitottan bárki szinódusi résztvevő számára. (…) az egyetlen teológus nő vagyok, aki kelet-európai, úgymond posztkommunista háttérrel rendelkezik, ezért külön megtiszteltetés is volt, hogy ilyen kicsi háttérből kiindulva hozzászólhattam a teológia szerepéhez a szinodális egyházban.”
“nem is én jöttem rá, hogy ilyen összekötő kapocsként, vagyis hídépítőként tekintenek rám, hanem a kollegák visszajelzéseiből, az osztrák és a német püspökök visszajelzéseiből döbbentem rá, hogy milyen szerepet is tulajdonítanak nekem. A szinóduson túl alkalmam volt a két ülésszak közt az osztrák püspöki konferencia előtt többször is beszélni a posztkommunista országok valóságáról, főként azokéról, amelyeket inkább ismerek, így Románia, Szerbia, Magyarország. Emellett a német püspöki konferencia állandó tanácsa is kérte a segítségemet, hogy meséljek nekik, hogy miért nem értik őket úgymond a kelet-európaiak, vagy pedig mi az, amit ők adhatnának Kelet-Európának, mire van ebben a helyzetben szükségük. Mindenki látja, hogy most egy olyan szakadék van a német kontextus, illetve a posztkommunista kontextus közt, amit még a kommunisták sem tudtak így „kiásni”.”
“ez egy hosszú tanulási folyamat
és én szeretek arra emlékeztetni mindenkit, hogy mennyire szépen éltünk mi együtt a kommunista időben, tudva egymásról, szeretve és megbecsülve egymást. Most pedig a Kelet és Nyugat kapcsolatánál maradva, mi Kelet-Európában azt szoktuk mondani, hogy a kommunista időben az egyház maga a minőség garanciája volt, a nyitott ablakok egyháza, amely, ha szeretett volna a valóságról tudni, akkor a „pap bácsitól” (plébános) kérdezte meg, meséljen a Szentföldről, meséljen a II. Vatikáni Zsinat teológiájáról. Mennyire vágyakoztunk eziránt! Ugyanakkor a német kontextusban is tudjuk, hogy nagyon érdeklődtek a posztkommunista egyházak valósága iránt. A könyveiket segítették átcsempészni, erről különféle történeteket lehet hallani, és egy olyan szép együttélés volt és most egyszerűen ebbe a kettős létben – sokszor szoktam mondani –, hogy nekem annyira fáj a szívem, hogy itt tartunk, hogy egymás katolicitását vitatjuk el. Hogy mit is lehet tenni? Beszélni egymással, megkérdezni, hogy vagytok, s nem rögtön tudni, hogy ki miért gondolkodik úgy, ahogy gondolkodik.”
“nem szabad sohasem elfelejteni, hogy nem egy l’art pour l’art egyház vagyunk, hanem a missziós munka az, ami bennünket érdekel. A következő nagy modul, amin ugyancsak túl vagyunk már, azok a különböző utak, amelyek a szinodális egyházat elősegítik, s itt a formációról, a szeminaristák képzéséről van szó, a nők bevonásról a papképzésbe, a teológiai képzés hozzáférhetőségéről sokak számára, nemcsak férfiak számára, hanem nők számára is. Nagyon sok valóságban nem is lehet erről beszélni, illetve elképzelhetetlen, hogy nők is képezzék magukat teológiailag. Tehát nagyon érdekes útmutatások vannak, és pont most tárgyaljuk a „helyek” részt, modult, ami a püspöki konferenciák kompetenciáit tárgyalja, azok viszonyát egymáshoz, kontinentális szinten egy szinodális egyházban, aztán a pápai primátust a püspöki szinódushoz való viszonyaiban próbálja megérteni, illetve az egyetemes egyház és a helyi egyházak kölcsönhatására próbál még kitérni. Sok téma van asztalon, lássuk, hova vezet az út.”
“A kinevezés engem is fejbe kólintott”
Német László belgrádi érsek a szinódus alatt tudta meg, hogy Ferenc pápa december elején bíborossá kreálja – az interjúban először arról beszélt, mit szólt kinevezéséhez.
“Nagyon meghatott az egész dolog, mert nem minden nap történik az emberrel, hogy egyszerűen csak úgy tudja meg másoktól, hogy a pápa ilyen fontos feladatra hívja, közeli munkatársnak, mert ez itt a legfontosabb, hogy valahogy ő úgy látja, hogy én tudnék neki segíteni. Azóta már mindannyian kaptunk tőle egy személyes hangvételű levelet, amelyben értesít minket, hogy ezzel a kinevezéssel a római püspökség tagjaivá váltunk, és kéri, hogy mindenben, amiben kell, segítsük őt a saját karizmáinkkal.
Ez számomra egy kihívás,
mert nem tudom, mit jelent ez, soha nem voltam bíboros, csak olvas az ember erről sok mindent.”
“Eddig minden szinten, ahol dolgoztam, ott párbeszéd volt. Ez az első, ez a bíborosi kinevezés, hogy nem kérdeztek sem előtte, sem utána, hogy akarom-e vagy nem akarom. Egyszerűen a pápa kinevezett, hivatalosan felolvasta a nevemet a Szent Péter téren. Megmondom őszintén, az embernek választása van ugyan, de nagyon furcsának tartanám ebben a helyzetben, hogy most elmegyek a Szentatyához és megmondom neki: Szentatyám, kérlek, jelentsd be a jövő vasárnap, hogy mégsem vagyok a listán. Szerintem itt már annyira más szinten mozog a dolog, hogy az ember azt csak alázatosan elfogadhatja. Akármennyire furcsán hangzik tőlem, hogy alázatosan, mert engem nem úgy ismernek, mint túl nagy alázatossággal rendelkező embert, de ez a kinevezés engem is fejbe kólintott.”
“Az első rész tavaly októberben szerintem sokkal, de sokkal aktívabb volt, és valahogy dinamikusabb is, ám az idei második rész egy kicsit „ellaposodott” azáltal, hogy a Szentatya februárban kivett belőle tíz témát. Plusz még alapított egy kánonjogi bizottságot, mely különböző kérdéseket dolgoz fel. Ezzel, hogy úgy mondjam, kivette a szinódusi hajóból a nagy szelet”.
“mi egy olyan különleges kegyelmi állapotban vagyunk, delegátusok szavazati joggal és a segítő teológusok ugyancsak, hogy mi egy különleges kegyelmi pillanatban vagyunk, amikor
megláthatjuk, hogyan születik egy új kultúra az egyházunkban,
ami nem is annyira új, mert már előtte is volt. Ez a kultúra most arra céloz, hogy az emberek mind jobban rész vegyenek az egyház életében. Nincs semmi különleges „spéci dolog”, hanem arról van szó, hogy kezdjük a Pista bácsitól és a Mari nénitől, hogy ha találkozunk velük, megmondják, „jól vagyok”, „nem vagyok jól”, „tetszik ez”, „nem tetszik ez”, „szeretnék még valamit”, „akarok énekelni, nem akarok énekelni”, „tudok segíteni a templomban vagy nem…”, mert itt kezdődik a szinodalitás. Hogy elkezdünk valamit és mozgunk fölfelé, minden szinten. Nincs tehát „zsákba macska”, mert ezek a dolgok, amikre most mi kitérünk, például a plébániai egyházközségi bizottságok, köztük a gazdasági bizottság, a püspöki tanácsnokok, ezek a dolgok benne vannak, de nem mindenhol egyformán. Az európai egyház itt eléggé rendben van – hogy úgy mondjam –, de a világnak más tájain ezek a dolgok még nincsenek annyira kifejlesztve, nincsenek formalizálva, amit most kérünk, hogy legyenek és tegyük kötelezővé ezeket a dolgokat.”
“Szerintem ez egy nagyon hosszú folyamat lesz,
nem varázsütésre születik, ez nem Harry Potter regény, hanem egy igazi élettörténet. (…) Vannak országok, ahol ez sokkal könnyebb lesz, mondjuk úgy Európán kívüli, különösen Közép- és Kelet-Európán kívüli országokba könnyebb lesz ezt átültetni, míg a közép- és kelet-európai országokba a különböző történelmi tapasztalatok és más kihívások miatt, itt sokkal több idő kell nekünk majd.”