Létezik egy óriási közösség Budapesten, amely azt bizonyítja, hogy katolikusnak lenni lehet vonzó, örömteli, éltető, lélekemelő. Bemutatjuk a nem is annyira különleges hozzávalókat.
Egyes vélekedések szerint létezik egy konkrét válasz az élet összes nagy kérdésére, ez pedig a 42. Amíg azonban a filmvilágból származó popkulturális poénkodásnak nincs sok alapja, igenis létezik három betű – valójában kettő –, amely magában hordozza a helyes megoldást olyan dilemmákra, amelyek kapcsán sokan legyintve szoktak ilyesmiket mormogni: az egyház haldoklik, a hitélet uncsi, a templomok üresednek, már csak az öregeket érdekli a vallás…
Az MKK egy fővárosi katolikus csoportosulás fedőneve, s az a tény, hogy e formáció a 30. születésnapját ünnepelte 2022-ben, egyből jelzi, hogy
valamit tudhatnak a tagok, ami példát mutathat a megfáradt, lelkesedésre vágyó hívők számára.
A Műegyetemi Katolikus Közösséget alig tucatnyi fiatal hozta létre egy kollégiumi szobában, ma pedig úgy van nagyjából 550 aktív tagja, hogy ebbe nem számítanak bele azok, akik felnőttként, „kiöregedve” már nem tartoznak szorosan az így is jelentős, félezres tömeghez. Összességében sok ezer egykori és mai egyetemista alkotja azt a lelki családot, amely bizonyos szempontból semmi mást nem ad, mint találkozási lehetőséget azoknak, akik főként vidékről a fővárosba kerülve, saját hívő közösségükből elkerülve megerősíthetik egymást katolikus hitükben. Ez a „semmi más” azonban a legtöbb, ami ebben a már nem gyermek, de még nem igazán felnőtt – hivatását, küldetését, karrierjét, társát kereső – életállapotban adható.
Az egyik figyelmet érdemlő ajándék, amit az MKK magában hordoz, igenis a tudatos, értékalapú párválasztás támogatása. Nem én vagyok rá az egyetlen példa, de magam is egy közibálon ismertem meg a feleségemet. Hogy mekkora méreteket öltött az a bizonyos lelki családfa, arra jó példa a nemrég elhunyt Pákozdi István atya temetésén résztvevő tömeg – az egykori egyetemi lelkész rengeteg fiatal társkeresését egyengette, minden nyáron folyamatosan esketett, egymást érték aztán az egykori MKK-tagok gyermekeinek keresztelői.
Azon a bizonyos 30. szülinapon is látható volt, hogy szépen illeszkednek egymáshoz a generációk – a legidősebb MKK-s korosztálynak már egyetemista gyermekei vannak, a huszonévesek focimeccse után pedig kiskamaszok vették át a terepet, odébb szabadtéri babasarok és kézműves foglalkoztató üzemelt, két volt MKK-tag gyermeke pedig egy aktív közösségi taggal vívott sakkpárbajt.
Halmy Imre 1994-ben csatlakozott az akkor 15-20 fős kisközihez, 2000-2001-ben egy évig ő vezette az addigra már százas létszámúra bővült MKK-t. Kedves emlékidézésként nézte végig azt a három évtizedet átölelő időszalagot, ahol be tudta jelölni, mettől meddig volt aktív tag.
– Nagyon fontosnak éreztem, hogy abban az életkorban olyan emberekkel legyek körülvéve, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, szeretnek énekelni, táncolni, kirándulni, imádkozni. Ezekből sokat építkeztem, megalapozva, megerősítve a felnőtt hitéletemet.
Az MKK kezdettől befogadó közösség volt, már a nyolc alapító tag is kerülte a belterjességet. Folyamatosan hívtunk újabb embereket, s azok közül, akik itt találták meg a párjukat, sokan együtt maradtak családos közösségként.
Jó érzés visszatekinteni rá, hogy honnan indult ez a kezdeményezés, és öröm látni, hogy a jó Isten kegyelme mindig elkísérte a közösséget – fogalmazott a Szemléleknek az MKK korábbi vezetője.
Az elnevezés egyébként akár megtévesztő is lehet: nem feltétel, hogy a csatlakozó a BME hallgatója legyen – Imre sem oda járt –, noha valahogy úgy alakult, hogy a mindenkori többség ott tanul, így egy sajátos (és ez nem kritika, maguk is vállalják) „kockaság” mindig jelen volt a közösségben. Az MKK-t az elmúlt évben egy ifjú hölgy, Péhm Julianna vezette, aki elődjével, Halmy Imrével egyetértve abban látja egy ekkora fiatalos tömeg koordinálásának a titkát, hogy valójában nem egyetlen ember feladata az irányítás. Munkacsoportok, felelősök egész rendszere alakult ki napjainkra, ráadásul az a sok száz fiatal olyan kisebb csoportokba rendeződik, amelyek lehetőséget adnak az egymásra figyelésre, a gondolatok, akár terhek megosztására, a nagy fokú személyesség megélésére, kisebb kirándulások, csoportprogramok szervezésére. Még a pandémia sem fogott ki rajtuk, hiszen ahogy Julcsi a Szemléleknek elmesélte, a modern kor ifjai azonnal átváltottak digitális üzemmódra: megszervezték a járványbiztos tömeges alkalmakat, azokból pár kattintással átléptek a személyesebb, kiscsoportos szintre. Fény derült aztán ennek a hátulütőjére is: olyan jól alkalmazkodtak az egyetemisták ehhez a virtuális közizéshez, hogy időbe telt, amíg visszaszoktak az élő alkalmak korábban megszokott menetéhez.
A 30. szülinap viszont nagyon is háromdimenziós, közvetlen, személyes, élő együttlét volt, ahol a jelek szerint az ideiglenes tetoválás különféle testfelületeken való elhelyezése volt az egyik legnépszerűbb attrakció.
Az MKK azonban attól több egy nagy csoportnál, hogy lelki erőmű hajtja,
erre pedig ékes visszaigazolásként szolgált, hogy az ünnepi együttlétet ima keretezte, a délelőtt a közösség titkáról szóló előadással indult, majd Erdő Péter bíboros tucatnyi közitagnak szolgáltatta ki a bérmálás – a felnőtt nagykorúság – szentségét.
Az MKK egy másik jellegzetessége, hogy – amint az előbbiekben már kiderült – mindig egy egyetemista áll a közösség élén, egy katolikus pap pedig háttértámogatást ad, de nem ő irányít, inkább lelki kísérőnek nevezhető. Utóbbi feladatkört két éve Héray András látja el, aki velem együtt a ’90-es években a Budapesti Katolikus Egyetemi Lelkészség tagjaként került közeli kapcsolatba az MKK-val és a már említett Pákozdi István atyával.
– Az MKK a találkozások fóruma. Az egyetemeken ezek a fiatalok keresztényként aligha vannak többségben, de akik komolyan gondolják a hitüket, itt heti rendszerességgel kapnak egy olyan megerősítő impulzust, ami lendületben tartja őket. Miközben a fiatalok ma már máshol is ezernyi program közül választhatnak, ráadásul egyfajta vallási túlkínálat veszi őket körbe a különböző médiafelületeken, mégis azt látom, hogy főként a kiscsoportos beszélgetések nagy élményt jelentenek ezeknek az egyetemistáknak. Az ilyen alkalmak lehetőséget biztosítanak a vélemények ütköztetésére, sok gondolat felszínre kerül, ám azt tapasztalom, összességében az egyház tanításához konvergálnak a fiatalok felvetései, a szívekben és a fejekben hordozott értékek.
Ezek a fiatalok azt az üzenetet hordozzák, hogy az egyház tanítása nem egy rám rakott külsőség, hanem olyasmi, ami belülről fakad, amivel azonosulni tudok, ami motivál.
Az ebben való megerősödés pedig imponál a fiataloknak, bátorságot ad nekik a hitük felvállalására. Egyetemi lelkészként az a feladatom, hogy észrevegyem azokat a pontokat a fiatalok szívében, ahol – az őket körülvevő rengeteg félelem, bizonytalanság, kihívás közepette – nyitottságot tapasztalok a hit által biztosított támasz, az Istennel való kapcsolat iránt. Az MKK-ban magát az egyházat tapasztalják meg kicsiben, ami mellett el tudnak köteleződni, mert átélik, hogy jó ide tartozni – mutatott rá Héray András.
Hogy mi az MKK titka? Nehéz lenne minden összetevőt felsorolni, de néhány támpont kiderült a velük való megismerkedés alapján. Egyrészt vonzó összhangot képez náluk a kikapcsolódás, a sport, a zene, a beszélgetés, az ima. Másrészt nem felülről mondja meg valaki, merre van az arra, hanem belülről választanak maguk közül vezetőt, akit a többi közösségi tag támogat. Harmadrészt szorosan kötődnek az egyházhoz, folyamatosan van lelki kísérője az MKK népes táborának. És leginkább mindezek összefoglalásaként
elfogadják, hogy sokfélék a tagok, hogy nem mindenki szeret kirándulni, táncolni, sportolni – a közös alapot, a mély hitbeli elkötelezettséget nagy fokú nyitottság kíséri.
Hogy a recept működik, a saját szemével láthatja mindenki, aki megismerkedik velük. Biztosan nem ez az egyetlen életteli katolikus közösség, de az bizonyosan látható, hogy ha az Úr építi a házat, akkor nem hiába fáradnak az építők.
