Miért jött Jézus a világra?

Karácsonykor szívesen elandalodunk a jászol láttán, szeretjük a békességről éneklő angyalokat, a szelíd bárányokat, és a szívmelengető fényeket, dalokat, illatokat. De ez a bájos kicsi gyermek felnőttként azt mondta, tüzet hozott a földre és alig várja, hogy ez a tűz fellobbanjon, szétterjedjen mindenütt.

Talán mindannyian különböző személyiségre gondolunk Jézus nevének hallatán – az én szívemhez a The Chosen sorozat Jézusa áll nagyon közel, merem azt mondani, hogy ilyennek ismerem őt én is. Ugyanakkor tudom, hogy Isten az „egészen más”, és tudom, hogy az örökkévalóság alatt sem fogjuk őt teljesen megismerni, mindig lesz új felfedeznivalónk.

A felfedezést elkezdhetjük már itt, a földön, és én nagyon szeretem segítségül hívni hozzá azokat a rabbikat, akik felismerték Jézusban a Messiást, vagy legalább a zsidó prófétát. Ilyen mesterem Pichas Lapide, német professzor, és az ő szintén professzor felesége, a nemrégiben elhunyt Ruth Lapide (szül. Rosenblatt), akik Németországban, illetve Ausztriában születtek, a holokauszt elől Palesztinába menekültek, majd újra visszatértek Európába, hogy a kiengesztelődést és a békességet szolgálják.

Csak néhány markáns példát szeretnék bemutatni, miben értjük félre Jézust mi, keresztények – legalábbis Lapide szerint:

Hajthatatlan szelídség

Mindenki ismeri az arculütésre a másik orca odatartásával adandó jézusi választ, és sokszor várnák is a keresztényektől, hogy minden bántást megadással tűrjenek. De

Jézus ízig-vérig zsidó volt – abban is, ahogyan a szeretet forradalmával lázadt mindennemű elnyomás és kizsákmányolás ellen, de a kicsinyhitűség ellen is.

Annak a leigázott választott népnek, amely túlélésre játszó bátortalanokból, örökségüket egy tál lencséért eladó ügyesekből, szabadság nélkül az életet értelmetlennek látó erősekből állt, Jézus meg meri hirdetni, hogy a szelídek boldogok, mert ők öröklik a földet. Meri azt mondani, hogy tőle tanuljunk szelídséget és alázatot. Meri azt mondani, hogy menj el egy második mérföldet, ha egyre kényszerítenek, és tartsd oda a bal orcádat is, ha jobb felől megütnek.

A ‘tartsd oda a másik orcádat’ felszólítást értelmezhetjük úgy, mint a totális felebaráti, sőt ellenségszeretet megnyilvánulását, vagy mint az egoizmus önként vállalt, radikális kiölését önmagunkból, de esetleg csendes büszkeségként is, amely a visszakézből adott, megalázó pofonra emelt fővel, némán válaszol. Lapide szerint leginkább Gandhi és Martin Luther King értették meg és alkalmazták jól a jézusi “taktikát”: teljes erőszakmentesség és teljes szolidaritás. Kétszer sikeresen használták a zsidók ezt a fegyvertelen ellenállást, amikor az „isten-császár” képei, illetve szobra előtti hódolatra akarták őket kényszeríteni a rómaiak – és a nép egyként vállalta volna inkább a halált. Amikor viszont nem így tettek, hanem fegyvert fogtak és oroszlánként harcoltak a végsőkig, akkor – ahogy Jézus előre megsiratta népét és Jeruzsálemet – a rómaiak lerombolták a templomot, és elüldözték a zsidókat a Szentföldről, évszázados szétszórattatásba. Jézus pedig – a megfeszített és feltámadott – meghódította az egész Római Birodalmat, sőt sok történész szerint a kereszténység jelentős mértékben hozzájárult a Birodalom bukásához.

Nagyon is politika!

Könnyű a világtól való menekülésnek, visszahúzódásnak magyarázni azt is, hogy Jézus kijelenti: ‘az én országom nem e világból való’. Mintha minden jó, szép és nemes dolgot csak a túlvilág ígérne, martalékul hagyva e földi valóságot zsarnokoknak és diktátoroknak. Ha azonban a görög mondatot visszafordítjuk héberre, akkor fény derül a valódi jelentésére: az én királyságom égi eredetű, isteni királyság – épp ellentéte a bálványimádó római császárságnak.

A hívő zsidók, és Izrael minden prófétája számára Isten mindenütt jelenvalósága magától értetődően a politika területére is vonatkozott,

ellentétben a kereszténység későbbi politikamentesítőivel, akik két elkülönült birodalomra akarják osztani a világot, igyekezve megóvni az egyházat a világi szennytől – ezzel pedig, Jézus akaratával szemben, a csak-politikusok vadászterületévé teszik a földet.

Minden Istené!

Számomra legdöbbenetesebb az adópénzről szóló történet, amelyet általában szeretünk úgy értelmezni, hogy a világnak is, meg az egyháznak is adjuk meg, amit elvár, amolyan opportunista módon kiegyezve állammal és oltárral, megosztva szép egyenlően az emberi hódolatot és engedelmességet világi és egyházi hatalom között. Pedig Lapide szerint Jézus válasza – az egyébként alattomos és galád kérdésre: szabad-e a császárnak adót fizetni? – maga egy tömör forradalmi kiáltvány.

Jézus először azt mondja: ‘mutassatok egy adópénzt!’ Nála ilyen nincs, hiszen egy jámbor zsidó számára az akkor forgalomba lévő Tiberius dénár a császár képmásával, és az istenségét hirdető „Pontifex Maximus” felirattal önmagában is káromlás volt. Aki azonban nem hallotta volna ki már ebből a felszólításból a választ, abban sem maradhat kétség az ironikus kérdés után: „Kinek a képmása és felirata ez?” A császár képmását adjátok vissza a császárnak, tisztítsátok meg magatokat tőle, hiszen ti, akiket Isten a maga képmására teremtett, egészen a Teremtőé vagytok, neki tartoztok egész valótokkal!

Az, hogy Jézus hozzáfűzi, hogy Istennek adjátok meg, ami Istené, a Biblián iskolázott hallgatóság számára felhívás volt a harcra:

akár a vértanúságig küzdjetek Isten szentségéért és egyedüli uralmáért,

minden Istentől van, mindent neki kell adnunk, szükség esetén az életünket is – ahogyan Jézus maga is tette nem sokkal később.

Nem véletlen tehát a csodálkozás, hiszen a csapdának szánt kérdésre Jézus úgy felel meg, hogy a mindenütt figyelő római őrök nem találhatnak benne kivetnivalót: ők Jézus szavainak csak a felszínét értik meg, és számukra császár és isten amúgyis egyet jelent, a zsidó hallgatóság pedig csak álmélkodhat és szégyenkezve emlékezhet Dávid király szavaira: „Minden tőled jön, (Istenünk), s azt is a te kezedből kaptuk, amit felajánlottunk neked.”

Lapide összefoglalása szerint tehát „Jézus távolról sem ajánlja, hogy vessék alá magukat a római imperializmusnak, hanem a fennálló politikai renddel való kompromisszum nélküli szakításra szólítja fel a követőit.” Azzal, hogy kiáll Isten mindenre kiterjedő uralmáért,

radikálisan megkérdőjelezi a politikai status quo-t.

Ezért is mondja a forrófejű „mennydörgés fiainak” és a többi lelkes önjelöltnek: „aki követni akar, vegye fel keresztjét”, illetve más fordításban: “csak az kövessen, aki hajlandó a keresztet hordozni.” Ezt a figyelmeztetést is megszelídítettük mára, mintha valami hétköznapi fáradozásról, kellemetlenségről lenne szó. De Jézus ezeket a szavait brutálisan egyszerűen és halálosan komolyan szó szerint értette: aki nem vállalja a végső konzekvenciát, a kereszthalált is, az inkább maradjon otthon. A XX. században fordíthattuk úgy, hogy aki nem vállalja a börtönt, a lágert, a koncepciós pert, diplomásként a segédmunkát, az ne álljon be a tanítványok közé. Ma is mondhatjuk, hogy aki nem vállalja a shitstorm veszélyét, a kigúnyolást, a megbélyegzést, a mellőzést az Igazság kimondásáért, az ne álljon az apostolutódok közé.

A zsidó olvasó számára világos: nem amputálhatjuk Jézus örömhíréről a politikát. Az ő tanításának fő célja az Isten és a felebarát iránti korlátlan szeretet, a pogány iga helyett az ő könnyű igájának vállalása, és a kicsinyhitűségtől való megváltás – ezeket pedig nem lehet gyakorlatias, kézzelfogható cselekedetek nélkül megvalósítani.

Ugyanakkor Jézus gyermekként jön közénk, meglepve és megszégyenítve a világ nagyjait a kicsinységével, és segítve nekünk is úgy fogadni a Mennyek Országát, mint a gyermek, tiszta szívvel, hálával, ajándékként, hogy bejuthassunk az Atya házába, aki olyan szeretettel vár mindegyikünket.

Merjük meghallani és megérteni, merjük megvallani és életté váltani Jézus üzenetét, ahogy teszik azt üldözött testvéreink ma is, szerte a világon.

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.