Pár nap múlva korlátozza a kormány a mobiltelefonok használatát a különböző intézményekben. Újabb kihívás vár tehát a tanárainkra és diákjainkra, ha eddig esetleg nem volt elég nekik.
A Gyermekek Átmeneti Otthonában eltöltött hét évemből számtalan mobilos történetem van, melyek általános jellemzője leginkább az, hogy állandó feszültség forrása. Nemcsak a fiatalok és a nevelők közt, de a nevelő-nevelő és a gyermek-gyermek kapcsolatokban is. Sokszor előfordult, hogy a csoport nyugalmát egy váratlanul érkező üzenet vagy hívás zavarta meg, óriási indulatokat gerjesztve, néha tettlegességig fajuló konfliktusokat előidézve. Az okosvilág úgy hullott közénk, hogy eleve nélkülöztük az egymásra figyelést, ami a csillogó képernyők csodálatos kínálatától tovább csökkent.
Egy hátrányos helyzetű, családból kiemelt gyermek igen gyakran ön- és közveszélyes szokások és viselkedések rabja. Ugyanakkor az „átlaggyerekek” között is rengetegen vannak, akikre nem fordítanak elegendő figyelmet. Elhanyagolt lelkiállapotukat tovább súlyosbítja, hogy a világhálón hozzáférnek még ezerféle abuzálási lehetőséghez. Általában az ún. „felnőttek” bántalmazzák először a gyerekeket, de a gyerekek egymással sokkal kegyetlenebbül bánnak. A kortárs abúzus a legerősebb. A felnőtteknek ugyanis gyakran még bántani sincs ideje, hiszen nincsenek is a gyerekekkel. Átlagosan egy gyerek naponta 6-8 órát tölt oktatási intézményben, ennyit egy napon, de nagy valószínűséggel egy héten sincs a saját szüleivel. Ha ehhez hozzáadjuk az online kapcsolattartás idejét, akkor gyakorlatilag a szülői ráhatás nagyon csekély, és az is sokszor kimerül abban, hogy a gyermek felé kritikát fogalmaznak meg.
A gyermekek átmeneti otthonában jönnek-mennek a gyerekek, az intézményben eltöltött idő az egy éjszakától a másfél évig terjedhet. Az a gyermek, aki mobillal rendelkezik, a legnehezebben elérhető egy nevelő számára: esély sincs arra, hogy lecsillapodjon azoktól az online ingerektől, melyeket rendszeresen túladagol.
Az egyik, hozzánk bekerülő kisfiú, nevezzük Andrásnak, kicsi kora óta kapott használatra telefont, később laptopot. Az őt ért traumákba nem mennék bele, de az állandó mobilozás volt az egyetlen fájdalomcsillapítója és lehetősége arra, hogy ne szenvedjen. Ez a kisfiú nem tudott aludni fény nélkül, mert mindig mobillal aludt el, mielőtt beköltözött. Sok hasonló eset volt, de ő volt az egyetlen, aki azonnal felkelt, ha lekapcsoltam a villanyt az éjszakás műszakban. (Ezt pár nap után feladtam.) Az ő esete világított rá, hogy nagyon sok gyerek van, aki nem tud máshova menekülni a valósága elől, csak az online térbe. Ami biztosan nem a legjobb megoldás, de mégis egy hely, ahová „el lehet menni.” A mindennapok elől, a fájdalmak, keserűségek és bántások elől. A mobiltelefon egy olyan eszköz, mely megadja azt az illúziót, hogy kontrollálhatjuk vele a világgal való kapcsolatunkat, és gyerekként a képernyőn keresztüli játékokkal egy szebb és jobb világban lehetünk. Felnőttként ha nem is játszunk, de rengeteget szórakoztatjuk magunkat és egymást különböző tartalmakkal.
A mobiltelefonok tiltását nem tudom ellenezni,
de nagyon fontosnak tartom felhívni a figyelmet – egymásra. Vádolni és kárhoztatni azokat a „felelőtlen” szülőket, akik mobilt adnak a gyerekek kezébe, semmi esetre sem érdemes: senki nem adná a gyerekeinek oda, ha valóban látná, milyen veszélyeket hordoz. Nem lehet egy emberrel megláttatni valamit úgy, hogy a szemére hányjuk. Ettől pont eltakarjuk előle. Az okoseszközöket, azok gyártóit és a közösségi média atyjait démonizálni sem lehet út.
A gyermekek átmeneti otthonában minden gyermek letette a mobilt, ha volt egy felnőtt, aki szeretettel meghallgatta. Ha tudunk időt és ítélkezésmentes, szeretetteljes teret adni a gyerekeknek, ahol megélhetik, hogy ők is vannak olyan fontosak, mint bármelyik ezerlájkú influencer, akkor le fogják tenni a mobilt. A tiltás segíthet ezt láttatni velük, és adhat teret annak, hogy többet beszélgessenek egymással, vagy a tanáraikkal.
Mi, az okos és mindentlátó és tudó felnőttek üldözzük őket és egymást a virtuális térbe. Menekülünk egymás elől. Mi hoztuk létre és mi tartjuk fent. Kritikáink, ítélkezésünk és okoskodásunk, tekintélyelveink hasztalan sulykolása, a felelősség mindig másokra kenése teszi függővé a gyerekeket.
Nincs más lehetőségük, csak mi.
Kíváncsian várom hát az iskolakezdést!
