Mi ad reményt a rácsok mögött, avagy egy Csokonai-vers tanítása a börtönben

Mihályi Anikó egy budai gimnáziummal együtt a komfortzóna kényelmét hagyta ott, hogy valami ismeretlenbe kezdjen. Végül a börtönben találta meg a magyar nyelv és irodalom tanításának teljes szabadságát. A pedagógus időről időre bepillantást enged ottani élményeibe. Ezúttal Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című verse kerül terítékre.

„A fogvatartottakhoz való közelség konkrét jeleként én magam szeretnék megnyitni egy szent kaput az egyik börtönben: ez jelképként arra biztassa őket, hogy reménnyel és az élet melletti új elkötelezettséggel tekintsenek a jövőbe!”
(Ferenc pápa Spes non confundit kezdetű szentévi bullájából

A villamos megállójától még tíz perc séta a börtön kapuja. A jobb oldalon kertes házak; ősszel a sárga falevelek, télen az érintetlen hó, tavasszal a fák zöldülése. Kis kertek, a remény tanúi. A zebrán túl a börtön magas fala és a szögesdrót kerítés. A kapun átzsilipelve a monotonon ismétlődő napok világa. „Szürke és színtelen itt az élet, ülök a zárkában, és érzem a semmit és azt, milyen szomorúnak lenni. Megállt az idő, szürke itt minden.” „Mint ketrecbe zárt cirkuszi elefánt a kirakatban, ami nem teheti magát hasznossá, úgy érzem magam a börtönben” – írták a fogvatartottak, amikor az elégiát gyakoroltuk. Hogyan lehet ebben a világban beszélni a reményről és a reménytelenségről?

„Mit jelent önöknek a remény?” – kezdtünk közeledni a vershez. „A bizakodást, a célok elérését, az esélyt, a motivációt, az erőt, az elfogadást, a bizalmat, az életkedvet. A remény életben tart.” Van-e különbség remény és illúzió között? – folytattuk a gondolkodást. „Bekerültem a börtönbe, végigcsinálom, abban a reményben, hogy kiszabadulok. Ez nekem azt jelenti, hogy bízom abban, ami – bár még messze van, de – megvalósul. Az illúzió pedig saját álomvilág, amikor megpróbálom elhinni, ami nincs.

Például abban a hitben ringatom magamat, hogy korábban szabadulok.

Becsapom magam. De néha ez is kell, hogy kibírjam”– foglalta össze  az egyik fogvatartott az elhangzottakat.

A remény- és az illúzióvesztés, a csalódás összefüggéseivel folytattuk a beszélgetést. Mindannyian csalódtunk már többször is, amit az illúzióinktól való megszabadulásként értelmeztünk. Valaki megfogalmazta, hogy „magamban csalódtam, nem a feleségemben. Mást gondoltam róla, most kiderült, milyen is ő valójában. Hogy csak az anyagi jólét kellett neki.” Egyetértettünk, hogy a csalódások segítségével megismerhetjük önmagunkat, éppen ezért szükségesek a felnőtté váláshoz. „Erős, masszív ember lett belőlem, egyszóval megismertem önmagam” – írta az egyik fogvatartott.

A beszélgetés után a Csokonai versében szereplő „csalfa, vak Remény”-t, aki „kecsegteti” a lírai ént, ismerősként köszöntötték a fogvatartottak. Megértették, miért küldi el őt a versben megszólaló én, hogy milyen csalódás és fájdalom állhat a „Hittem szép szavadnak, mégis megcsalál” sorok mögött.

Beszélgetésünket a két középső versszakkal folytattuk, melyekben a tavaszi kert a léleknek azt az állapotát allegorizálja, amikor a lírai én hitt a Reményben, bízott szerelme beteljesülésében. A téli kert reményvesztett állapotának lefestése a kiszáradt patakokkal, az elhaló virágokkal, a lírai én „panaszos énekével” együttérzést váltott ki mindnyájunkból. És írtak ők is a saját kertjükről: „Egy régóta elhagyatottan álló, eladó ház kertjét kell elképzelni, amiben elburjánzott a növényzet, összevissza nőnek benne a fák, a bokrok, és már majdnem benőtte a gaz az ablakokat is. Valaha voltak szépen kirakott utak és ösvények is, és az egészet egy sziklakertből fakadó forrás táplálta. Mára már szinte semmi nem látható ebből, kezdi elnyelni az enyészet.

Ami még ijesztő, hogy a tulajdonosa már majdnem két évtizede szeméttel és mérgekkel dobálja tele.

Szóval nagyon nehéz lesz életre kelteni. Viszont pár évvel ezelőtt a tulajdonos úgy döntött, mégsem adja el a kertes házat. Sőt, azon gondolkodik, hogy felújítja az egészet épületestül, kertestül, mindenestül. (…) Egyelőre még a házfelújítás zajlik, de a kert már ki van gazolva, és a méregtelenítés is folyamatban van. Még sok a munka, de már látszik, hogy régen ez egy szép kert volt. Legutóbb, amikor ott járt, még egy gyógynövényes kis sarkot is talált, ami csodák csodájára túlélte a megpróbáltatásokat. Mint ahogyan végül a kert is túlélte…”

„Kamaszként nagy terveim voltak. Álmodtam nagyot, szép otthont magamnak, benne egy gyönyörű kertet, melyben munkámnak gyümölcsei szépen megteremnek. Tündöklő, pompázó, szebbnél szebb virágok, orgonák, rózsák, zsenge tulipánok nyílnak, szőlőkacsok nyújtóznak az ég felé, mint a magasba nyúló karok. Termésüket csodálva lesem, mosolyognak rám a szebbnél szebb szőlőszemek. – Mily csodás álom, ábránd! Mára elillant, nem maradt más, csak a zord valóság. Nem tudom azóta sem, mi törött el így bennem, saját énem keresem. Közben kutatom, hová tűnt el az én csodálatos kertem.

Mint Ádám és Éva, olyan magányos és számkivetett vagyok. Nem mosolyognak énreám az angyalok.

De ha mélyen, lelkem legmélyére nézek, megérdemlem, mert sajnos, sokat tettem érte. Számomra immár nem maradt más, csak remény, álmok, vágyak, hogy egyszer csodás kertem, újra rád találok. De fogadalmat tettem, gondozni fogok még szép, csodás kertet, melyben csak pompás, csodás virágok teremnek. Na és az üde, friss zamatos gyümölcsök, melyek tisztán fogadják a reájuk éhezőt! Nem lesz romlás, tékozlás, pazarlás, csak a megbecsült sok-sok pompázó apróság. Melyek szorgos kezemtől tisztán ragyognak – minden rosszat hátra hagyok a némán eltűnő múltnak!”

Az utolsó versszak halálvágya megérintette a fogvatartottakat. „Nékem már a rét hímetlen, / A mező kisűlt, /A zengő liget kietlen, /A nap éjre dűlt.” A föld és a világ pusztulása végleg elzárja a társadalomból a természetbe menekülés lehetőségét a lírai én elől. A záró sorok búcsúzása a „tarka képzetek”-től, az élettől és minden további reménytől sok fogvatartottnak nehezen viselhető teher. A börtönben nem lehet így befejezni az órát. Nemes Nagy Ágnes Vörösmarty Előszaváról írt sorai segítenek:

„Természetesen a jó mű, tartalmazza bár szövegében az öngyilkosságra való sürgős felszólítást, egyszerűen minőségénél fogva mindig élni segít. Ez már a művészet sajátossága.”

A Csokonai-vers csilingelő verszenéje, a forma virtuozitása megejtően széppé teszi a tiszta, őszinte érzések fájdalmas ábrázolását. Az óra végén eléneklem, majd együtt énekeljük a feltehetően Kossovits József dallamára írt verset. Azt remélem, a közös dalolás ereje újjáéleszti a fogvatartottakban a reményt.